A Kassai Polgári Klub (KPK) szervezésében Kassán március 8-án vasárnap, a Csáky-Dessewffy-palota udvarán sor került Esterházy János mellszobrának megkoszorúzására.
Kováts Marcell tárogatójátéka után Palenčárné Csáji Ildikó, a Klub elnöke üdvözölte a jelenlevőket és felolvasta Esterházy János a felvidéki magyaroknak szánt utolsó üzenetét: „Ezen a földön születtem, szívem-lelkem gyökere annyira ezen a földön él, hogy itt maradok köztetek, és veletek fogom átélni a rossz napokat… Egyet kérek tőletek: Szívünk – lelkünk nagy kincsét, nemzeti öntudatunk és Krisztus Urunkba vetett hitünk na tévesszük szem elől egy pillanatra sem.”
Majd Surján László, volt EP képviselő következett. Esterházy János életműve egy nagyszerűség. Szánjunk rá néhány percet, befelé fordulva, hogy ezt magunkba szívjuk. Majd két üzenetére összpontosított. Tizenkét év politikai pályafutás után 12 év szenvedés következett. Ez a szenvedés létfontosságú! Háromszor is lett volna módja, hogy ezt elkerülje, ám ő nem ezt az utat választotta. 1938 után átjöhetett volna Magyarországra és a főrendiház tagja lehetett volna. A világháború végén, miután szabadult a nyilasok fogságából, elmenekülhetett volna a Vörös Hadsereg elől nyugatra. Ártatlan vagyok, ide tartozom – hangoztatta. Majd miután visszahozták a gulágról, a pozsonyi kórházi ágyról megszöktették volna, de ezt a lehetőséget is elutasította. A Szózattal összhangban vallotta, „Itt élned, halnod kell.”
Szenvedésének értelme volt, mert a kassai Fő utcán Lenin utcának hívták valamikor, de az a rendszer összeomlott. Esterházynak van még egy üzenete, ám ezen a téren nem állunk jól. Ez a szlovák-magyar viszony normalizálása, a megbékélés. Az új nemzetek kiszakadtak a közös hazából, de a gyökér akkor is közös. Esterházy János ennek a megbékélésnek volt az elkötelezettje. Édesanyja az iskolaszék elnökeként részt vett a tanfelügyelő egyik látogatásán az Apponyi-féle törvények bevezetése után. A szlovák gyerek magyarul mondta fel a leckét. A grófnő felszólította a gyermeket, hogy mondja most ezt el úgy, ahogy otthon beszélnek. Az csak makogni tudott. Tehát a magyar nyelv nem vált a sajátjukká. A mások iránti tisztelet az Esterházy család légkörében benne volt. Így szembe helyezkedtek az akkori politikai kurzussal.
Nincs más európai úton kívül, amelyről nem szabad egymást lerugdosnunk, csak egymás kezét fogva, társakként, önérdekeinket védve élhetünk ebben a világban. Egyedül nem tudjuk saját érdekünket megvédeni. Jó példával jártak előttünk a franciák és németek. Nekünk is ezt kell követnünk, hogy Esterházy János életáldozata ne váljon értelmetlenné. Surján László koszorújával ennek reményében tiszteleg a Charta XXI nevében.
Bátran mondhatjuk, hogy ünnepelünk Esterházy halálának napján, mert a vértanúk ünnepei a katolikus egyházban egybeesnek halálukkal, mely azonban egyben mennyei születésnapjuk, hiszen akkor kerülnek Isten országába.
Ezután jómagam léptem a mikrofonhoz. Esterházy János neve a felvidéki magyarság sorsát szimbolizálja. Ő a szellem és etika arisztokratája volt. Tudta, a kiváltság és vagyon erkölcsi kötelezettségekkel jár, melyeknek kötelesség eleget tenni. Egyszemélyes lelkiismeretként képviselte a magyarságot a szlovák törvényhozásban. Nem szavazta meg az embertelenséget, amikor felszentelt papok is megszavazták a krisztusi tanok megtagadását. Közép-Európa legbátrabb embere túlélte a világháborút, de a békét nem. Tragikus sorsával figyelmeztet, az új világ semmivel sem volt igazságosabb a korábbinál. A győztesek elveszítették a békét és lelkület. Ő helytállásáért gulággal, majd börtönökkel fizetett. Botránykővé nemesedett, mert megmutatta, volt más út is. Ezért kellett az emlékezetből kitörölni. Az osztályharcos nacionalizmus Istent is le akarta taszítani trónjáról, mit neki egy Esterházy János! A mélyen hívő ember tudja, Isten hordoz minket tenyerünkön. A halál csak annyi, hogy a Teremtő egyik tenyeréről a másikba tesz át bennünket. Még hamvait sem akarták kiadni, de ma már tudjuk, hol nyugszik. Sokkal lényegesebb, hogy életútja üzenetét ápoljuk minden gáncsoskodás ellenére.
A szlovák-magyar megbékélést és barátságot hirdető Esterházyt még mindig nem rehabilitálták. A mellszobron csak a rabszáma szerepel addig, amíg Szlovákiában nem ismerik el, hogy méltatlanul küldték a halálba. Ez a szlovákokra vet rossz fényt, nem rá. „Esterházynak a megbékélés részesének kell lennie.” Ahogy ő kiállt közösségéért, most nekünk kell ezt megtenni az ő és saját magunk érdekében. „Amíg ez nem történik meg, addig mi is rabszámot viselünk!”
Pásztor Zoltán, püspöki helynök imát mondott, melyben azért könyörgött, hogy megmaradjunk, vállaljuk küldetésünket és tartsunk ki a jövő érdekében, ne engedjünk gyengeségnek, mely a csillogó többel kísért minket. Majd a Miatyánk következett.
Palenčárné végül megjegyezte, nagy baj, ha nincs magyarok és magyarok között béke, majd idézte a gróf halála előtti sóhaját: „De én úgy szeretnék még imádkozni!”
A rendezvényen részt vett Szesztay Ádám, Magyarország kassai főkonzulja és Papp Ferenc, Miskolc Kulturális és Idegenforgalmi Osztályának osztályvezetője, akik szintén megkoszorúzták Lantos Györgyi alkotását.
A Szózat eléneklésével, melyet Kováts Marcell játszott, ért véget a megemlékezés.
Balassa Zoltán, Felvidék.ma
Fotók: Kolár Péter
{iarelatednews articleid=”52292,52284,52272,52271,52262,52247,52229″}