Január első hétvégéjén hazafelé vettük az irányt, Százdra. Lám, még most is azt írom, hogy „haza”, pedig immár fél éve, hogy somorjai polgár vagyok, és már két hónapja, hogy itt is élünk. Csakhogy, úgy érzem, hogy ez még mindig kevés, és kitudja meddig leszek itt csak „ gyüttment” .
Mindaddig, amíg csak ki nem alakulnak itt is azok a láthatatlan kötelékek, amelyek Százdhoz kötnek. Példának okáért, amíg nem tudok úgy nézni a somorjai templomra is, mint arra a másikra, ott Százdon, szemben, a dombon. A távolság, a lakásunk és a templom között, körülbelül ugyanaz, csakhogy otthon még a dombot is meg kellett mászni, ezért aztán az utóbbi időben ritkán tudtam eljutni a misére, míg itt minden vasárnap ott vagyok a szentmisén.
Azon gondolkodom, hogy mikor voltam utoljára szentmisén a százdi templomban? Talán 2013 szeptemberében, amikor a szüleim 50. házassági évfordulóját ünnepeltük meg. A kultúrházban tartottuk az összejövetelt, a szűkebb család és néhány barát körében, és előtte volt a hálaadó szentmise.
Rá egy hétre tartottuk meg a TEMPLOMOS NAPOK elnevezésű rendezvényt, ami a templomban található freskókra volt hivatott felhívni a figyelmet, amelyekről már írtam ebben a sorozatban.
A rendezvény több helyszínen zajlott, de a fő programja a templomban volt megtartva, Prokop Mária professzor asszony előadása a freskók történetéről, valamint Németh Péter Mikola performansza. Ha profán akarnék lenni, azt mondanám, hogy a performansz felért egy istentisztelettel, a professzor asszonyt pedig mindig élmény hallgatni.
Remek délután volt, az élményt csak az rontotta valamicskét le, hogy a jelenlévők, a templomban – dideregtek. Sebaj, de legalább a lelkünk, az felmelegedett, írhattam volna a naplómban, ha már akkor is vezettem volna naplót.
Hideg ide, hideg oda, Százd azonban ilyenkor is gyönyörű, a fölé hajló Mordával, amely féltőn óvja a falut, és a burjánzó vegetációval, ami egyből rabul ejti a látogatót. Nem volt még olyan látogatóm, aki ne lelkendezett volna, hogy milyen gyönyörű helyen lakom, és én ilyenkor bölcsen bólogatok, hogy hát igen, én ilyen gyönyörű helyen lakom – mintha ez legalábbis az én érdemem volna.
Folytatás következik…
Sztakó Zsolt, Felvidék.ma {iarelatednews articleid=”49788,49944,50103,50274,50445,50587,50712,51113″}
