A Rovás Akadémia vendége volt júniusban Okos Márton, aki könyvbemutatót tartott. Könyvének címe: Negyedszázada gyalog vittük Erdélyt Európába. Kovács Ágnes, a Rovás Akadémia köszöntő szavai után, a vendég elmondta, örömmel jön Rákóczi városába Budapest és Kalotaszeg után. Az előadót elkísérte Bagosi Hajnal Gyergyószentmiklósról, aki a műsorban verseket olvasott fel.
A könyv megjelenése nem ment könnyedén. Hazatérve nekilátott, hogy papírra vesse gondolatait, tapasztalatait. Néhány kiadónál próbálkozott. Sikertelenül. Így a fiókba tette. A közügyek sem abba az irányba haladtak, mint szerette volna. Nem Kánaánt várt, inkább több őszinteséget és emberséget, valamint némi elszámoltatást. Írt Für Lajos miniszternek, az MDF ügyvezető elnökének, majd müncheni lelkész ismerősének. Jó tanáccsal látták el, mit kellene csinálni. Egy csíkszeredai kiadó vállalta, de csődbe ment. Majd Szőcs Gézához fordult, aki az Illyés Alapítványt kereste meg. Nekik is volt ötletük. Akkor Csurka Istvánhoz ment el. Néhány hónap múlva nagy nehezen sikerült a kéziratot visszaszerezni. Koncz István, az Akadémia Kiadó munkatársa 1994-ben megígérte, egy hónapon belül ebből könyv lesz, majd ifjúsági államtitkár lett a Horn kormányban. Nagy nehezen kapta csak vissza a kéziratot. Koncz meg arra panaszkodott, ez neki 50.000 forintjába került. Végül Tripolszky László, a Népszabadság akkor szerkesztője segített. Tíz év után, megjelent az első kiadás!
A csíksomlyói búcsún a Rákóczi-mozdony, mely a Székely Gyors – Csíksomlyó Expressz szerelvényeit röpíti az ezeréves határhoz, ahol Deáky András nyugalmazott tanárnak sikerült a gyimesbükki határállomást helyreállítania, most a közeli Rákóczi-várat kívánja felújítani. Erdélynek ezt a részét Bákó megyéhez csatolták. Így az ottani hatóságokhoz kellett benyújtani a helyreállítási terveket, de azokat jóváhagyták és engedélyezték a gyűjtést. Ezzel kapcsolatosan mondta. „Nálunk Kalotaszegen, aki ad magára, a tisztaszobában Rákóczi képe van. Itt az ember az anyatejjel szívja magában a Rákóczi-kultuszt.” Ezért örül, hogy most a fejedelem városában tarthat előadást.
A 27 éves református fiatalember 1988-ban érkezett Magyarországra politikai menekültként. „A tehetetlenség elől jöttem el.” – mondja. Majd az kezdte foglalkoztatni, hogy egy „bozgor” mit tehet a diktatúra ellen? Magyarországon viszont csak menekült, vagy „román”! [A bozgort a magyarok hazátlannak értelmezik, a románok meg a magyarokat kissé becsmérlően jelölik így, egyik durva kifejezésünket összeolvasztva román nemzetnevünkkel]
Összeismerkedve egy másik menekülttel, Juhos Gáborral, elhatározták, kigyalogolnak Párizsba és elviszik Nyugat-Európában a romániai falurombolás hírét. Budapestről indulva Bécsen keresztül, Münchenbe, Strasbourgba és Párizsba gyalogoltak, ami kereken 1680 km.
A falurombolást 1988. április 29-én jelentették be. Ezt 2000-ig kellett volna megvalósítani három szakaszban, abból a célból, hogy mezőgazdasági területet nyerjenek. 558 városi jellegű, mesterséges települést hoztak volna létre, miközben a 13.000 romániai falu fele szűnt volna meg.
Óriási hatást gyakorolt és felemelő érzéssel hatott rá a Hősök Terén tartott tiltakozás, melyre 1988. június 27-én került sor. Becslése szerint 150-200.000 ember vett ezen részt, habár hivatalosan 30.000-re becsülték (le) a résztvevők számát. Egy kétnyelvű táblát tartott a magasba, melyen az állt: „A probléma neve nem Erdély, hanem Ceausescu.”
Az Új Tükörben olvasta, hogy Párizsban 1989-ben ünneplik a francia forradalom kétszázadik évfordulóját. Ebből az alkalomból kell fölszólalnia, oda kell elvinnie ennek az eszement programnak a hírét. Naivan úgy vélte, egyszerű lesz ennek előkészítése. De adminisztratív nehézségekben botlottak.
A magyar hivatalos szervek percemberkéi úgy vélték, igazi székely furfanggal akarnak Nyugatra emigrálni. A svájciak csak akkor adnak vízumot, ha igazolni tudják, napi 100 svájci frankkal rendelkeznek. Ez a szabadság!? Ez is – ahogy kiderül – emberi hozzáállás függvénye. Igaz, később már némi közismertségre tesznek szert. Így hazafelé Svájcon keresztül utazhatnak és tiszteleghetnek Bocskai István genfi szobránál. Ausztria csak utolsónak hajlandó vízumot adni, ha már a célország megadta. Néhány ország rövid időszakra adja a tranzitvízumot, mert senki sem számol azzal, valaki gyalog akar országán átvonulni. Sok utánajárásnak köszönhetően végül mégis sikerült beszerezni a hivatalos okmányokat és a vízumokat. Nem mindenki segített, akire számítottak – vannak köztük „nagy” nevek, de Csoóri Sándor és Bíró Zoltán melléjük állt. Eva Maria Barki, a neves osztrák polgárjogi harcos is közéjük tartozik. Viszont a Szabad Európa Rádió (SzER) és BBC magyar munkatársai nem. Egy világ omlott össze benne, a szabadságszerető nyugati népek nimbuszáról! Ám később a SzER Forgószínpad c. műsorában mégis beszámol útjukról. (De ez egy könnyed műsor, melynek politikai súlya nincs.)
Május 21-én kívántak indulni, amikor Esze Tamás Mezőváriban fogadta Rákóczi zászlaját és kiáltványát, de a hivatalok packázása miatt csak június 4-én koradélután tudtak nekivágni az útnak. Az volt az eredeti tervük, az egyházaktól ajánlóleveleket kérnek, hogy parókiákon szállhassanak meg. Útjuk során tapasztalták, volt pap aki kéretlenül segített, volt más, aki azzal fogadta őket, hogy ajánlólevelet bárki hamisíthat. A következő meg úgy tett, mintha nem látná őket, nehogy segíteni kelljen. Linzben a több mint nyolcvan éves Kerny Géza atya fogadta be őket és szolidaritásának megnyilvánulásaként kíséri őket egy darabon. A szerző szemében ő egy olyan lelkész, aki tetteivel hitelesíti szavait. Tudjuk, hit tettek nélkül halott. Paskai László bíborosnak „nem volt ideje”, hogy fogadja őket. Charles Amarin Brand, strasbourgi érseknek érdekes módon viszont igen. Ajánlólevelet ad és még II. János Pál pápa emlékéremmel is megajándékozza őket. A strasbourgi városháza szintén ad ajánlólevelet. Ám most előre ugrottunk az időben!
A Parlament előtt álló Rákóczi-szobor mellől indultak. A szobron még a fejedelem híres jelmondata csonkán virított: Pro Patria et Libertate. Ezt vitték magukkal jelmondatként csonkítatlanul, a Cum Deo vezérelte őket. A kommunista rendszernek nem volt szüksége Istenre, bele is bukott. Ott volt Csurka István, Kodolányi Gyula és a barátok egy kis csoportja. Juhos Gábort kisfia is búcsúztatta. Az apa visszaszökött Romániába, hogy áthozza fiát, ami egyáltalán nem volt kockázatmentes vállalkozás, hiszen a román határőrök akkor már lőttek. Halálos áldozatai is voltak a határátkeléseknek.
20 kg-os hátizsákkal vágtak neki. Naponta 30-60 km-t kívántak megtenni. Bizony, amikor esett az eső, csomagjaik súlya megnőtt, a magukkal vitt magyar zászló is ilyenkor 1 kg-ot nyomott. A nem megfelelő lábbeli meg hatalmas hólyagokat okozott. Útmentén sátorban, pajtákban, plébániákon, vendégszerető magyaroknál, buszmegállóban töltötték éjszakáikat.
A tervezett utat tíz hét alatt tették meg. A történet kiadására tíz évet kellett várni. A kiadók ugyanis nem merték vállalni, mert Okos Márton nem udvariaskodik, hanem nyíltan írja le tapasztalatait. Néven nevezve egyes embereket, akik meglehetősen érthetetlen vagy furcsa módon viselkedtek. A kiadók meg féltek a pereskedéstől. – Ez most a harmadik, bővített kiadás, mégsem perelt eddig senki! – mondta nyugodtan Okos Márton. Hozzá kell tennünk, hogy nem ért csalódás a könyv olvastán. A benne szereplő személyek nem okoztak meglepetést. Olyanoknak ismertem meg őket, ahogy a szerző leírja viselt dolgaikat.
Vándorlásuk alatt komoly fizikai megterhelés érte őket, de a lelki nagyobb volt ennél. Ismerték a Securitate módszereit, arra is gondolniuk kellett, hogy kinyírják őket. De Istennek hála, semmilyen merényletre nem került sor, habár néha úgy tűnt, mintha a hírhedt Securitate kerülgetné őket, ám mindig kiderült, nem volt ok félelemre.
Néha kocsik álltak meg mellettük, elvitték volna őket egy darabon. A gépkocsivezetőknek röplapokat osztogattak, melyekben gyaloglásuk okát magyarázták. Néha meg kézzel-lábbal magyarázkodtak.
Minden este 9-kor imádkoztak útjukért és erre kértek másokat is. Akik meg hitetlenek, azok gondoljanak a romániai helyzetre – javasolták. Megtapasztalták az ima erejét, mert minden nehézség ellenére, célba értek. Ahogy az egyik református ének mondja: „Az Úr csodásan működik,/ de útja rejtve van (…)/ Ki kétkedőn boncolja Őt,/ annak választ nem ád”.
A strasbourgi Európa Parlamentben egy tanácskozás keretében Juhos felolvassa franciául beszédét. Ez sikert arat, csak a FIDESZ küldötte, Kakuk György viselkedik botrányosan. Le is hurrogják a többiek és kitessékelik a teremből. (Később azt állítja, bocsánatot kért, ám ezzel mindmáig tartozik! A kötetből azután megismerjük későbbi dicstelen pályafutását és egyáltalán nem véletlen, hogy ma a DK-ban találjuk, Gyurcsány oldalán. „A dolgok a helyükre kerülnek”. – szögezi le kötetében a szerző. Meg az emberek.) A helyi Tisza vendéglőben látják őket vendégül, mely mára már megszűnt. A városnak Okos szerint, erdélyies hangulata van. Nem véletlenül. Ha francia turistáknak el kívánjuk magyarázni, mi történt Trianonban, majd Párizsban, hogy lecsatolt területeken járnak, elég ha Elzász-Lotaringiára utalunk és otthon vannak e kérdéskörben.
Az újságírók cikkei is sokat segítenek. Az úton az autósok rájuk tülkölnek, mert a lapokból tudják, miért menetelnek. Francia nyelvterületen viszont a szokásos problémával találkoznak. A francia nyelv – a sajátos nacionalista fejlődés folytán – a nemzetiség (nationalité) alatt állampolgárságot (citoyenneté) értenek. Úgy néhány cikk arról számolt be, hogy két román tiltakozik a romániai önkény miatt. Deux Roumains dénoncent Ceausescu (Két román leleplezi Ceausescut; Bas-Rhin 1989.VII.27.).
Eleinte úgy gondolták, hogy kenyéren és vízen teszik meg útjukat, de ezt Bécsig bírták. Végülis nem rabok, hanem a szabadságért menetelnek! Szükség volt a megfelelő ételre, mert máskülönben a kamionok elsodorták volna őket. Fizikai erőnlét nélkül nem megy. A sztrádákról néha a rendőrök letessékelték őket, de ez mindig kulturáltan történt. Ilyenkor ez gondot okozott, mert autótérképek szerint tájékozódtak. Aki ismeri a gyaloglás mesterségét tudja, a sztrádák mentén az út végtelennek tűnik, amikor már az ember elveszítené türelmét, hirtelen mégis vége szakad az útnak és rátalál a helyes irányra. Nem csoda, ha néha eltévedtek, de mindig akadt ember, aki segített, útba igazította őket, vagy vissza is szállította őket oda, ahol letértek.
Tudomásukra jut, Tőkés László nyilatkozott a Panoráma műsorának. Nemsokára 100 km-nyire vannak útjuk végcéljától. Mi ez már nekik? Majd eljön a pillanat, amikor a Notre Dame előtt állhatnak meg. „Istené a dicsőség!” – mondja Okos Márton – Sikerült! Az Eiffel-torony előtt az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatának plakátjával fényképezkednek. Győzelem. De például Fejtő Ferencet egyáltalán nem érdekli ügyük, mint a több franciaországi neves magyart sem. Így törpülnek az emberek! Ezért az új diadalív felavatásán nem szólalhatnak föl. Pedig ők erre az ünnepségre indultak. De azért Juhos Gábornak sikerül egy konferencián felszólalnia, amit óriási siker fogad. Végül ott vannak a francia forradalom 200. évfordulójának ünnepségein, a sajtócikkek egyre korrektebbek, tájékozottabbak, ők is ismertebbé vállnak. Szeptember 1-én vonaton indulnak hazafelé.
Az előadó elmondta, kötetének második része az azóta eltelt idő szolgálatait sorolja föl. Mert Magyarországon él, ám a szülőföldje érdekében cselekszik. Nem is eredménytelenül, aminek szívből örülünk! Persze könnyebb elkutyagolni Párizsba, mint egy fafejű magyar bürokratával szót érteni. Kombájnt szerez Kalotaszentkirálynak. A határon gubanc van, a településnek igazolnia kell, hogy elfogadják az ajándékot. Ezt a bugyutaságot azért könnyen lehet orvosolni. Kalotaszentkirály temploma új kazettás mennyezetet kap, Kőrösfőn Vasvári-kopjafát lepleznek le, kerékpáros zarándoklatot szerveznek az autonómia érdekében… Ennek kapcsán a magyar EP-képviselők kollektíve leszerepelnek. Visszatekintését az akkor 102 éves Tamás Ilonka néni kőrösfői díszpolgárságának ismertetésével zárja.
Negyedszázados szolgálatának eseményei közül egyet azonban ki kell emelnünk, mely Magyarország nyomasztó öröksége. 1991 tavaszán a Francia-Magyar Egyesület vezetősége Budapestre készül. Okost kérik, szervezze meg, találkozzanak a miniszterelnökkel, vagy egy általa megbízott kormánytaggal. „A téma Magyarország politikai és gazdasági jövőjét érintő igen fontos kérdés.” Próbálkozásai a kormányhivatalokról „úgy pattannak vissza, mint a kínai világbajnok asztaliteniszező ütőjéről a pingpong labda.” (228.) Egyik aktív katonatiszt siet segítségére, így Horváth Balázs, tárca nélküli miniszter fogadja a strasbourgi küldöttséget. A szokásos udvariassági körök után rátérnek a lényegre. „Tekintettel a magyarság úttörő szerepvállalását a vasfüggöny lebontásával, és emlékezve 1956-ra az Egyesület megszervezett egy Magyarországgal rokonszenves [értsd: rokonszervező] befolyásos lobby csoportot: ez politikusokból, képviselőkből áll, akik kezdeményezik az Európa Tanácsban és… kormányaiknál Magyarország államadósságának eltörlését. Az eddig nyugodt tárca nélküli miniszter, mint akit kígyó mart meg, úgy szisszent fel, és kijelentette, hogy az ország nem kéri az adósság eltörlését. Nem is kell kérnie, próbálják megnyugtatni a váratlanul idegessé vált minisztert a strasbourgiak. Ezt ők kezdeményezik. A magyar kormánynak csak annyi a dolga, hogy rábólintson a felajánlásra. Ekkorra az első meglepetésből láthatóan felocsúdva, a miniszter az asztalra ütve ellentmondást nem tűrve kijelentette: ameddig mi ennél az asztalnál ülünk, Magyarország fizetni fogja az adósságot. Ekkor rajtunk volt a sor, hogy megpróbáljunk a hallottaktól magunkhoz térni. Álltunk ott a történtektől leforrázva, és tanácstalanul néztünk egymásra. Aztán az egyesület vezetői tudomásul vették: ha Magyarország mindenáron fizetni akar, akkor fizessen. Így ment veszendőbe… Jean Oehler országgyűlési képviselő lobby tevékenysége is, mert az Antall-csapat fizetni akart.” (230.) Bár ez a csapat fizetett volna! A magyar állampolgárok fizetnek mindmáig.
Volt értelme gyalogolni? – nyilván ezt nemcsak sokan kérdezik, hanem az előadó is fölteszi önmagának a kérdést. Azt mondja, sikerült lerombolni azt az abszurd állítást, hogy az elszakított magyarság emberi jogaival való törődést bárki is a világbéke fenyegetésének hirdesse. Théophile Delcassé egykori francia külügyminisztert (1898-1905, 1914-1915) idézi könyvében: „Egy nemzet sincs megalázva azzal, hogy legyőzték, vagy ha késsel a torkán aláírt egy végzetes békeszerződést. Becstelenné válik azonban, ha nem tiltakozik, ha tönkretételéhez maga is hozzájárulását adja. Nem a vesztés a bukás, hanem a lemondás.”
Ők úgy gondolták, most már Európát kell Erdélybe vinni. De látva Európa mentális leépülését, talán ránk vár a feladat, hogy megmentsük azt az Európát, melyet egykor szerettünk, de most foszlik szét. Cum Deo…
További képek megtekinthetőek a Képgalériánkban ITT>>>.
Balassa Zoltán, Felvidék.ma
