A választási szuperesztendő elmúlt. Azzal a tanulsággal szolgált, hogy a három választás, amely egyszerre is megejthető lehetett volna, szokatlan tüneteket idézett elő a választópolgár viselkedésében.
Bugár Béla, a legnépszerűbb szlovák ellenzéki politikus azóta többször kijelentette, en bloc elutasítja a jövőbeni együttműködést az MKP-val, mondván, megmutatkozott, hogy a választópolgár nem kér az effajta házasságból.
Ez lényegében pilátusi gesztus, amellyel mindent a választóra hárít, és így „nyenápadnye” kihátrálhat a felvidéki magyarság által kapacitált együttműködésből. Ha jobban megnézzük a dolgokat, nem a házasság intézményével akadt baj Komáromban, hanem az örömapával. Erősen kötődöm ehhez a városhoz, ahol fiatalságom néhány évét eltöltöttem, ezért riadtan szemléltem a választás előtt a magyar tábor megosztottságát, attól félve, a jelöltek körbeverik egymást, és újra a nevető harmadik ér révbe Révkomáromban. De nem csak a komáromi, hanem a szlovákiai választások eredményei is azt mutatják, a választások valódi győztesei a független jelöltek.
Ha csak a városokat nézzük, Komárom mellett Pozsony, Eperjes és Nagyszombat is bombameglepetést okozott, ahol a jóval esélyesebb pártistálók lovai buktak el a díjugratáson. Valójában arról van szó, hogy mozog a talaj a pártok alatt, olyannyira, hogy az ellenzéki pártok karavánja egyre rosszabbul áll a lábán.
Mozog a talaj, és Fico, akinek jó szimata van, megérezte ezt, mikor indult az elnökválasztáson, mert addig kell kiszállni a szekérből, míg megvan a szekér. A választópolgár, aki már rég rájött, a pártok, miután elérték a kívánt eredményt, kis kivétellel, hátat fordítanak a választónak és az őket pénzelő mecénások szekerét húzzák, nem a megbízóét.
Sőt, a választó úgy látja, választottjai, akik valójában szolgálni hivatottak a népet, /vagyis alázattal húzni gondjai, bajai szekerét/ valójában a választóval vontatják saját szekerüket a jobb megélhetés felé.
A megélhetési politikusok jóvoltából a mai napig nagyjából 154 párt nyert bejegyzést a belügyminisztériumban, és biztosak lehetünk benne, a következő választásokig ez a szám még emelkedni fog, megelőlegezve, micsoda jólét vár majd ránk, amikor is ennyi jóakaró, egy húron pendülve felvirágoztatja a hazát, ha ugyan az kicsinyes mivolta miatt hazának tekinthető.
A demokrácia kedvez a pártokrácia virágzásának, meg az exhibicionistáknak, kalandoroknak, gazdagodni vágyóknak, vastagbőrűeknek, mert ha már mindenki pártot alapít, miért épp ők ne vehetnének a bőség kosarából. A magas uzsoraadók, amelyek az üzemanyagok, dohánytermékek, alkoholok, de a gyógyszerek, élelmiszerek árára telepedtek, és a minimálbérből élők megélhetőségét sújtják, becsorogva az államkasszába, az állampárt irányítása alá kerülnek, ahol botor módon elbitangolódnak a választási kampányok feneketlen zsákjában.
A februári megjósolhatóan sikertelenségre kárhoztatott népszavazás is épp annyiba fog majd kerülni a választópolgárnak, mintha sikeresre kerekedne. A pazarlásnak se szeri, se száma. Elvileg a választópolgáron múlik, hogy helyes döntésével befolyásolja a választások kimenetelét, és megfelelő embereket emeljen megfelelő helyekre.
De mozog a talaj a választópolgár lába alatt is. A bizonytalanság érzetét keltik, amikor azt látja, hogy nem csak a pártok szaporodnak osztódással, hanem azok melléktermékei, a pártjukból kilépő a függetlenek is, azt sugallva, ők mentesek a hét főbűntől immáron.
Közel állunk ahhoz, hogy a következő parlamenti választásokon a képviselőjelöltek nagy hányada nem a pártok színeiben, hanem függetlenként nyer páholyt, ami aztán a parlamentet zsibvásárrá változtatja, mert ahány ember, annyi igazság.
Lehet, hogy most valaki megkérdez opportunista választói mivoltomban, miért szidom a rendszer anyját, csak azt tudom felelni neki, csak azért, mert nem tetszik se a rendszer, se az anyja. Akik a demokráciát kitalálták, nagy intellektusú emberek voltak, és akik el fogják rontani, azok a nagy zsebű emberek.
Egyre tágul a szakadék a plebsz és gazdagok között, és egyszer csak a szakadék mélyén megnyílik a föld, és rászabadul a pokol a világra, mint 1918-ban. Azért annyit mindenképpen megtehetünk, ha nem akarnak a lovak szekeret húzni, túladunk rajtuk, mehetnek szántani. De addig is, legyetek jók, ha tudtok.
Jóba Alajos, Felvidék.ma {iarelatednews articleid=”50830,50162,48967,47759,45902,44964,43453,42908″}
