Emlékszem, milyen feledhetetlen élményben volt részem, amikor felvidéki kislegényként jártam édesanyámmal a népek nagy tanítója, Comenius és a nagyságos fejedelem, II. Rákóczi Ferenc városában, Sárospatakon. Megrendülve, túláradó örömmel valami olyasmit éreztem, hogy az „egész világ” az enyém, egy egész ország érti az én anyatejjel magamba szívott édes szavaimat, s egyben én is értem egy egész ország nyelvét: a magyar glóbuszét és univerzumét. S ebből eredően mintha kiválasztott lettem volna, Isten kegyeltje, birtokosa sokak kincsének, boldog beavatottja annak a családnak és csodának, ami évszázadok óta láthatatlanul él, fényeskedik, drágaságokat szül egy gyönyörű tájon, a Kárpát-medencében. S ez a kincseket termő csoda az anyanyelvem, a magyar nyelv.
Mindehhez csak később járult az ismeret, hogy lelkem minél mélyebben száll alá e drágagyöngyöket rejtő tengerbe, annál erősebb lesz anyanyelvem fénye – ragyogó, mint a csillagos ég, mely alatt – Krúdy Gyula szavaival – árva gyermekből királyfivá nevelkedett a századok során, folyton teljesülő arcaként nemzetemnek. Szüleimnek hála, e titkos nagy ajándék, a magyar nyelv e óvó szárnyai alatt nevelkedtem kisiskolás korom óta, s így tanulhattam meg történelmünk teremtő nagyjaitól, hogy népünket nemzetté a nyelv teremtette a régmúltban, teremti a mában, s teremti majd a jövőben is.
Kegyelet és hűség illeti hát e kincset, hiszen tett és szenvedés, vallás és erkölcs, tudomány és művészet, jog és törvény, indulatok és szenvedélyek is jellemezhetnek ugyan egy népet, de semmi sem tükrözi úgy a lelkületét, mint a nyelv és a történelme: ezért egy népnek sincs féltettebb kincse, mint a nyelve és hűen jegyzett és őrzött történelme. Ugyanis a szó és a tett jellemzik az embert, a szó és a tett a nemzetet. Ezért ha egy nemzet vagy nemzeti közösség lesz, nem akarja elveszíteni azt, ami által élő és egyre gazdagodó közösség, semmire sem kell annyira ügyelnie, mint arra, hogy a nyelve el ne korcsosuljon és ki ne vesszen. Mert egy nemzet – írja Gárdonyi Géza – bármit elveszhet, visszaszerezheti; de ha a nyelvét elveszti, Isten se adja vissza többé.
Nagyjaink, íróink, költőink, bölcs nemzetvezetőink mindig is tudták és hirdették: történelmünk és anyanyelvünk mindannyiunk önarcképe.
Ezért az anyanyelvet – a gyertyához hasonlóan –, nem rejtik véka alá, ahol senki sem hallja-látja, hanem fedetlenül hagyják, hogy mindenkihez szóljon és mindenkinek világítson. Hiszen „véka alá rejtett” nyelvünk azt jelentené, hogy nemzetünk, nemzeti közösségünk fényt adó nyelv nélkül maradt a népek között, ezért e nemzet bujdoklásra kényszerülne, és – Bessenyei György szavaival – egyre azt kérdeznék tőle: Hát te ki vagy, honnét jöttél? S így, amely nemzetnek átvenné a nyelvét, az iránt a magyar mindvégig úgy érezné, annak inasa, alávetettje, szolgája.
Szerencsére a történelem megmutatta nekünk, hogy soha egy nemzet sem tette magáévá a bölcsességet, a mélységet, az igazságot, amíg a tudományokat nem az anyanyelvén sajátította el, hiszen „minden nemzet a maga anyanyelvén lett tudós, idegenen sohasem.”
A magyar nyelv férfias nyelv – nem az alkudozásé, hanem az akaraté. Nem a parancsolók, de nem is a térdet hajtó szolgalelkűek beszéde – fogalmazta meg Illyés Gyula. – A magyar nyelv tiltakozás a magány, az elnyomás és az elszigeteltség ellen. S idézi a ragyogást és az erőt is. Minden szavának külön hitele van. S ami a legfőbb, a magyar nyelv a szolgaságnak konokul ellenálló: az egyenlőség nyelve. A vezérnek nem mögéje áll, hanem melléje. Ezért nehéz hazudni e nyelven. Ha mégis: olyankor megfagy, s leleplezi használóját.
Most, a beiratkozások idején, eszembe jutnak gyermekeim és unokáim iskolába történő beíratásai. Természetesen egy pillanatig sem merült fel soha – mint ahogy az én szüleimnek sem –, hogy milyen nyelvű iskolába járjanak a gyerekek, az unokák. Hiszen tudjuk: anyanyelvünk kiejtett hangjai az iskolapadban leírva betűkké lesznek, a betűk szavakká állnak össze, a szavak mondatokká, a mondatok meg életté, nemzetté, történelemmé, univerzummá. S az az ősiség – s egyben modernség – tölti el tudatunkat; az, hogy az anyanyelv mutatja meg leghűbben rejtett összetartozásunkat, „minden okmánynál igazabban”.
A holnap, holnapután magyar iskolába beíratott kiselsős még nem tudja, hogy ő maga a Nyelv; az Anyanyelv, mely a ő lelkének lélegzése, s amelyből ha kizuhanna, kirekesztődne a nemzetből, s visszasüllyedne a ködbe, az atlantiszi éjszakába; ő még nem tudja, de a szüleinek illik tudnia. Mint ahogyan azt is, hogy az anyaszavak eldöntenek egy életet; meghaltunk, ha már nincsenek.
•
Comenius, a nagy tudós és pedagógus már századokkal ezelőtt megállapította, hogy a nevelésnek az anyanyelvi tanítás az alapja, mert az anyanyelvet nem lehet csorbulás nélkül más nyelvvel helyettesíteni. E tétel megszegése egy életen át tartó bizonytalanságot, zavart és tökéletlenséget okoz a gyermeki lélekben: kétéltű embereket nevel, janicsárjellemmel, ami bármikor nemzete ellen fordíthatja a gyermeket. „A bűnök között – mondja Comenius –, amelyekben kifogyhatatlan az emberi természet, legnagyobb az anyanyelv elvétele. Olyan lopás ez, amelyet az Isten nem bocsát meg!”
Kulcsár Ferenc, Felvidék.ma
Fotó: archív, www.bien.hu {iarelatednews articleid=”51224,50201,49920,49568,49398″}
