Március 11-én fogadta el az Európai Parlament a Montenegró, Koszovó, Macedónia és Szerbia 2014-es integrációs fejlődéséről szóló jelentését.
Az európai képviselők egyúttal felszólították az eddig kérlelhetetlenül makacskodó tagállamokat – köztük Szlovákiát is – hogy végre legyenek szívesek és ismerjék el a Koszovói Köztársaság függetlenségét. Amit persze várhatnak, akár az ítélet napjáig is. Szlovákiának – és a többi „renitens” európai államnak – jól felfogott érdeke fűződik Koszovó el nem ismeréséhez: nem kívánnak hozzájárulni a percedens-teremtéshez és ahhoz, hogy saját kisebbségeik esetleg valami hasonlóra bátorodjanak, mint amit a koszovói albánok véghezvittek.
Az EU-tagállamok közül Szlovákián kívül Románia, Spanyolország, Görögország és Ciprus sem hajlandó elismerni Koszovó függetlenségét – mindazonáltal valamiféle sajátos (még ha nem is hivatalos diplomáciai) kapcsolatot fenntartanak a balkáni állammal. A koszovói útleveleket például elismerik, vagyis egy nem létező állam nagyonis létező polgára egy félig-meddig létező okmánnyal célba veheti akár a szlovák fővárost is. Ami azt illeti, az utóbbi hónapokban meg is célozták a koszovóiak az uniós fővárosokat – ám ez már egy másik történet…
Talán valamelyest árnyalja a „szegény, el nem ismert Koszovó”-képet az a tény, a Szerbiából kiszakadt állam sem feltétlenül a népek önrendelkezési jogának magasztos eszméje alapján válogatja meg az általa elismert országokat. Tajvan (Kínai Köztársaság) például az elsők között ismerte el Koszovó önállóságát – amelynek viszonzására azonban máig nem került sor, nyilvánvaló okokból.
Túl sok értelme nincs tehát felszólítgatni, pláne korholni Szlovákiát. Elismerés tekintetében azt csinál, amit csak akar – és még csak megszólni sincs oka senkinek. Különösen Koszovónak nem.
Szűcs Dániel, Felvidék.ma
