A Szlovákiai Magyar Írók Társaságának legszebb és legnemesebb rendezvényére, a jubiláns írók és költők köszöntésére került sor június 19-én a Pozsonyi Magyar Intézetben, ahol ezúttal tizenegy szlovákiai magyar írót köszöntöttek. Hodossy Gyula, a Társaság elnökének köszöntő szavai után a jubiláló írókat Nagy Erika, a Szlovákiai Magyar Írók Társaságának titkára mutatta be, majd ezt követően került sor a méltatásokra.
Dunajszky Géza közírót, népművelőt, tanárt, aki idén ünnepelte 70. születésnapját, Huszár László népművelő köszöntötte. Közírói és kulturális tevékenységének méltatása mellett Huszár az együtt-töltött közös csemadokos éveikre is visszaemlékezett, amikor a Csemadok még igazi műhelyként működött, s olykor-olykor egy pohár jófajta borocska mellett közösen szövögették a világmegváltó – esetünkben a felvidéki magyar közösségünk sorsát javító – terveiket.
Dunajszky Géza néhány éve kezdte el másokkal egyetemben feltérképezni a ligetfalui vérengzések történetét, amivel a második világháború után a pozsonyligetfalui gyűjtőtáborban ártatlanul legyilkolt magyaroknak, németeknek és szlovákoknak próbál igazságot szolgáltatni, hogy végre az összmagyar nemzeti emlékezet szerves részévé váljon a felvidéki közelmúlt egyik legsötétebb időszaka is. Munkájának eredményeként, holnap kerül sor a Pozsonyligetfalu határában kivégzett ártatlan áldozatok tiszteletére emelendő emléktábla felavatására.
A 85 éves Fónod Zoltán irodalomtörténész, publicista, kritikus és egyetemi tanár egy korábbi interjújában arról beszélt, hogy negyvenöt januárjában, 14 évesen leventekötelesként katonaruhában a fronton, majd Németországban találta magát, ahonnan szökésük után csak októberben jutott haza, Ekecsre. Mint mondta, lényegében így kezdődött az élete. És éppen Ekecs az első kapocs, ami az őt méltató Vajda Barnabás történészt, tanárt és Fónod Zoltánt összeköti. Mindketten onnan származnak ugyanis. Na és persze az, hogy Fónod Zoltán egyetemi tanárként a magyar irodalomtörténet elkötelezett oktatásával egy egész magyar szakos tanári nemzedék szellemiségét meghatározta. Persze, nem maradhatott ki a méltatásból irodalomtörténészi munkája sem, azon belül is legfőképpen Fábry Zoltán munkásságának feltárása, rendszerezése és folyamatos közzététele.
Az idén 85. születésnapját ünneplő Duba Gyula szerint az író legfontosabb feladata, hogy őszinte legyen önmagával szemben, és történeti érzékenységű szemlélődéssel figyelje az életet. Mert az írás nemcsak komoly, hanem bonyolult dolog is. Duba Gyula méltatását Győri Attila írótársa rendkívül expresszív módon a Gyűrűk Urából ismert ork nyelven kezdte. Szerencsére azonban az első mondatok után áttért a számunkra is ismert magyar nyelvre, így mi, jelenlévők is élvezhettük a humoros hangvételű személyes gimnazista élményeit felelevenítő visszaemlékezéseit Duba Gyulára. Arra a Dubára, akiről érettségiző gimnazistaként, még azt sem tudta, hogy eszik-e vagy isszák, ám a Vajúdó parasztvilág már akkor felkeltette az érdeklődését. Az eredetileg gépész végzettségű Duba regényeit és novelláit hatalmas élet- és ismeretanyag hitelesíti, sokat ír ma is, elsősorban a felvidéki magyar falvak életéről, sorsáról a rá tipikusan jellemző élményanyagból táplálkozva.
Szeberényi Zoltán a kitűnő tanár, jeles irodalomtörténész és kritikus, vagy ahogyan ő jellemzi magát a legszívesebben, az irodalompedagógus is 85. születésnapját ünnepli az idén. Egy korábbi interjújában úgy vall, gyakran számot vet életútjával, bár nem szívesen teszi, mert torzónak érzi a munkásságát. Úgy érzi tengernyi ideje ment el az irodalomnépszerűsítéssel is, abban a hiszemben, hogy az embereket meg kell tanítani szeretni a könyvet. Eközben rengeteget utazott az országban, s ez az idő hiányzik a tudományos munkájából. Szeberényi munkásságát Kovács László, történész, író, tanár méltatta, aki Szeberényi tanári és irodalmi tevékenysége mellett kitért az írói tehetséggel megáldott hallgatók istápolására is, a Fórum, majd az Új Fórum irodalmi körben, aminek köszönhetően több neves írót indított el a pályán. Tudományos munkásságát ismertetve példanélkülinek tartja a Magyar irodalom Szlovákiában című kétkötetes művét, amelyet Duba például „irodalmunk legendájaként” emlegetett.
„A korod szerint az apám lehetnél, s bizonyos értelemben az is vagy, az egyik apám” – kezdte a 80. éves Tőzsér Árpád író, kritikus, irodalomtörténész és műfordító köszöntését Hizsnyai Zoltán költő, esszéíró. Hizsnyai szerint Tőzsér minden kötete előrelépést jelentett és/vagy újat hozott. Egy jelentős szemléletváltozást egy gyökeresen új rálátást a korábban már tüzetesen megvizsgált jelenségcsoportokra vagy akár teljesen új témák megjelenését. „Légy mint, a Nyolcvan Éves/ akit pusztítanak/ a növekvők s míg vérez/ nemz millió fiát” – köszöntötte beszéde végén Hizsnyai ezzel a József Attila-idézettel Tőzsért.
Révész Bertalan tanár, irodalomtörténész, közíró, egyetemi docens azon kevés szlovákiai magyar főiskolai és egyetemi oktatók közé tartozik, akik szerepet vállaltak a kisebbségi kulturális életben, jelesül a Csemadok munkájában. Márai gondolatát: Magyarnak lenni nem állapot, hanem feladat és kihívás, pedagógusként és közéleti szereplőként saját krédójaként vallotta. A 80 éves Révész Bertalant Bodnár Gyula, író, szerkesztő köszöntette, aki méltatásában többek közt így vall az ünnepeltről: „Az 1999-ben Anyanyelv – Iskola – Nemzettudat címmel megjelent húsz év válogatott oktatáspolitikai-társadalomkritikai írásait tartalmazó publicisztikai gyűjteménye indulatos, szenvedélyes vitát gerjesztett. A kötet – nagyon leegyszerűsítve – két központi fogalma, Révész szerint minden bajunk okozója, diplomásaink alacsony számától kezdve a szlovákiai magyar oktatásügy problémáin át a tolerancia, a másság megbecsülésének hiányáig: a szlovák nacionalizmus és a magyar széthúzás”.
A következő jubilánst, Laczkóné Erdélyi Margit egyetemi tanárt, tankönyvszerzőt, tudóst Simon Szabolcs tanszékvezető méltatta 70. születésnapja alkalmából, aki köszöntő beszédében elsősorban Laczkóné Erdélyi Margit – aki a Selye János Egyetem iskolaalapítója és a Tanárképző Karnak is az alapítója és jelenlegi dékánja – iskolaalapító tevékenységét méltatta. De kitért a jubiláns tudományos munkásságára is, amely a nagyközönség előtt legalább olyan jelentős és ismert, mint pedagógiai tevékenysége. 1975-től jelennek meg módszertani, irodalomtudományi, drámaelméleti cikkei, tanulmányai és könyvei. De jelentős irodalom- és művelődéstörténeti, sőt nyelvészeti munkákat is írt, számos külföldi és hazai tudományos folyóirat szerkesztőbizottsági tagja. „Az mondhatja magát igazán tanárnak, akinek vannak tanítványai, ünnepeltünkkel kapcsolatban ezt nem kis büszkeséggel sokan vállalják. Az ő igényessége járult hozzá ahhoz, hogy egy sor tanítványa igazi szakemberré váljon, ma nem egy közülük tudós, magyar szakos egyetemi oktató, író, szerkesztő, tanár” – jellemezte a professzor asszonyt Simon Szabolcs.
A 75 éves Zirig Árpádról írta Szászi Zoltán 10 évvel ezelőtt, hogy a Csallóköz költője, aki szülőföldjével szembe azzal a jól értelmezhető elfogultsággal fordul, amely oly sok mindent megbocsát. A közmondás, hogy az alma nem esik messze a fájától, Zirig Árpád életfájára pontosan érvényes. Gyökerei mélyre nyúlna, törzse erős, ága széllel játszik, gyümölcsét szeretettel kínálja s végül is mindig a nap felé, a fény felé fordul, egyesülni kívánva a szeretet erős istenével, hogy szolgálhasson”. Az ünnepeltet Bobory Zoltán író-költő, a Vörösmarty Társaság elnöke köszöntötte. „Zirig Árpád életkedvét, életszeretetét és töretlen hitét sok minden jelzi az Ökörkoponya című könyvében. Tudja, tudhatja, hogy ezzel az összeállítással és verseivel maradandót teremt, olyat, amit soha nem felejt el Bence, Ábel, Borika, Pannika és Iluska, és a sok kortársuk sem itt, a Csallóközben, Felvidéken, aztán Fehérváron, Magyarkanizsán vagy Csíkszeredán” – mondta egyebek mellett Bobory Zirig irodalmi tevékenységét méltatva.
Tóth Elemér Őszi kert című válogatott gyermekverskötete Z. Németh István szerint hazai gyermekköltészetünk egyik csúcsműve. A 75. születésnapját ünneplő költőt Szászi Zoltán költőtársa köszöntötte. „Mosoly, igazi érdeklődés, csillogó szem, jókedv, békés lélek” – ezek jellemzik legfőképpen Tóth Elemért Szászi szerint. Feldühödni csak akkor látta, ha a nyelvét, szülőföldjét vagy a népét bántották. „Mert neki, ami magyar, az szent, nem érdekből, gazsulálásból, mint esetleg másoknak, a hazug köpönyegforgató, újhitű talpnyalóknak, akik egyszer éppen azt fogalmazták meg neki a verseiről, hogy „nem kell annyit magyarkodni, Elemér!” „Tóth Elemér, apám korosztálya, annak minden gondját, baját a saját bőrén tapasztalta meg, de a nyakas kálvinista hamvai vér, az nem válik vízzé. Aki ember akar lenni, abból ember lesz” – jellemezte Szászi Tóth Elemér jellemvonásait, amelyek nagyban meghatározták a költészetet is, amelynek mindig is központi témája volt a haza, az otthon, a ragaszkodás, a megmaradás.
Vajkai Miklós írót 65. születésnapja alkalmából Lacza Tihamér köszöntötte. Vajkai első írásai a hetvenes évek elején jelentek meg, azóta rendszeresen publikál, évekkel ezelőtt felgyűjtötte a csallóközi népmeséket és hagyományokat. Az őt méltató Lacza szerint már a hetvenes években feltűnt, mennyire egyéni hangú, sajátos világlátású író, akiről később kiderült, hogy tehetségét autodidakta módon csiszolgatja. „Prózai szövegeiben elsősorban érzéseket, hangulatokat rögzít, hősei inkább szellemalakok, semmint húsvér figurák, akik rendszerint az álom és az ébrenlét határán imbolyognak, egy olyan világban, amely csak az író képzeletében létezik” – jellemezte többek közt Lacza Vajkai irodalmi munkásságát.
A sorban az utolsó jubiláns Poór József író, kiadóvezető, a vitorlázás szerelmese. „Több földkerülő úton is részt vett már, ezért nem meglepő, hogy írásainak gyakori témája a tenger, az útra kelés, a szabadságvágy” – mondta Száraz Pál író, aki Poór Józsefet 65. születésnapján köszöntötte.
A jubilánsoknak ezúton is gratulálunk.
Dunajszky Éva, Felvidék.ma {iarelatednews articleid=”46460,40182,34396″}
