Egy elfeledett régióban vagyunk, az egyik vasútállomáson. A táblára csak Pribeník van írva, de a legtöbben Perbenyiknek mondják. Fogcsikorgató a hideg, süvít a szél. Sorra érkeznek a személyautók, majd befut egy busz is Királyhelmec felől. Az esti félhomályban lassan benépesül a peron. Főként középkorú házaspárok várakoznak, nagy poggyászokkal. Többen régi ismerősökként üdvözlik egymást a gyülekezők közül. A tömegben fiatalabb arcok is felbukkannak néhol, szerelmespárok állnak összebújva, gyerekek csacsognak. A társalgás magyarul folyik, csak a hangosbemondó recseg szlovákul. Olyan torzan szól, hogy a gyakorlott fülek is alig értik meg: személyvonat érkezik Tiszacsernyőből Kassa felé. Míg lassan befut a szerelvény, tart a búcsúzkodás. Ekkor már a kívülállók számára is világossá válik, hogy nem családi kirándulások kezdődnek.
Csak a nők utaznak. A férjek, fiúk feladják a csomagot, az ajtók záródnak. Az anyák, feleségek, barátnők integetnek a kocsik ablakában, míg kifut a vonat.
„Akkor két hét múlva”- mondják többen egymásnak a kísérők közül, s hazafelé veszik az irányt, ki a környező településekre, ki Nagykapos felé. Megkezdődik a két hét a szülő, a pár nélkül. Sokan teljesen magukra maradnak erre az időre, de még ők sem panaszkodnak, mert tudják, hogy az időszakos magánynál sokkal rosszabb a tartós munkanélküliség.
Csak azt nem tudja senki, hogy mi lenne ezzel az elfeledett régióval, ha gondozásra szoruló osztrák nyugdíjasok sem lennének.
Varga Tibor, Felvidék.ma
