„Nincs bizakodóbb nemzet minálunk; a rosszat nem szántszándékkal csináljuk, csupán a jót” – írja Illyés Gyula, aki a bolsevik diktatúra idején is számtalanszor felemelte a szavát a szlovákiai magyarság érdekében – elenyésző sikerrel. Nagy költőnk ugyanis nem számolt azzal, hogy a „szlovákiai magyar” egy külön faj, egy külön kaszt, melynek sorai között mindig akadtak olyanok, akik nemcsak a jót, hanem a „rosszat is szántszándékkal csinálják”, fondorlatos és önző érdekből igyekezve elszigetelni bennünket a kulturális és lelki forrásoktól, a magyar nemzettől, melyet Trianonban a szájaló propaganda, a konok rövidlátás plusz egy sátáni terv szétdarabolt, mintegy elhúzódó haldoklásra ítélve nemzetünket.
A trianoni tragédiát követő közel száz év alatt a (cseh)szlovákiai magyarságot a történelem erői nyúzták-szaggatták, hol a vagyonát, hol a lelkét követelve, de leginkább mindkettőt egyszerre – így lettünk mára egymillióból 458 ezren. De a Trianontól megörökölt „szájaló propaganda és konok rövidlátás” még ezt is sokallta: 2010-ben elhitette a szlovákiai magyar „kaszttal” a hazugságot, hogy a mi fajtánk, mint az amőbák, osztódással szaporodik; s miután kettészakították megtépázott nemzeti közösségünket, az együttműködésről litániázva ellenségnek kiáltották ki a két „anyát”: Magyarországot (amelyből Trianon tépte ki nemzetrészünket) és a Magyar Koalíció Pártját (amelyből a Most-Híd tépte ki magát).
Nem csoda hát, hogy ez az „együttműködő vegyespárt” nemzetünk Himnuszából nem az „Isten, áldd meg a magyart” imasort írta pajzsára, hanem a sorvadásba taszító négy sort: „Hányszor támadt tenfiad, / Szép hazám, kebledre, / S lettél magzatod miatt / Magzatod hamvvedre!”
Az együttműködés pártjának „szájaló propagandája és konok rövidlátása” három éve, 2012. március 10-én nemzeti közösségünk, a szlovákiai magyarság 100 000 szavazatát söpörte bele ebbe a „hamvvederbe”. Végig, még a választások előtti utolsó napon is névtelen röplapok ezrei hirdették az „együttműködő párt” nevében, hogy a nemzetrészünk egyik felét képviselő MKP „jó kapcsolatokat ápol az Orbán-kormánnyal és felkészült az ellenzéki politizálásra”, ezért értelemszerűen a Most-Hídra kell szavaznia minden magyarnak. Ezeknek a gyáva, névtelenség mögé bújó ostobáknak meg sem fordult a fejükben, hogy ezzel a hataloméhes önzéssel a sorainkat gyöngítik, mintegy a felére csökkentve leendő képviseletünket a szlovák parlamentben.
Sokan még attól sem riadtak vissza, hogy az MKP-t vádolják meg „befelé fordulással”, s az ad abszurdumig vitték a megalkuvást is: „El kell fogadnunk, hogy az is lehet magyar, aki nem vallja magyar nemzetiségűnek magát; el kell fogadnunk, hogy az egyén boldogulása előbbre való a nemzeténél” – írta ekkor napilapunk egyik hidas „leszármazottja”, aki nem látta, nem akarta látni, hogy mindez a magyar kultúra teljes megtagadását jelenti: Kazinczyt, Kölcseyt, Vörösmartyt, Petőfit, Adyt, József Attilát, Radnótit, Illyés Gyulát és a többieket. És mintha nem lett volna intő példa a 2010-es választások, az együttműködő párt elnöke 2012-ben is „felelősségről” beszélt a médiában, meg „értéktelenné váló szavazatokról”, „gátlástalan populistákról” és a „médiának élő kalandorokról”. Vajon mire és kikre gondolt? Egyáltalán: ha a most-hidasok a szlovákiai magyarság meg általában a Kárpát-medencei magyarság érdekeit tartották volna szem előtt, akkor 2012-es „üzenetükben” arra szólítják fel a magyar választókat, hogy mindenki jöjjön el szavazni, még akkor is, ha nem a Most-Hídra, hanem az MKP-ra adja le voksát.
De hát nem tették meg! Nyilván soha nem olvasták Ady Endre szavait: „Felolvaszt minket a világ kohója, s elveszünk, mert elveszítjük magunkat.” Helyette azt olvasták és olvassák ki újra meg újra a mélytudatukból: megengedhetetlen, hogy az anyaország, a magyar nemzet „beavatkozzon a szlovákiai magyarok életébe”. Mintha csak több magyar nemzet létezne! S azt is hajtogatják, hogy a szlovákiai magyaroknak jobb a megosztottság, üdvös az elemi együttműködés elutasítása, hiszen a kettő több, mint egy – következésképp nem kell a másik féllel együttműködni sem a számunkra létfontosságú oktatásügy területén, sem a következő választáson. A szlovákiai magyarság civil tagjai, a választók pedig „ne üssék az orrukat a politikába”, s a Szlovákiai Magyarok Kerekasztala se űzzön „piszkos politikai játékot”, azaz „ne gondolkodjon közösségi érdekek alapján”.
A Most-Híd eme magatartásáról Csáky Pál szavait idézzük: „Ennek a cinizmusnak egy vesztese van: a szlovákiai magyar közösség. Amelyről a Most bemérte, hogy jelentősen alulképzett, s így manipulálható. Ehhez csak az Új Szó néhány újságíróját kellett megvenni. Mert tudják, hogy a Most-Híd tagjainak egy része fociszurkolóként viselkedik: szurkol a sajátjainak akkor is, ha útjuk a vágóhídra vezet. A pillanatnyi győzelem a fontos, de hogy a közösségünk így széthull, az őket már nem érdekli. A vak és naiv magyarok igyekezete marja szét a jobb sorsra érdemes szlovákiai magyar társadalmat. A szlovákok pedig nevetnek rajtunk. Jobb ügynököket a 21. század technológiáival sem lehetne létrehozni.”
Legyen végre világos: együtt és egyedenként is sokkal többet tehetnénk azért, hogy megvalósuljon teljes emberi, társadalmi és szellemi felemelkedésünk. Az az élhető, emberszabású létformánk, amely engedi, sőt biztatja az önépítést, önkiteljesedést és önrendelkezést, amely után az elmúlt száz esztendőben mi, Kárpát-medencei magyarok jobbára csak sóvárogtunk. Babits Mihályt segítségül híva: „A nagy európai küzdelemben szellemmel, cselekedettel kell újra és újra bizonyítanunk, hogy a magunk lábán megállni képes nemzet vagyunk. Hogy épülő templomunk ne omoljon össze, újra és újra cselekednünk kell. Nem elzárkózni, de nem is feloldódni, beolvadni. Nem behódolni a nagyobbnak, s nem kuckóba vonulni, meghatódva értékes csöppségünktől. Magyarnak lenni annyi: Európában építeni magyar templomot.”
Kérdezzük: lehet-e így, fényévnyire a magyar nemzet legjobb szellemeitől – mondjuk Széchenyi Istvántól, aki „a nemzet feldicsőülését hordozta minden csepp vérében”, Petőfi Sándortól, aki „nem alkudott”, vagy Esterházy Jánostól, aki „szívünk-lelkünk nagy kincsét, nemzeti öntudatunkat” féltve nagy családnak képzelte a szlovákiai, s azon túl a Kárpát-medencei magyarságot –, lehet-e így, ilyen színvonalon, önzőn és önfeladón képviselni egy nemzetrészt – hamvvederbe szórva szellemi erőinket, többszörösen is szétszakítva s egymástól elszigetelve a magyarságot? Aligha.
Az így, ilyen önzőn cselekvőknek üzeni Széchenyi István, hogy csak a gyenge és a gyáva szereti önmagát, az erős nemzetet hordoz szívében.
Kulcsár Ferenc/Felvidék.ma
