Az első világháború lezárását követő Trianoni Diktátum értelmében az anyaországtól elcsatolt Felvidéket az újonnan létrejött Csehszlovák Köztársaság kapta meg. A terület lakossága új kihívásokkal, jelenségekkel találta magát szemben. Birtokainak egy része „külföldre“ került, amit azonban a kettős birtokosság értelmében még tovább művelhetettek. A nagyobb községekben megjelentek a zömmel cseh származású hivatalnokok, a szlovák és a cseh rendőrök, fináncok, katonák.
A határsávot erősítendő, az 1920-as években hozzáfogtak a hatalmas, egy-két emeletes csendőrlaktanyák építéséhez, miáltal az egyes falvakban több, a megszokottnál más nyelvet beszélő család telepedhetett le. Ezek a robusztus épületek még ma is állnak.
Az 1930-as évek vége felé, a magyar revizionista törekvések hatására azonban már nemcsak a biztonságra ügyeltek fel a csehszlovák hatóságok a sok-sok határrendőr alkalmazása révén, hanem egyre inkább fontosnak tartották a katonai védelmet is. Így kezdtek hozzá az Ipoly mentén is az igencsak költséges betonerődítmények (bunkerek) hálózatának sűrű kiépítéséhez.
Amíg a tekintélyt parancsoló sárga kaszárnyaépületekről a ma itt élők is tudnak, hisz mint említettük, ezek az építmények megmaradtak, addig a betonbunker-rendszerről csak keveseknek van tudomásuk. Egyrészt, mert ezek a betonerődítméynek csak néhány évig maradtak fenn, másrészt egyre kevesebb azok száma, akik ezeket még saját szemükkel látták. Különben nem is igen beszéltek eme „alkotásokról“ sem a régiek, sem pedig történelemtanáraink. Így róluk csak elszórtan olvashatunk egy-egy régebbi kiadványban, a merészebb krónikások által írt lapokon.
Témánkkal kapcsolatban a Hengel István által összeállított Mit élt át a Felvidék? című kötetben írta Ipolyszakállos nagy tudású krónikás, Dobrovolni Antal 1939-ben az alábbiakat: „Már 1936 őszén sejthető volt, hogy valami van készülőben. A hatóságok elrendelték a lakosságnak a légvédelemre és más hasonló dolgokra való oktatását, a határban pedig megkezdődött a betonfedezékek anyagának a szállítása. 1937 tavaszán azután megkezdődött és 1938-ban is tovább folyt a katonai védelmi állások építése, s mihelyt készek lettek, megszállta a katonaság azokat.“
Ipolyság 1938. október 11-iki visszacsatolásáról az akkori Magyar Katona újság is tudósított, megemlítve az ottani erődítéseket is. Ez áll többek közt az említett írásban: „Honvédjeink félelmetes hírét elsősorban maguk a csehek erősítették meg leghatásosabban óvatosan kiépített védelmi rendszerükkel, betonerődjeikkel, drótakadályaikkal, félelmetesnek látszó vasbeton úttorlaszaikkal és egyéb műszaki berendezésükkel, melyek mind azt célozták, hogy az ősi magyar földet visszaszerezni akaró magyarok elől megvédjék a húsz év óta bitorolt Felvidéket.“ A lap fotót is közöl egy ilyen erődről, ezzel a képaláírással: Kiserőd harckocsizárral és drótakadállyal az Ipoly hídja előtt.“ Ez a tulajdonképpeni városrészt a Homoki városrésszel összekötő hídnál épült fel.
A másik összefoglalóban, a Felvidékünk – honvédségünk (Trianontól Kassáig) című kiadványban (Budapest, 1939:73-77), az Ipolysági bevonulást összefoglaló tudósításban meg így írt Marschalkó Lajos: „Két, acélszürkére festett cseh betonerőd áll őrt az országút szélén. Az üres gépfegyvernyílás sötéten ásít a bevonuló csapatok felé. Vasból és cementből, magyarok adójából, verejtékéből építették ezeket a fagyos halál-kamarákat. Drótsövényt húztak köréje, tankcsapdát építettek a háta mögé…“
Palást visszacsatolása kapcsán Kiss István krónikás feljegyzéseiben is olvashatunk a csehszlovák fél által épített erődítményekről: „1938. november 9. Az utolsó csehszlovák hadsereg utóvédje 11 ó-kor hagyta el a községet. A dekungokat már két napja elhagyták. A dekungok vasbetonból készültek kettős sorban, hogy egymást védjék.“
Találunk a katonai építményekkel kapcsolatos feljegyzéseket az Ipolytól távolabbi bori református egyház irattárában is. Mint tudjuk, eme falut nem csatolták vissza 1938 őszén Magyarországhoz. Erre csak a második határkiigazítás során, 1939 márciusában került sor. Helyette addig errefelé is a határt erősítették a csehszlovákok, megépítve itt is erődrendszerüket: „1938. nov. 10-én sírva néztük, hogy a környező falvakat a honvédség megszállta, csak ránk nem gondoltak. A mi küzdelmünk tovább tartott. Az ideiglenes határ itt vonult el a falu mellett, és ha szalmáért mentünk a szérűre, útlevél kellett. A nép elvesztette a fejét az ilyen állapotban, és egymást marta, vádolta. Közben a katonaság szemtelenül kiélte a falut…“ A katonaság Szántó és Bori határa között, a Szarkásdomb felőli oldalon betondekungokat épített, melynek lőrései a falu s az országút felé irányultak. Ezeket azonban sosem használták.
A csehszlovák betonbunkerekről Pölhös Vince nagycsalomjai krónikás és Bottka János tanító leírásaiban olvashatunk a legrészletesebben. Itt 1924-re épült fel a kaszárnya, az idegenből hozott csendőrök otthona, majd betonbunkereket is építettek az Ipoly menti határfaluban, úgymond „védelmi célból”. Igaz, az utóbbira csak 1937-ben került sor. A krónikás így ír minderről: „A magyarországi revíziós mozgalmak miatt a csehszlovák honvédelmi miniszter elrendelte az egész határmentén építendő betonerődök építését. Így falunk határában is építettek hat erődöt és egy tankakadályt az Ipoly parton.” Egész pontosan 1937-ben és 1938 tavaszán került erre sor. Öt erőd a határba, egy a Kassaiék kertjébe, a tankakadály pedig a hídfeljáróhoz került. Ám, mint a továbbiakban olvassuk: „a problémák békés megoldása révén nem voltak az erődítmények használatban, és 1938-39-ben, a Magyarországhoz való visszacsatolás után felrobbantották azokat, csak a Kassaiék kertjében nem lehetett, mert ez veszélyeztette volna a közeli házakat”. Tehát az utóbbi „műemlék” ma is áll.A jól megépített bunker több katona hosszabb tartózkodására szolgált, melyben aludni, étkezni is lehetett, s el volt látva kis lőszerraktárral, tüzelőnyílásokkal is.
A betonerődökről hírt adott Tipary László is a Gyerk községről írt monográfiájában (Dunaszerdahely, 2006). Ö említi, hogy a második erődvonal tájainkon Visk-Újmajoron keresztül épült. Az Örhegyen is készült több. A gyerki határban a Selmec patak bal partján, majd a Seregély-Mogyorósi szőlőkben. A Magdol-árok partján is állott egy, majd „föl a hegynek a továbbiak és Kistúr-Középtúr között. A harmadik vonal 1937-ben épült nálunk. Sok volt az alsószemerédi határban nyugatról keletre. Néhány száz méter távolságra egymástól. Az Ereszlény-erdőben, a Bagonya-dűlőben, Pusztafalu előtt, majd egy Tompa északi határán a Selmec patak jobb partján. És nagyon sok a horváti határban. S folytatódott Felsőtúr határában.“ (2006:75) Tipary egy 1938-28-ban épített betonerődítmény képét is közli könyvében. (111.l.)
Csáky Károly, Felvidék.ma
