A város, melyben huszadik éve élek, hajdanán a Magyar Királyság ötödik legfontosabb településének számított – szívesen időzött itt Mátyás királyunk is. A századok folyamán földrengés, tűzvész, járvány, ellenség pusztította, de mindig életre kelt, s az 1848-49-es szabadságharcban – a várvédők hősiességének köszönhetően – örökre beírta magát történelmünkbe.
Ez a város azonban az idei helyhatósági választáson eddig soha nem ismert arcát mutatta: polgárainak kétharmada úgy döntött, hogy nem óhajt beleszólni jövőjének alakulásába, s bojkottálta a szavazást. A távolmaradás bizonyíték: a komáromiak magas fokú reményvesztettségének jele. A tény kétszeresen is fájdalmas.
Ez a harmincötezres szlovákiai helység nem csupán egy járási székhely, hanem mára a Trianon utáni idők egyetlen magyar szellemi műhelye a Felvidéken, hiszen Kassa és Pozsony már „elesett”. Úgy tetszik – és ez (is) magyarázhatja a bojkottot, – hogy a városlakók még mindig nem tudták kiheverni a hajógyár térdre kényszerítését, az évszázados biztonságos, többezer munkalehetőség elvesztését. Az évek múlásával egyre többen ábrándulnak ki a rendszerváltozáskor még lelkesen megtapsolt társadalmi átalakulásból, az egyre hajszoltabb, boldogulást alig-alig hozó életvitelből, a fiatalok idegenbe kényszerüléséből.
Lehangoló a fokozódó elszegényedés, az egyre gyakoribb önzés, a kapzsiság: a pénz az úr. Ebből a súlyos helyzetből kellene kihozni az új polgármesternek és az önkormányzatnak Komáromot, megszolgálni a szavazók bizalmát, mozgósítani a hitehagyottakat. Félre kellene tenni minden egyéni érdeket, el kellene ásni a csatabárdokat, meg kellene teremteni a város felemelkedéséhez nélkülözhetetlen egységet, a békés alkotó légkört.
Komárom kincsei: folyói, bőségesen termő földjei, történelmi múltja, gyógyító termálvize, és európai hírű erődrendszere – az Öregvár a zseniális Makovecz Imre által megtervezett életre keltése – olyan jövővel kecsegtetnek, melyet bárki megirigyelhet.
Tudom, ez mai helyzetünkben inkább álom, csakhogy álom – cél – nélkül nemigen lehet jövőt építeni. Össze kell hát fogni! A munkához a Komáromban gyakran megfordult Esterházy János példája lehet az erőforrásunk. Az ő politikusi pályáját a magyarság – és a velük együtt élő szlovákság – rendíthetetlen szolgálata jellemezte. Legfontosabb „munkaeszköze” a becsülete volt.
Batta György, Felvidék.ma
A szerző Komárom Pro urbe (A városért)-díjas polgára {iarelatednews articleid=”50131,50122,50025,50010,49992,49991,49987,49966″}
