A múltkor megígértem, hogy részletesebben is írni fogok Tibi bátyámról, aki anyunak volt az unokatestvére.
Máig őrzőm azoknak a gyerekkori estéknek az emlékét, amikor Pali bátya, Tibi bácsi apja, akkori feleségével, Etu nénivel, eljártak hozzánk, a húgához, nagyanyámhoz, és az öregek felemlegették a régi időket, amikor még ők voltak fiatalok. Én, akkori gyerekfejemmel, úgy hallgattam ezeket a történeteket, amelyek arról szóltak, hogy ki kinél szolgált, hol volt béres, kinek a kocsisa volt, úgy hallgattam ezeket a történeteket az ánti világról, mint valami mesét, ami valahol az üveghegyen is túl történt meg egyszer, régen. Szerettem ezeket a jóízű beszélgetéseket, és ma már csak azt sajnálom, hogy akkor nem állt a rendelkezésemre semmilyen hangrögzítő eszköz, amivel megörökíthettem volna a beszélgetéseket.
Mint ahogy Tibi bácsit is nemegyszer próbáltam rávenni, hogy valahogy rögzítse azokat a történeteket a régi Százdról, amiket nála kevesen ismertek jobban. Tibi bácsi ugyanis egyfajta intézmény volt Százdon. Hosszú évtizedekig volt az evangélikus egyházközség templomgondnoka, azonkívül nótafa, a helyi népszokások, legendák jó ismerője.
Agglegény volt, aki egyedül élt a Morda oldalában épült házában, amit én csak úgy neveztem, hogy a helyi Szibéria, mivel télen ott maradt meg a legtovább a hó, és még a legforróbb nyáron is fokokkal volt hűvösebb ott, mint a falu többi részén.
Amikor „kikocsikáztam” a faluba, pont az ő háza előtt vezetett el az utam, és jövet vagy menet megálltam nála egy kis tereferére. A legtöbbször az udvaron láttam, vagy az úton ment át, hogy megpihenjen a templom előtti ligetben, a padon. Azt hiszem, úgy gondolta ő is, mint egy versemben írtam „ …mert olyan jó Isten közelében lenni!”
Hosszú évekig Besztercebányára járt dolgozni, mint a faluból annyian, akik a közelebbi vagy távolabbi városokban találtak maguknak megélhetést. Hétközben ő is Besztercén élt, egy munkásszállón, és csak hétvégéken jött haza, mígnem a betegségei miatt leszázalékolták.
Tibi bácsi szerette a könyveket, és amíg Besztercén dolgozott, sűrűn járta az antikváriumokat, és az évek alatt értékes könyvtárat halmozott fel. Fiatal koromban faltam azokat a filléres ponyvákat, amiket hordott Besztercéről.
96-ban, amikor nagyapám haldoklott, és hazahoztuk a kórházból, hogy otthon haljon meg, ő volt, aki a magatehetetlen beteget segített anyunak ápolni. Naponta kétszer eljött hozzánk, és akkor lemosdatták, átpelenkázták nagyapámat.
Ő két évvel ezelőtt halt meg egy nyugdíjas otthonban. Akkor nem tudtam tőle elbúcsúzni… talán majd ezzel a cikkel…
Folytatás következik
Sztakó Zsolt, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”52116,51537,51536,51535,51380,51244″}
