Az alábbiakban közöljük Kulcsár Ferenc recenzióját Mács József könyvéről.
„Nyolcvanéves koráig tartotta magát, mint sűrű, rejtélyes erdőben a magányos tölgy, amelynek akárhogyan tépi, cibálja is koronáját a vihar, gyökerétől elszakítani nem tudja. Egy napon azonban megtörik annak is a dereka, s ledől végérvényesen. Ő is így járt valahogy: váratlanul rosszul lett a macskaköves úton, bevásárlószatyorral a kezében. Valami össze akarta roppantani a mellkasát, s a fájdalom úgy áradt szét a testében, mint amikor kiönt ez az egyébként jámbor folyó, az Ohře, amelyről ma sem tudja, honnan jön és hová tart. Az igazat megvallja, róla sem tudják a kisvárosban, hogy a világnak melyik sarkából sodorta ide az idő szele.
Átkozottul rosszul érezte magát. Erősen megmarkolta mellén az őszi kabátot, le is szakadt a középső gombja. A szeme előtt minden összefolyt. Glüg, a kisváros újra titokzatossá és ismeretlenné vált, ahol a népesség talán a népvándorlás korában változott olyan sűrűn, mint a második világháború után. Elűzött szudétanémetek laktak a házaikban, aztán teherautókra kényszerített, majd vagonokba zárt dél-szlovákiai magyarok, majd a gyors meggazdagodás reményében szlovákok és cigányok is megjelentek, később, egyre többen, csehek. Most már ők a kisváros gazdái, írják a történetét, alakítják jelenét és jövőjét.”
Mács József Az elcsatolt vagon című kisregényének indító sorai, ezek a tragikumában és drámaiságában is szép s egyben megrendítő mondatok voltaképpen megrajzolják a mű keretét, amelyet aztán az író által előadott 20. századi abszurd történet újra meg újra szét akar feszíteni.
Mács József – a szó nemes értelmében – talán a „legnemzetiségibb” írónk. Ahogyan János evangéliuma a „kezdetben vala az Ige” szavakkal indul, akként jelölhetnénk meg indítékként írónk műveinek java részénél ezt: „kezdetben vala Trianon”. Az a Trianon, amely lefejezte a magyar nemzetet, levágta kezét, lábát, elrabolta területének kétharmadát, s hazátlanná tette magyar lakosságának egyharmadát. Az a Trianon, amely hosszúra nyúló kezével előkészítette a második világháborút, mi több, 1945-tel sem ért véget, ellenkezőleg, a fasizmus legyőzése után (Cseh)Szlovákiában teljes gyűlöletében lángol fel a faji barbarizmus, az a neofasiszta szellemiség, amely törvényesített embertelenség volt egy hazug módon megvádolt ember-, nép- és nemzetcsoport, a felvidéki magyarság ellen, s amely – kiszámíthatatlanságával, kivédhetetlenségével és kegyetlenségével – örök sebet ejtett magyar nemzeti közösségünk lelkében.
Mács József puritánul, visszafogott módon előadott „történetében” is elővillannak ezek az abszurd elemek, megmutatva, hogy a közöny, az irgalmatlanság, a kapzsiság és a sovén gyűlölet évei voltak ezek – rendőrök, csendőrök, katonák világa: békében. Fegyveresek hatoltak be parasztportákra, géppuskákkal néztek farkasszemet ártatlan emberek, arccal az anyaföldre parancsoltak fiatal fiúkat, fegyveres őrök álltak a deportáló vagonoknál, torkukra forrasztották a szót a jajveszékelő nőknek, megfagytak, éhen haltak a nyugdíjtalan öregek, özvegyek házait vették el, magyar nyelvű könyveket rugdostak szét az utcákon, beteg asszonyok haltak meg a deportáló vagonokban, vitték az embereket Csehországba, „szolgavásárra, ahol megtudják, kinek mennyi az ára”.
Az elcsatolt vagon hősét-antihősét, de bátran mondhatjuk, abszurd hősét, Kovács Istvánt és családját: feleségét, két kislányát is vitték a vagonok – mindenre süket, elvakult fegyveres katonák kíséretében – Csehországba – tévedésből. De vajon valóban tévedésből? Ebben az abszurd, embertelen világban minden megtörténhet és meg is történik, hiszen minden alárendelődik egyetlen célnak: tűzzel-vassal, csellel, fondorlatos hazugsággal még írmagját is kiirtani egy népnek, amellyel ezer éven át együtt éltek. A Trianonban összetákolt, „nagy jövőjűnek” álmodott, de ma már nem is létező ország, Csehszlovákia vezetői a valóság és az igazság teljes birtokában voltak, tudva, hogy a felvidéki magyarság semmilyen módon nem vádolható meg a köztársaság szétdarabolásával, háborús bűnösséggel, árulással és fasizmussal, mégis úgy döntöttek: az igazság teljes álcázásával pálcát törnek a csehszlovákiai magyarság fölött.
Ám aki 1945 után a nemzeti szabadság, az erkölcs, a jog alapján állt, az elítélte – és elítéli ma is, Mács Józsefhez hasonlóan – azt az alantas gondolkodást, azt az erkölcsi nihilizmust, mely a „hitleri leckét” megtanulva, hatalmi tébolyában meggyalázza az emberi méltóságot és szabadságjogokat, s csak egyetlen dolog érdekli: megfélemlítéssel, deportálással, vagyonelkobzással, bebörtönzéssel, iskolabezárással, szellemi és politikai terrorral a hatszázezer magyart most ki lehet űzni az ősi földjéről, a hatszázezer magyarral most le lehet számolni: földjükön, házukon, kertjükön, vagyonukon most osztozkodni lehet.
Mács József kisregénye „hősének”, Kovács Istvánnak a golgotáján keresztül ezt az abszurd világot mutatja be az olvasónak, miután embertelen hányattatásai végén, a nyugat-csehországi kisváros, Glüg utcáján a „poklok poklában” rosszul lesz, s „látomásában” előadja élettörténetét, s általa a közép-európai kis nemzetek nyomorúságát: kiszolgáltatottságát, egymás ellen uszítottságát és űzöttségét, melynek eredményeként sokuknak még a végső tisztesség sem adatik meg.
Mint ahogy Glüg szűk utcáján Kovács Istvánnak sem. Akinek végül is nem az elmúlás fáj, hanem az, ahogyan elmúlik: „Irdatlan messzeségben a szülővárosától. Mire a halálhíre megérkezik Ózdra és Zománcra, már régen eltemették. Legutolsó és a földi életét véglegesen lezáró elköltözése napján nem kondulnak meg emlékére a harangok.”
Kulcsár Ferenc, Felvidék.ma
