Kevesen vagyunk „itthon” otthon? – tehetnénk fel ezt a jelképes, egyszerű kérdést. A válasz, amely kétféle, de egymásra épül, szintén jelképes és nagyon egyszerű.
Az egyik, mert fiataljaink – kortársaim – el kényszerültek menni otthonról, azért nincsenek itthon sem fizikailag, az esetek többségében pedig hosszú kényszerű „kint” tartózkodás után már lelkiekben sem. A másik válasz az előzőre épül, a lehetőségek nélküli itthon nem teremthet otthont a fiataloknak. Hát ez van! Röviden ennyi.
A közösségünkben többünk véleménye, illetve a jövőnket a szívükön viselő polgártársaink nézete szerint is a fenti sorokban leírtakból fakad a közöny, az identitásnélküliség – vagy az identitás nem fontossága, a csalódottság – már elég fiatalon, mivel eddig „itthon” mindenki csak ígért, a hozzá párosuló munka és cselekvés az ígéretek valamilyen szintű betartása kapcsán viszont már elmaradt. Ez főleg a dél-szlovákiai régiókban érezhető. Az elmúlt huszonöt év a társadalmunk egészét véve csak néhányunknak sikertörténet, azok gyermekei más alapokról indulhattak és itthon tudtak maradni, otthon érezhetik magukat. Ez a déli régiókban még jobban érvényes, OTT KEVESEKNEK ADATOTT MEG!
Bizonyára vannak, akik felteszik a kérdést, hogy vajon mégis mi köze a közönynek és az identitásnélküliségnek közvetlen az elvándorláshoz, a csalódottsághoz, vagyis a lehetőségnélküliséghez. De talán ha egy kicsit belegondolunk, világossá válik számunkra, hogy fel sem kell tennünk a kérdést, mert annyira evidens a kapcsolódás.
Huszonöt évvel ezelőtt, a rendszerváltozás pillanatában, illetve közvetlen utána is, a kilencvenes évek elején csak Komárom városában ugyanazon a napon, egy időpontban tizenötezer ember „vette fel a munkát” reggel és „tette le” minden nap nyolc és fél óra után egyszerre. (A jelenben 1000 ember veszi fel állandó jelleggel a munkát és teszi le a lantot egyszerre). Az „otthon” biztosított számukra egzisztenciális biztonságot – ha nem is nyugalmat –, itthon éltek és tudtak foglalkozni a közvetlen környezetük problémáival, tágabb közösségük meglétével, annak kérdéseivel. Benne éltek, s nem távol! Itthon voltak a problémákban, ráadásul otthon is voltak benne! Érdeklődésre maradt idejük, mert nem foglalta el őket a család utáni vágyakozás, a harmonikus családi élet fenntarthatóságának kérdései vagy a fiatalabbaknál a családtervezés esetleges nehézségei a távolság miatt. Tehát így kapcsolódik ehhez a társadalmi jelenséghez a közöny vagy csalódott érdektelenség aspektusa.
Közösségükben való „itthoni élet” abban az időben csak ráerősített hovatartozásuk tisztánlátásába, megélésébe. Benne éltek az identitástudatukat erősítő társadalmi közegben és nem távol. Azt hiszem, az identitástudat szilárdságának kérdésében is megadtuk a kapcsolódási pontot.
Szüleinknek nem volt könnyű már akkor sem, mégis a korosztályaik, barátságaik egyben voltak, ez átsegítette őket a nehézségeken. Ez volt a „nem atomizálódott”, vagyis nem részei bomlott közösség utolsó generációja és utolsó korszaka.
A felvidéki magyar társadalom nem csak a globális tendenciák miatt hullott darabjaira vagy individualizálódott, hanem mert 2006-tól kezdődően gazdasági értelembe az otthona, régiója leszakadt. Mindez egy lelki értelembe vett másodrangú érzéssel párosult. Ugyanakkor az egész régió fiatal társadalmát nemzetiségtől eltekintve érinti a „csalódottság közönye”. Dél-Szlovákia munkanélkülisége, lehetőségnélkülisége nem csak az ott élő magyar fiataloknak, hanem a velük élő szlovák és roma fiataloknak a jövőjét is kérdésesé teszi.
Szóval nehéz… Kortársaimmal itthon szeretnénk otthonra találni, kezdünk türelmetlenek lenni, főleg ha voltunk olyan „felelőtlenek”, hogy még gyereket is vállaltunk! Gyerekeink ugyanúgy megérdemelnék a kiszámíthatóbb jövőt, mint azok a fiatal családosok gyermekei, akik tőlünk pár száz kilométerre nyugatra élnek.
Elvárjuk önmagunktól is, és elvárják tőlünk az idősebbek is, hogy legyünk aktívabbak, őrizzük meg lelkesedésünket – már akinek maradt –, legyünk érdeklődőbbek, vigyázzunk és őrizzük meg, sőt adjuk tovább hagyományainkat, közösségi értékeinket, gyarapítsuk a felvidéki magyar társadalmat. Csak az a baj, hogy ehhez egyre kevesebben vagyunk, számbelileg és szellemi-lelki értelemben is. Ugyanis a mindennapi valóság az, hogy közülünk, akiknek vasazni kell feljárni minden áldott nap Pozsonyba (vagy hasonló fizikai munkát végezni), reggel hattól este hatig, annak nincs ideje közösségi munkába bekapcsolódni. Ráadásképpen, ha még azt mondják nekik (ami nem ritka eset) az ottani szlovák vagy külföldi „biznisz tigrisek”, hogy végül is aznap valamilyen oknál fogva nincs meló sem, akkor még az útiköltségüket is téríteniük kell saját maguknak, ahelyett, hogy az aznap megkeresett fizetségükből, esetlegesen az abból megspórolt zsebpénzükből minőségi közösségi életre költhetnének. Ez az életminőség nem tudja fenntartani a kulturális, szórakoztató, mindenesetre közösségépítő rendezvényeinket, intézményeinket stb., és ezt nem csak anyagi értelemben gondolom.
Huszonöt évvel a rendszerváltozás után a Felvidék déli szegletében, a dunaszerdahelyi járástól az Ung vidékig így élünk, ezen a szakaszon keletre haladva egyre rosszabbul. Nem kapunk semmit sem a központtól, sőt inkább még mindig lentről viszik el a szellemi innovációt is. Véleményem szerint a türelmünk véges, mind a politikai közélettel szemben, mind a társadalmi (inaktív) cselekvést tekintve. Szükségünk van egy egységes stratégiára, politikai, gazdasági és mozgalmi cselekvésre.
Ennek a gazdasági szellemi alapjait már lerakták a szlovákiai magyar közgazdászok az MKP-val együtt a Baross Gábor gazdasági és régiós fejlesztési terv kapcsán. Ez a fejlesztési terv egy egységes stratégiai irányvonalat adhat, ha elkészítjük önkormányzatainkra is leképezve a célkitűzések lebontását, hogy lássák polgármestereink, mit kell(-ene) (még) tenniük a településeiken, hogy működő képes gazdasági centrumok, együttműködések alakuljanak ki régióinkon belül és közvetlen a határon átnyúló természetes makrorégióinkban. Mindez jó alapul szolgálhatna az MKP önkormányzatiságot meghirdető koncepciójának.
A következő időszakban az önigazgatásunkról szóló társadalmi vita és annak kiharcolása fordíthat a fiatalok közönyén és esetleges jövőképalkotásán, tervezésén.
Ha társadalmi vita és ennek kapcsán egy közös cselekvés nem indul be, akkor mindegy, milyen politikai érdekképviselettel akarjuk megvalósítani középtávú célkitűzéseit közösségünknek, nem lesz elegendő társadalmi bázisa. El sem fogunk jutni oda, hogy helyzetbe kerüljünk. Valószínűleg nem írok le ezzel újat: generációm türelme véges jelenlegi rossz gazdasági helyzetünk miatt, valamint az elmúlt évek politikai érdekképviselet akcióképtelensége és egyebek végett. Kortársaim és a náluk fiatalabbak egyenesen kiábrándultak nem csak a „pártpolitikából”, hanem a politikai pártokból is!
2016-ban ezzel kell megvívnunk a harcot, nem a politikai ellenfelekkel, amely azt hiszem, a legnagyobb feladat lesz!
Samu István, Felvidék.ma
az MKP országos elnökségének tagja
{iarelatednews articleid=”49886,48874,47911,46211″}
