Valamikor a múlt század hetvenes és nyolcvanas éveinek fordulóján írtam le magamnak egy dolgozatom bevezetőjeként az alábbiakat: „Hiszem, hogy vannak kiapadhatatlan forrásaink, amelyekhez visszatérünk. Hiszem, hogy vannak arcok, nevek, házak, fák, virágok, amelyek mindig velünk vannak. S azt is hiszem, hogy csak ezek által lehet teljes az életünk. Mert valami csoda folytán – bárha értelmünk tagadja is a csodákat – az arcok, a nevek, a szavak, a virágok életünk részévé lettek, felszívódtak ösztöneikben, s egy belső tér részévé váltak, amelyben együtt és egyszerre van jelen a tegnap és a ma – a teljes idő (…) Mert ez a tér együtt adja a szülőföld teljességét.”
Szóval itt, a kerek világ közepében élhető meg egy csoda-világ, ha képesek vagyunk arra, hogy magasba emeljük és lakhatóvá tegyük. Elsősorban a magunk számára, mert csak akkor adhatjuk át az e g é s z e t az EGÉSZNEK – a nemzetnek! – ha életté tudjuk fogalmazni.
Amit azonban Kulcsár Ferenc a Kerek világ közepében című, kicsiknek és nagyoknak versekben megírt bodrogközi könyvében e téren elvégzett, még ennél is több – félelmetesen több! –, hiszen ilyen gazdag, pontos tablót egy történelmi tájról, népéről és néprajzáról a magyar irodalom sok száz éves folyamatában hiába keresnénk. S egyként vonatkozik ez a lírai fejezetekre, a kötet végén található szójegyzetek halmazaira, nemkülönben Gyenes Gábor rajzaira is…
…És én most itt állok e kerek világ közepében és gyönyörködöm e táj és tér történelmi mélységeiben, egében, földjében, vizeiben, ticcék, nádasok, homokhátak szín-kavalkádjában – akárha Csontváry óriás-vásznai vetnének hullámokat az időtlenségben – , ahogy egymást erősítve sorakoznak – örök paralellák! – varázslatos verssorok, s ahogy fölmerülnek a rímek – virág-harangok – s megcsendülnek a sorvégeken…
A sodródó patakok víz-surrogásának zenéje, egymásra találása, az összeölelkezésük tiszta erotikája, felettük pedig a madarak éneke-röpte, s az otthonaik fészek-melege…
És hiába próbálok kiszabadulni – józan olvasóvá lenni –, a varázslat tovább sodor, akárha az én „otthoni” folyóim áramlása egyesülne az itteniekkel… Vagy amikor egykor álmomban az Égi Folyó, a Tejút, találkozott a Duna nyári csendjével… Aztán a ticcék nádas-kákás-vízirózsás moccanatlanságán átsiklik egy vízibogár…
Ismerem ezt a bodrogközi-ungi tájat magam is, sokat jártam arra, gyűjteni, leírni hagyományait, szokásait – de én n e m ú g y i s m e r e m, amiként Kulcsár Ferenc. De tudom, mi a só-potroh, miből készül, és hogy mi a „köszönőbot” – mert volt „támaszkodó” bot is –, az előbbinek olyan tekintélye volt – Nagyráskán Babincsák bácsi, öreg pásztor adta kezembe –, hogy amikor a pásztor magával vitte a kocsmába, a botnak a kocsmáros külön kihozott két deci bort…
S a Tulajdon FŐ Neveink – tulajdonneveink – sokasága!
Irodalomtörténelmi pillanat részesei vagyunk. Itt nem „szövegek” állnak, hanem költemények – az élet. Az életünk. Ettől a csoda! S nem csak megélni – kimondani is öröm.
Kulcsár Ferenc első verseskötetének fragmentumai is már ezt a csoda-látást invokálták, amikor szüleiről beszél:
„Hogy mindenképp megérts,
hát azt mondom:
anyám öreg lett végleg.
Ősz haját a szél cibálja –
görnyedés volt, kapanyél az élet.”
Apját pedig szinte mitikus pásztornak mutatja meg, akinek „az alkonyi ég alatt felhőbe szivárgott a vére”, s akit nagynak lát: „hiszen az a pásztor kőszáli sas az azúrkék sziklákon, odafent”.
Vallom és hiszem, hogy valahányunk szülői tája önmagában a „kerek világ közepe”, egy és oszthatatlan egész. Kulcsár Ferenc ezt az egészet képes volt egyetlen – már-már mérhetetlen és felfoghatatlan – metaforává emelni.
Csak megismételhetem, hogy irodalomtörténeti pillanat részesei vagyunk, amikor Kulcsár Ferenc szülőföldjének lírai enciklopédiáját kezünkbe vesszük. Benne vagyunk valahányan és ami bennünk van, létező, megidézhető a maga szépségével, verseinek sugárzó erejével és fényével. (AB-ART, 2014)
Gál Sándor, Felvidék.ma