Nézem az előttem ülő beszélgetőtársamat. Törékeny, filigrán alakja láthatatlan lelkierőt takar. Kék szemében titkos kis fények bujkálnak, mint sziporkázó csillagok. Arcán mosoly mindazon lelki fájdalmak ellenére, amelyek élete során érték.
Honnan van ennyi lelkierő ebben a törékeny kis asszonyban? – teszem fel a kérdést magamnak. Képek jönnek elő a múltból. Templomi csend, ajkak suttogása, térdelő emberek ima mormolása. Mostani beszélgetőtársam Erika is ott térdelt ebben az áhítatos csendben Isten színe előtt. Lelkéből előtörtek a fájdalmas miértek, amelyre úgy érezte, akkor nem kapott választ. Isten azonban nem hagyja el a hozzáfordulót, feltölti lelkierővel, hogy vinni tudja azt a keresztet, amit kiválasztottjának a vállára helyezett.
Elég neked az én kegyelemem! – suttogja az ember lelke mélyén, amit a halló fül és a finom érzékeny lélek megért. Erika is megértette. Hazatérve új erővel vitte tovább a szenvedés keresztjét, két autista gyermekének gondozását, nevelését.
Erika, kezdjük a beszélgetést a gyermekkoroddal!
Engem már csak a teknő aljáról kapartak össze, így lettem utolsó gyermek a családban, a vakarcs. A bátyám után öt évvel születtem. A legidősebb nővéremtől pedig 12 évvel vagyok fiatalabb. Én voltam a kedvenc a családban, mindenki engem pátyolgatott.
Ismertem apukádat, postai kézbesítő volt. 1969. tavaszán Ipolynyéken voltam óvodai gyakorlaton, és amikor Inámban apukád felszállt az autóbuszra, mindig körbenézett, kinek is adhatná el aznap megmaradt újságjait. Nagyon jó emberismerő volt, mert ha rajtam akadt meg a tekintete, akkor biztos volt a dolgában, hogy létrejön az üzlet és egy Hetet, vagy Nők Lapját eladhat.
Nagyon humoros ember volt apukám, tele vidámsággal, életkedvvel. Ezt az erős életkedvet tőle örököltem, ez segített és segít át most is minden szenvedésen és bánaton.
Ipolynyéken a régi óvoda mellett laktunk, és már korán beadtak az óvodába. Alig csetlettem-botlottam, már az óvoda kerítésénél kapaszkodtam, és vágyódva lestem a vidáman játszó gyerekeket. Nagyon szerettem volna közéjük tartozni, ezért anyukám korán beadott az óvodába. Emlékszem, már ott is szerettem énekelni, verset, mondókát mondani.
Családom felmenői szlovák származásúak voltak, mindkét nagyapám kovács, vagyis iparos. Hogy mikor jöttek Pliešovcéről /Pelsőc/ Ipolynyékre, nem tudom, mert erről már a családban nem beszéltek, engemet pedig minden más érdekelt, csak ez nem. Tehát szlovák nemzetiségű a családunk a nagyszülők után, ezért nekem is szlovák a nemzetiségem, de az anyanyelvem magyar. Anyai ágon a Koháry nemzetségből származom. A Koháryak a Felvidék nemes urai közé tartoztak, ezért a rendszerváltás után a mi családunk is jogot nyert a Koháryak birtokából örökölni. Amikor az öröklés lehetőségét felajánlották, édesanyám azt mondta: „Ha eddig megvoltunk örökség nélkül, ezután is megleszünk!” Nem is mentünk utána és a Koháryak kastélyából, Szentantalról nem is hoztunk el semmit.
Milyen alapiskolába jártál, szlovákba, vagy magyarba?
A testvéreim szlovák iskolába jártak, csak engem adtak magyar tanítási nyelvű iskolába. Törékeny, beteges kislány voltam, ezért a szüleim úgy döntöttek, hogy a helybeli magyar iskolába íratnak, azért, hogy ne kelljen utaznom, hiszen az iskola is ott volt a közelünkbe. Az iskolában nagyon megszerettem a magyar irodalmat és különösen Petőfi Sándor verseit. Egyszer az iskolai szavalóversenyen második díjat nyertem, jutalmul kaptam Móra Ferenc „ A didergő király” című verses mesekönyvét. Azóta is úgy őrzöm, mint a drágakincset. Sajnos a fiaimnak soha sem olvashattam el, mert úgy sem értették volna, s ha a kezükbe adom, akkor apró, papír darabkák alakjába láttam volna viszont.
Azon az alapiskolai szavalóversenyen Vass Ottó ipolysági gimnáziumi tanár volt a zsűri elnöke, s amikor már gimnazista voltam, említettem neki, vajon emlékszik- e arra az ipolynyéki kislányra, aki Petőfi Sándor verset szavalt az iskolai szavalóversenyen.
Másik kedvenc tantárgyam a zene volt és az ének. Ha énekelhettem megszűnt körülöttem minden gond és bánat, csak az éneklés öröme járta át egész valómat. Volt egy tanító nénim, Deákné, ő szerette volna, ha az énektudásomat tovább fejlesztem, mert látta bennem a tehetséget. Sajnos nem volt rá lehetőségem, a művészeti iskolák messze voltak tőlünk, a határok akkor még nem voltak nyitva, ráadásul öten voltunk testvérek, a szüleim anyagilag sem bírták volna az én taníttatásomat.
Amikor az alapiskola befejezése után gimnáziumba mentél, fejlesztetted, hasznosítottad a tehetségedet?
Az alapiskola befejezése után Ipolyságra mentem a magyar gimnáziumba. Itt egy időre megtorpant az irodalom utáni érdeklődésem, mert elcsábított a sport. Mint minden tizenéves lány, úgy én is kövérnek éreztem magam, ezért intenzíven sportoltam, hogy ledolgozzam a nem létező kilóimat. Karatéztam, „kulturisztikára” jártam, egyszóval beástam magam a sportba. Valahol azonban az énem legmélyén megindult valami csodálatos dolog, ami gyakran versírásra késztetett. Először csak a barátnőim, osztálytársaim kérésére írtam szerelmes verseket, ami elég könnyen ment. Ezekért a kis szerelmes versekért honoráriumot is kaptam: egy kis csokit, sütit, vagy csak „köszönömöt”.
Az osztálytársaid akkor már szerelmesek voltak, téged mikor érintett meg az első szerelem?
A gimnáziumi éveim végén, ez azonban csak plátói szerelem volt. Nagyon visszahúzódó lány voltam, csak a könyveket bújtam, de valahogy mégis szerelmes lettem egy fiúba. Ő azonban nem is tudott az én érzelmeimről, egy másik lányba volt szerelmes, vele járt randevúzni.
Ez a korszak a plátói szerelem korszaka ezen, minden fiatal átesik.
Igen, én is átestem rajta és most annyi év után, úgy érzem csodálatos volt úgy szerelmesnek lenni, hogy a másik fél nem tudott róla. Így a szerelem az emlékeimben tiszta és csodaszép érzés maradt. Így átelmélkedve azt a korszakomat, megállapítottam magamban, hogy a szerelem tiszta szép érzése isteni ajándék.
A gimnáziumi éveid alatt észrevették-e a tanáraid, hogy verseket írogatsz, vagy felfigyeltek-e a szép énekhangodra?
Kedveltem az osztályfőnökünket, aki a magyart tanította, valamint Korpás tanár urat, aki szlovákot tanított. Ahogy mondtam nagyon visszahúzódó voltam, bátortalan, egy csöppnyi önbizalmam sem volt, így nem mutattam meg, hogy mi rejlik bennem. 1984. május végén leérettségiztem, de nem mertem nekiindulni a főiskolának, mert attól féltem, hogyha időközben kiderül, hogy milyen buta vagyok, azt a szégyent nem élem túl.
Azon a nyáron váratlanul, autószerencsétlenségben meghalt a sógorom. Ez a váratlan és borzalmas haláleset nagy fájdalommal taglózta le a családunkat. A nővérem fiatalon egyedül maradt két kisfiával. A sógorom nagy űrt hagyott maga után. A gyász, a szomorúság, a sírás nagyon sokáig minden napos vendég volt nálunk. A sógorom nagyon jó ember volt, jobban szerettem őt, mint a bátyámat. Egy idő után valahogy sikerült feldolgoznom a sógorom halálát. Pozsonyba mentem dolgozni egy számítógépes központba, ahol hatalmas, ma már ósdinak mondható számítógépek voltak. Operátorként dolgoztam. Szerettem ezt a munkát, mert voltak olyan programok, amelyek hosszasan mentek a nagy diszkeken, én addig meditálhattam, ábrándozhattam, és verseket írhattam.
Pozsonyban elkezdtem énekelni tanulni, beiratkoztam a konzervatóriumba. Fejlesztettem a zenei tudásomat, csak sajnos abbahagytam, mert megtalált egy zenekar és elcsábítottak egy teljesen más irányba, a könnyűzene felé. Főleg Zoltán Erika, akkori sztárénekesnő számait énekeltem, mulatságokon és lakodalmakban. Fiatal voltam és nem gondoltam arra, hogy az énekesnői pálya miatt pecsét lesz rajtam. Sokan azt gondolják, hogy az a személy, aki éjszakákat áténekel, csak rossz életű lehet. Engem az éneklés örömmel töltött el, és láttam, hogy az énekemmel másoknak is örömet okozok, ezért nem érdekelt az emberek véleménye. Lehet, hogy vakvágány volt ez az időszak az életemben, de akkor ezt még fel sem fogtam.
Egy alkalommal Vitálos Andris, az egyik munkatársam hallott énekelni. A pozsonyi ferences templomba járt a fiatalok közösségébe, itt gitárkíséret mellett énekeltek különböző taizéi szent énekeket. Először nem akartam menni, mondtam a munkatársamnak, hogy én oda nem mehetek, mert bűnös ember vagyok, Erre ő azt mondta, hogy Jézus nem az igazakért, hanem a bűnösökért jött a földre, és valójában mindannyian bűnösök vagyunk. Kért, hogy legalább egyszer menjek el, hallgassam meg, hogy mit énekelnek és imádkoznak, aztán döntsek, hogy fogok-e járni ebbe a közösségbe. Elmentem, és éreztem, hogy jó ott lenni, a fiatalok közösségében, itt béke honolt, ami teljesen áthatott. Mintha Isten ujja is megérintett volna, mert éreztem valami lágy, szelíd hívást a szerzetesnői hivatás felé.
Abban a közösségben, ahol csupa fiatal volt, a te korosztályod, megérintett-e az igazi szerelem?
Nem, akkor nem volt más csak Isten. Ez volt életem legszebb időszaka, életem legszebb három éve. Isten azonban hagyja az embert szabadon dönteni, így bennem ez az érzés nem kristályosodott ki, hanem megint másfelé vitt az életutam. Közben otthon édesapám megbetegedett, ezért otthagytam Pozsonyt és hazajöttem Ipolynyékre, hogy a szüleim közelében legyek.
Amikor a munkám mellett énekelni jártam, nem érdekelt a pénz, az, hogy sokat keressek. Gyakran becsaptak a fizetésnél, észre is vettem, de nem érdekelt, egy vágyam volt, hogy énekelhessek.
A falumban is volt zenekar, a Terebessy fiúk zenekara. Tudták, hogy jól énekelek, ezért hívtak, hát mentem. Lakodalmak, mulatságok adták a lehetőséget arra, hogy énekeljem az akkori slágereket. Egy ilyen fellépés alkalmával hallott énekelni egy füleki zenész fiú, aki egy rimaszombati romákból álló zenekart vezetett, utánam jött és hívott, hogy menjek ki velük énekesnőnek Jugoszláviába. Meglepődtem, de csábító volt az ajánlat, ezért igent mondtam. Elmentem a zenekarral két hónapra egy kisvárosba énekesnőnek. Kovačice mellett volt a kisváros, Debelač, itt léptünk fel minden este egy éjszakai bárban. Este hétkor kezdtük a műszakot, hajnali négy óráig zenéltünk. Nem csak magyar, hanem roma és szláv dalokat is énekeltem, ahogy a vendégek kérték. Mindegy volt nekem, csak kornyikálhassak.
Ne mondj ilyet Erika, mert ha csak kornyikáltál volna, nem hívtak volna énekelni!
Nagyon jó volt a gázsink, csak az volt a baj, hogy dínárban kaptuk, amit át kellett váltani márkára és ez az árfolyam már nem volt olyan jó.
Amikor kimentem Jugoszláviába fölmondtam a munkahelyemen és szabadúszó lettem. Két hónap után Jugoszláviából hazajöttem és Balassagyarmaton, az Ipoly hotel éttermében kezdtem énekelni egy szintén roma együttessel. Az énekléshez nyugalom kell, nem lehet állandó herce-hurca között fellépni, mert akkor romlik a produkció színvonala. Ez a nyugalom hiányzott, mert gyakoriak voltak a féltékenykedési jelenetek az étterem vezetőjének felesége részéről, aki egy cigányvajdának volt a lánya. Tudtam, hogy ártatlan vagyok, de senki sem volt, aki megvédjen. Végül arra az elhatározásra jutottam, hogy ott kell hagynom az együttest. Nem lehetett úgy énekelni, hogy állandó molesztálás féltékenységi jelenetek követték egymást. A féltékeny feleség azt gondolta, hogyha valaki kiáll a színpadra énekelni, az már olyan is, ezért rajtam csattant az ostor, pedig a pincérnő volt a ludas a szerelmi háromszögben.
Ezt az állapotot csak két hónapig bírtam, aztán összepakoltam ott hagytam a zenekart és hazamentem a szüleimhez Ipolynyékre. Továbbra is jártam énekelni az ipolynyéki fiúk zenekarával, ha erre lehetőség adódott. Aztán elhívtak Fülekre, s itt Géza papával énekeltem duóban. Márkus Géza volt a becsületes neve, de én csak Géza papának hívtam, mert hozzám képest már öreg volt. Ő szintetizátoron játszott, én énekeltem, de duóban is énekeltünk Záray-, Vámosi-slágereket, meg a többi ismert dalt. Füleken nagyon jól éreztem magam, de ez sem tartott sokáig
A 90-es évek elején szabadúszó lettem, és a fellépéseim gázsijából éltem, más bevételem nem volt. Aztán sikerült munkát találnom, egy évre, a járási csendőrségen számítógépes munkát végeztem. Innen megint egy számítógépes központba mentem dolgozni. Nagykürtös és Kékkő között volt a munkahelyem, ahol megint operátorként dolgoztam. A gimnáziumi évek után megfogadtam, hogy számítógépet nem akarok látni, és tessék, megint számítógép mellett találtam magam.
Az éneklést azonban nem hagytam abba. Egy mulatságon énekeltem, amikor megismerkedtem egy fiúval, aki nyolc évvel volt fiatalabb nálam. Ő volt a szőke herceg, akibe igazán, tiszta szívből beleszerettem. Éreztem, tudtam, hogy ő életem igazi nagy szerelme. Amikor megtudtam, hogy nagy közöttünk a korkülönbség harcolni kezdtem az érzéseimmel, azt hittem, hogy le tudom győzni a szerelmet. Alulmaradtam, elvesztettem a csatát. Sokáig jártunk együtt, amikor meglepetésként a szülei tudta nélkül megvette a gyűrűket. Ekkor lépett közbe az anyukája és meggyőzte a fiát arról, hogy nem okos dolog nyolc évvel idősebb nőt feleségül venni. Lelkileg nagyon összetörtem. Azt éreztem, mintha kihúzták volna a lábam alól a talajt és minden értelmetlenné, fölöslegessé vált számomra, maga az élet is. Arra is gondoltam, hogy eldobom magamtól az életet, de a szüleim, főleg anyukám látta, hogy segítenie kell, ezért erőt öntött belém a szerelmi csalódás elviseléséhez. Átsegítettek a válságon és újból az élet felé fordultam. Olyan gondolatom jött, hogy párkeresésre adjak fel hirdetést valamelyik újságba. Az egyetlen szlovákiai magyar napilapban jelent meg a hirdetésem, hogy 28 éves lány vagyok, és komoly kapcsolatra vágyom. Írtak is nagyon sokan, de sajnos kiválasztottam úgymond a „legjobbat”.
Jajaj, inkább lány maradtam volna! Nagyon rosszul döntöttem, amikor feleségül mentem ahhoz, akit kiválasztottam!
Amikor még Pozsonyban voltam, a ferences templomi közösségben figyeltem a fiatal apácákat, Milyen tiszták, szelídek és tele vannak szeretettel. Akkor megérintett az Istennek szentelt élet utáni vágy. Mintha valaki hívott volna: Gyere leányom, légy az én jegyesem!
Talán gyenge volt a hívás, vagy én nem voltam erre eléggé lelkileg felkészülve, vagy a világ zaja erősebb volt és elnyomta Isten hívó szavát, nem tudom. Elmúlt a szerzetesi élet utáni vágyódás és mentem a magam útján tovább.
A házasságot, a családi életet választottam. Nem volt a férjem egy extra férfiszépség, de én nem is ezt néztem. Csendes volt és úgy éreztem, hogy biztonságot ad, ezért megszerettem. Akkor jöttek a bajok, amikor megszületett az első gyermekünk, Robika, akinél két és fél évesen autizmust diagnosztizáltak. Az autizmus egy gyógyíthatatlan mentális betegség. Az autista nem regisztrálja a körülötte lévő világot, ő egy teljesen más világban él, a saját kis világában beszűkült lélekkel, ahová senki be nem léphet, csak ő saját maga. A második gyermekünk, Norbika még csak másfél éves volt, amikor a pszichológusnő nála is ugyanezt állapította meg. Két autista gyermek egy családban mindennapi keresztre feszítés annak, aki a gyermekeket gondozza. Ez már sok volt a férjem családjának, főleg az anyósomnak, aki a két autista gyermekért csakis, kizárólag engem okolt. Mindenfélével vádolt, azt találta ki, hogy azért lettek autisták a gyermekek, mert korán kezdtem őket szobatisztaságra szoktatni. Állandóan jöttek a vádak anyósom részéről, amihez a férjem is csatlakozott, szintén engem vádolva. Nem volt, aki a pártomat fogja, nem volt, aki megvédjen a vádaskodások ellen. Ezek a gyakori és durva vádaskodások oda vezettek, hogy a férjem és köztem lévő érzelmi szálak kezdtek meggyöngülni. Egyre jobban elhidegültünk egymástól, úgy éltünk egy házban, egy háztartásban, mint két idegen.
Közben a gyerekek nőttek és le kellett őket valamivel kötni. Ipolyságra kezdtem őket hordani a kisegítő iskolába, ahol speciális nevelést kaptak négy órában. 13 évig minden nap buszoztam velük, ősztől nyárig, az iskola bezárásáig, esőben, hóban, fagyban, forróságban. Nem volt mindegy akár az autóbuszban, akár az úton kordában tartani őket. 24 órás volt a munkám a gyerekek mellett, nem volt sem éjjelem, sem nappalom. Igaz, amíg kisebbek voltak, a férjem is foglalkozott velük, néha, ha a kedve úgy hozta még tanulni is leült melléjük, vagy elvitte őket sétálni, de ez ritkán történt meg. Hétvégén szabadnapja volt, mert különböző hobbiknak hódolt, tenisz és sakkversenyek és más egyéb elfoglaltságok töltötték ki a szabadidejét. Nekem csak addig volt szabadom, amíg a gyerekek az iskolában voltak. Elmehettem vásárolni, beülhettem a városi könyvtárba és olvastam, vagy verseket írtam. Nagyon sok versem született a könyvtári csöndben. Mint például az Ördögi kör.
Tüzet okádó sárkányok / Harcának epicentrumába kerültem / Kénben kovácsolt patkányok / Vérengző falkája körülöttem. / Menekülnék, de nincs hova / Bezárult az ördögi kör / Mókuskerék megannyi lépcsőfoka / Még létező tudatomba tör. / Sárkánylehelet agysejt-ölő bűze / Szemem tengelyén át belopódzik / Idegszálakat roncsoló förtelme / Vérpumpám kamráiba húzódik. / Pengeéles patkányfogak milliárdja / Csontig hatoló fájdalom / Életem megtörtént múltja / Jövő nélküli borzalom. / Húsom patkányzabáltató kínjában / Vulkanikus vérpatakká változom / Az ördögi kör fókuszában / A halál mezsgyéjén várakozom.
Magányosságom kínja és hínárja egyre jobban fojtogatott. A férjemmel semmit sem tudtam megbeszélni a fiúk problémájával kapcsolatban, mert hajlandóságot nem mutatott semmilyen társas kapcsolatra. Velem szemben idegenként viselkedett, mintha nem is léteztem volna a számára. Felvette farizeusi álarcát és az mögé bújva élte a maga kis titkos életét. Ez a hideg szeretetlenség minden nap töviseket szúrt a lelkembe, a tövisek között gyöngyök termettek: az én fájdalmasan égre kiáltó verseim.
Tömeg, tér, idő: Izzó gyöngyszemként / Lobogó ajkad / Szemed / Korallfüggönyében / Az idő játéka tép beton-utat. / Erejének kőfalkája / Hajsövényed / Ezüsthúrjait pengeti / A térben alámosnak / Az idő tömegkerekei.
Arcod körvonalait / Atombokrok ölelik / Szembogarad helyén idővonat / A tér bázisában/ Végtelen úton / Szalad / Tömeg- és tériszonyú / Időszerkezet vagy.
A férjemet mások aranyembernek titulálták, mert álarca mögé rejtette önző szeretetlenségét, közönyét nem ismerték, csak én tudtam egyedül, hogy ő valójában milyen. 17 évet éltem vele, de már a vége felé azt gondoltam magamban: Ha én már nem is számítok neki, legalább a gyerekek számítanának, a két zártvilágú autista fiunk.
Hónapokon keresztül, úgy járt kelt a lakásban közöttünk, hogy egy szó nem sok, annyit sem mondott. A szívem vérzett, hogy legalább a gyerekekhez lett volna egy-két szava, de nem, néma csend honolt közöttünk. Talán ez a némaság még rosszabb volt, mintha veszekedett volna. Családban éltünk, de ő külön életet élt, ahová senkit sem engedett be. Ha mégis megpróbáltam vele beszélni, csak megvonta a vállát és szó nélkül távozott a lakásból.
Az együtt eltöltött 17 év alatt nem voltam képes kiismerni a férjemet.
Alázattal: Évgyűrűkben redők / Rendezetten sorakoznak / Homlokukon a felhők / Árnyak közt andalognak. / Kezük edzett medrein/ Csobog életük folyója / Szívük fásult tengelyein / Simul létük rúgója.
Bele véste rovátkáit / Évek hosszú sora / Jövő szülte reményeit / Ifjúságuk hintett pora / Szemük csillanó fényében / Megbújik életük tapasztalata / Bölcsességük függvényében / Koruk megélt alázata.
Amikor a fiúk betöltötték a 17. és 16. évüket a férjem be akarta adni őket intézetbe, én meg ragaszkodtam ahhoz, hogy velünk maradjanak. Továbbra is velük akartam lenni, pedig tudtam, hogy rám fog esni a nagyobb kereszt. Ha előre tudtam volna, hogy rá két hétre beadja válókeresetet, akkor beleegyeztem volna az intézetbe, de nem tudtam mi a férjem szándéka. Ő egyre csak azt mondogatta, hogy változzam meg, én meg nem tudtam, hogy miben kell megváltoznom.
Ezután minden ment lefele. A gyerekek nekem már nem fogadtak szót, egyáltalán nem respektáltak és egyre nehezebb lett velük minden. Robi az idősebb meg akart verni, fejen csapott, rávágott a hátamra, meg is harapott, egyre félelmetesebb lett a velük való tartózkodás. Ez év februárjában kimondták a válást, a férjem pedig elköltözött a közös családi házból. Teljesen magamra maradtam a két kiszámíthatatlan autista fiammal.
Még a válás előtt intézeti elhelyezést próbáltam keresni, ami bizony elég akadozva ment. A Besztercebányai megyei hatóság nem akarta átutalni a két fiúért a pénztámogatást Nyitra megyébe, hiába kérelmeztem. Ott találtam egy megfelelő intézetet, ezért akartam oda vinni a fiúkat. Közlekedés szempontjából jobb lett volna, meg az intézet is szebb környezetben volt. Elment a tavasz, a nyár és húzódott minden. Amikor a férjem elvitte a lakásból a televíziót, ami még úgy, ahogy lekötötte a két fiút, majd kikapcsoltatta gázfűtést, láttam, gyorsan intézkednem kell, ha nem akarok nagyobb bajt. Kihívtam a Markíza televízió riporternőjét, s amikor lement az adás, úgy felgyorsultak az események, hogy csak kapkodtam a fejem. Állandóan csörgött a telefonom, jöttek a hívások az intézetből, hogy el van rendezve minden, vihetem a fiúkat.
Amikor elérkezett az indulás ideje, szóltam a volt férjemnek, hogy jöjjön ő is, hiszen a gyerekek övé is nem csak az enyém. Álszent módon kijelentette, hogy nincs szíve elválni a két gyerektől, nincs szíve otthagyni őket az intézetben, ezért inkább nem jön velünk, otthon marad. Holott már hónapok óta egyedül voltam a gyerekekkel és ezt a fiúk tudták, mert állandóan romboltak, törtek zúztak, szaggattak mindent idegességükben, azért, mert nem látták az apjukat. Igaz ő intézte a kis buszt, amivel vittem a gyerekeket Nová Baňa mellé Hrabinyba, az intézetbe.
Erika, most, hogy elvált tőled a férjed, mert hiszen ő adta be a válási keresetet, érzel valami megnyugvást? Most már új lapot nyithatsz az életedben? Bizonyára bízol Isten megbocsátó szeretetében, hiszen hívő vagy, ezért minden rossz ellenére, ami a házasságodban ért, tudsz Istenbe kapaszkodni?
Mindenképp bízom Istenben, abban, hogy segít újra elindulni valami életcél felé. Nagyon nehéz, mert olyan vagyok most, mint a költöző madár, hol az egyik barátnőmnél, hol a nővéremnél alszom, hiszen már nincs fűtés a lakásban és egyedül ott lenni, borzasztóan nyomasztó.
Munkahely után kell néznem, mert a fiúknak biztosítani kell a tisztálkodási szereket, és ha kopik a ruhájuk, akkor azt is. Igyekszem majd munkát találni, de most még testileg lelkileg pihenek, feltöltődöm a versek írásával. Kiírok magamból minden fájdalmat, mint a tengeri kagyló, amikor a bele került homokszemet akarja kiizzadni, és az a gyötrelemtől gyöngyszemmé változik.
Édesanyám emlékére: Hajában az őszi dér / Beleszőtte ezüstjét / Lelkének szemtükrében / Aggódás érlelte gyümölcsét / Arcának drága szegleteit / Mélyen őrzöm szívemben / Érintése sugarát / Kulcsra zártam bőrömben.
Könnyeim gyöngyszemei / Perdülnek egy fejfára / Temető csendjében / Virágos sírhalomra / Sírodról a sok virág / Szelíden mosolyog rám / Nagyon hiányzol nékem / Drága, jó édesanyám!
Mária: Szemedben fájdalmad / Szilánkokban tükröződik / Édes, egyszülött Fiad / Kifeszítve haldoklik / Pillantásodban összegyűlt / Évszázadok sóhaja / Kínod könnyekbe vegyült / Hétfájdalmú Szűzanya. / Gyermekedet felnevelted / Szeretetben / Istennek / Keresztútján / Elkísérted / Értelmét életednek / Fájdalmad szárnyal / Fel a magas égbe / Lelked fiaddal / Hófehér mennyekbe. / Drága Szűzanyánk / Égig érő fájdalmaddal / Légy kegyes Pátrónánk / Üdvözlégy teljes malaszttal!
Németh Erika a becses nevem, kortalan porszeme vagyok az emberi fajnak. Rímbe foglalt gondolataim leírásával ipolysági gimnáziumi éveim alatt kezdtem foglalkozni. E tulajdonságom házas éveim alatt téli álmát aludta. Jelenleg két autista nagyfiú édesanyjaként próbálok helytállni a világban.Lantomat a szögről leakasztottam, lelkem virágaiból néhány szálat Önöknek szeretettel átnyújtottam.
Lejegyezte: Lőrincz Sarolta Aranka/Felvidék.ma {iarelatednews articleid=”49210,47929″}
