A Lovas Betyárközösség tagjai a Szent Korona Országait megkerülő lovas zarándoklatot valósítanak meg.
Lovas zarándokok érkeztek Kassára július 23-án az esti órákban. Váratlanul ért az érkezésük, mert eredeti terveik szerint itt nem terveztek megállást.
Július 14-én érkeztek volna Ausztria felől Pozsonyba, majd Nagyszombaton, Vágújhelyen, Trencsénen, Vágbesztercén, Zsolnán, Nagyturányon, Rózsahegyen, Liptószentmiklóson, Hernádfőn, Iglón (VI.25.), Margitfalván, Eperjesen, Opálhegyen és Nagymihályon keresztül július 31-én lépték volna át a szlovák-ukrán határt és érkeztek volna meg Ungvárra.
Hónapokkal ezelőtt fordultak hozzám, hogy szervezzem meg útjuk felvidéki részét. Hol tudnak megpihenni, szállást kapni, zabot, lucernát szerezni a lovaiknak, hol legeltethetnék őket. Összeírtam a településeket és a menetrendet, ám néhány napos mérlegelés után le kellett mondanom a felkérést, mivel erre semmi esélyem sem volt. Egy két hét alatt végig kellett volna utaznom a távot, helyi kapcsolatokat keresni, megbeszélni a részleteket, telefonálni, táltospostázni. Sem időm, sem pénzem nem volt rá. Ezért fordultam ismerőseimhez, barátaimhoz, de senki még a füle botját sem mozdította. Így lemondtam róla, hogy segíteni tudok, sőt abban sem reménykedtem, találkozok velük. A Sors azonban másképp döntött.
Hónapok teltek el s hírtelen kaptam egy sms-t, a lovasok 23-án a kassai Rovás Akadémiába érkeznek. A megadott időpontra már megérkeztek, s közben leszállt az est. Egy kislány még örömmel ráült az egyik lovacskára.
A három lovas lepakolt, leszerelt és zuhanyozott. A lovak láthatóan jól érezték magukat. Egyikük hempergett, a szürke is lefeküdt a fűre, miután zabált. Éjszaka fura hangot lehetett hallani. Róza nagyokat horkolt álmában. Reggelig teljesen lelegelték a területet, így majd végül nekiláttak az eperfa lombjainak elfogyasztásához. Egyikük valamilyen rejtélyes oknál fogva percekig a könyökömet szopogatta.
Chemez Farkas, néprajzkutatóval beszélgettem a legtöbbet útjuk folyásáról és tapasztalatairól, amit a másik kettő, Bencze István „Pityuli” és Hották Attila megerősített. A négy ló Róza, Noncsi, vagyis Tekergő, Kira és Bogyó jól bírta a túrát annak ellenére, hogy eddig ilyen kihívásnak nem voltak kitéve. Egy közülük 10, a másik 9 és kettő 5 éves.
A lovasok Biatorbágyon laknak. A túra Mariazellből indult Csíksomlyóra, majd a Kárpát-medencét járták körbe. Aziránt is érdeklődtem, Kassáig milyen nagy utat tettek meg. Attila elmondta, felesége számítógépen kíséri nyomon az útvonalat. Szerinte eddig 3.040 km-t tettek meg, de a valóságban ez minimálisan 3.300 km-t jelent, mert a kitérőket nehéz bemérni. Majd otthon fogják pontosítani az útvonal hosszát. Naponta 45-70 km-t tettek meg. Néha eltévedtek, ami sajnos nem számított kivételnek, de kerülőket is kellett tenniük. Külön kihívás volt Budapesten és Pozsonyon átvergődni Pozsonybesztercéig.
Farkas elmondta, szeptemberben került szóba először a túra. Rövid idejük volt felkészülni, mert áprilisban már úton voltak. Mariazellbe a lovakat kamionnal szállították. Onnan április 13-án indultak. A lovakat tenyésztőktől kapták, mert ez számukra presztízskérdés. Így népszerűsítik tenyészetüket, a fajtát. Tehát reklám, mely jó érzést generál.
Magyarországon és a többi kommunista országban a hatalomváltás után lovak tömegét vágták le, kisebb részüket kiárusították Nyugatra. Így az állomány nagyon kipusztult. Az emberi butaság és ideológiai csőlátás az évezredeken át fennállott kapcsolatot ember és ló között durván megszakította. A traktor megjelenése adta a kegyelemdöfést. Nem úgy Kazahsztánban. Farkas 2012-ben járt ott. Váltott lovakkal várták őket, a költők megénekelték jöttüket, kézből kézbe adták őket. Mindenütt ünnepséget tartottak tiszteletükre. Tejben-vajban fürösztötték őket. Ott még romlatlanul él a népköltészet, a néphagyomány az évezredes lovaskultúra. A szovjet időkben is az egykori nemesek irányították az életet, mert mást nem fogadtak el. Természetes, hogy ez nepotizmussal és korrupcióval is jár, ám a szovjet rendszer bukását követően, a vezető réteg egyből a nemzeti érdekek védelmezője lett. Akármilyen modern épületeket építenek, azokon a nemzeti motívumok mindig megjelennek. Ex oriente lux? – kérdeztem kajánul.
A legforróbb helyzet akkor alakult ki, amikor egy kocsi elé fogott csődör nekiiramodott, hogy a négy kancát megkergesse. Amikor megálltak, a csődör is megtorpant, majd végül megjelent a tulajdonos és a helyzet megoldódott. Ez egy mókás helyzet emlékévé vált. A legfelemelőbb élményt Csíksomlyó jelentette. Az ott folytatott beszélgetéseken, eszmecseréken kívül az a tapasztalat, hogy Gyergyóban is egyik ember a másiknak adta át őket.
Minden egyes nap óriási kihívás volt a számukra, a másik oldalon felemelő érzéssel töltötte el őket. Így az egész túra nagyon tanulságos. A láb lehúzta őket, de egy láthatatlan kéz kiemelte, felemelte őket. A románok is meglepően barátságosan bántak velük. Ehhez volt hasonlítható a szlovák fogadtatás.
Így aziránt is érdeklődtem, hogy az egyes országokban hogyan fogadták őket. Ausztriában tapasztalták a legfagyosabb, legridegebb légkört. Az osztrák sógorok néhol megfenyegették őket, ha nem térnek vissza, akkor kihívják a rendőrséget, mert magánterületen lovagolnak vagy ott szeretnének aludni. Az elkerített magánterületeket meg kellett kerülniük. Semmit sem kaptak ingyen, mindenért fizetniük kellett.
Amikor a magyar-horvát határon átmentek, szúnyogfelhők vették őket körbe. Az egyik ló megriadt, leesett a nyereg róla és rohanása közben felsértette a hasát. A nyerget meg összetaposta. Autóval sikerült utolérni. Már besötétedett. Ezután sem tudtak lepihenni, mert abban a pillanatban, amint megálltak, megjelent a szúnyogfelhő. A lovakat meg azon felül a bögölyök csípték. Hajnalig kellett menniük. De azután jött a csoda. A székelyeken kívül a horvátok fogadták őket a legnagyobb barátsággal. Örömmel egymásnak adták őket. Etették-itatták, kényeztették őket. A tenyerükön hordozták őket. Az egyik állatorvos vasárnap ingyen adta az injekciót a lovaknak. Amikor búcsúztak, könnyes volt a szemük. Őszintén örültek annak, hogy befogadhatták őket. Ez volt számukra a második legszebb élmény, főleg, hogy a pokol után következett be. Két lovon duzzanatot tapasztaltak, nyerget sem lehetett tenni rájuk, Itt is segítettek rajtuk, ingyen szállították őket át a határon. Ahogy az illető mondta, neki is vannak lovai. Ajándékba kapták annak a lovascsapatnak a pólóját. Szlovákiában is szívesen és örömmel fogadták őket, de amint megtudták, magyarok, a „mosoly megváltozott”. Sörrel, kávéval, a lovakat vízzel kínálták meg, de megvendégelésről szó sem volt. Úgy látszik, a ló még mindig összeköti az embereket. Szepesolasziban a káplán szívesen fogadta őket, ám a plébános nem engedélyezte, hogy a templomkertben töltsék az éjszakát. De a káplán kenyeret és sajtot hozott nekik. Így a falu határában töltötték az éjszakát. Összességében a papok nem mindenütt álltak hivatásuk magaslatán. Eredetileg Szerbiába és Kárpátaljára is mentek volna, de ezek a területek nem az EU részei, így erről le kellett mondaniuk. Az utóbbi területre majd gépkocsival rándulnak át.
A túra közben, alkalom adtán megálltak 10 percre, vagy akár fél órára legeltetni a lovakat. Füvet, lucernát, néhol kukoricát és zabot etettek velük. A jó lóherés fű külön sokat segített.
Ami váratlan nehézséget okozott, hogy Romániában fertőző kevésvérűség pusztítja a lóállományt. A ló-AIDS-nek nevezett kórnak egyelőre nincs ellenszere, így egy védekezési mód létezik, mivel az állatok életük végéig veszélyforrást jelentenek, le kell őket vágni. Romániában a fertőzött állomány levágását nem hajtják következetesen végre. Emiatt néhol félelemmel fogadták őket. Mivel Magyarországon is felmerült a gyanú, hogy ott fertőzött lovak találhatók, nálunk emiatt nem fogadták be őket az lótenyésztők, vagy a telepek és lovardák, ahol takarmányhoz juthattak volna. Ez természetes, de gondot okozott. Pedig előzőleg a szlovákiai lovardákkal egyeztettek. A négy lótól vért vettek, de még egy vizsgálat vár rájuk, hogy teljesen biztosak legyenek, ezek egészségesek. Farkast érdekli, hogy régen, miképpen kezelték a beteg állatokat.
Kassán viszont egy váratlan feladat előtt álltunk. Az egyik lovat meg kellett volna patkolni, mert elveszítette patkóját. Száz, de akár ötven évvel ezelőtt még ez nem jelentett volna gondot, de ma ez bizony komoly feladatnak bizonyult.
A lovascsapat fogadására a Rovás Akadémián egy tucatnyi fiatal verődött össze. Folyt a telefonálás, keresés, de megoldást nem sikerült találni. Néhány cím előkerült, de azután a csapat úgy döntött, harmadnapra Komlóskára érnek. Noncsi addig kibírja és ott a többi lovat is át kel patkolni, fölöslegesen ne furkálják a patájukat.
A Rovás egyik tagja, Kocsis Zoltán gulyást főzött nekik, majd megint egy újabb kihívás következett. Huszár Andrea és Mile Zsigmond író, költő, aki kocsival a Kárpát-medencét kívülről járják körül, a hírhedt Ágostházán ragadtak. Néha találkoztak megbeszélt helyeken a lovasokkal. Most is össze kellett volna futniuk, ám baleset érte őket. Kocsis Zoltán beszélt velük telefonon. Ahogy kiderült, Igló felől jövet az úton megcsúsztak és a sziklafalnak vágódtak, a hűtőből kifolyt a víz. Hirtelen egy kocsi jelent meg. A romák készségesen segítettek. Ők azért bizalmatlanul igyekeztek minél gyorsabban beszállni és a dombon lefelé gurulva egy javítóműhely előtt álltak meg. A területet kamerával tartják ellenőrzés alatt, így ott tölthették a kocsiban biztonságosan az éjszakát. Gyors kalkuláció után kiderült, ez a legmegfelelőbb megoldás. Ha ugyanis kimennek értük és behozzák őket Kassára, éjfél után egy óra lesz. Ez meg fölösleges tortúra. Így azután Zoltán reggel hozta be őket. Kiderült, kocsijukat legfeljebb alkatrésznek adhatják el, mert az alváz annyira megsérült, hogy a javítás sokkal többe kerülne, mint egy új vásárlása. Huszár elmondta, 17 éve vezet, most még sziklák is hullottak útjuk alkalmával, de ilyen balesetre nem volt példa. Mile közölte, nem kíván vádaskodni, de gyanúsnak tartja, hogy nem sokkal korábban egy másik kocsi is így járt ugyanott. Az is furcsa, hogy rögtön ott termettek a segítők. Az ő kocsijuk viszont nem szenvedett semmilyen kárt. Nem egy kis olajjal segítették hozzá őket a balesethez? Erre a kérdésre azonban aligha kapnak választ. Az ő málhájukat Szabó Ottó vitte tovább Hollóházára a lovasokéval együtt.
Reggel azután a lovasok megreggeliztek, szépen megkefélték a lovakat, amit azok türelemmel tűrtek, majd rájuk került a nyereg. Az egyiknek permettel kezelték a sebét. Annak hangjától riadt meg. A következőnek antibiotikumot kellett adni. Azt édes mogyorókrémmel keverték össze. Megfogták a fejét, kihúzták és kézbe fogták a nyelvét és bekenték vele a szája belsejét. Ízlett neki, mert azután még külön is nyalogatta a tányérkát. Úgy kellett eltenni, nehogy bekapja azt is. Közben meg ismerkedtünk az állatok anatómiájával. Látható volt, hogy a vagy 500 kg-os állatok is izzadtak. Itták is a vizet vederszámra. Sikerült zabot is szerezni, amit utolsó szemig fölhabzsoltak. Ezt viszont előzőleg beáztattak. Borsó, a Rovás Akadémia tagja krémmel, kesztyűvel, mosószerrel és egy üveg borral is ellátta őket, mert nemsokára születésnapja lesz.
A reggeli indulást 9 tájra tervezték, de jóval később indultunk. Hárman kísértük őket. Ki kellett őket vezetni a Hernád partjára. A jobb parton indultunk el, majd áttértünk a bal partra. Az elején kötőféken vezették a „pacikat”, hogy bemelegedjen a lábuk, majd a folyó mentén felszálltak rájuk és ügetve folytatták útjukat. Tóváros határában elköszöntem tőlük. Borsó és Szabó Dani, a Márai Gimnázium növendéke, tovább kalauzolta őket. Remélhetőleg a 20 km-re fekvő Hollóházára sikeresen megérkeztek. Szombaton tovább mentek Komlóskára, hogy lovaik új „cipőt” kapjanak.
Kiderült, sok mindent nem hoztak magukkal, amire szükségük lett volna. Többek között pányvát sem, meg jól jött volna a napelemes töltő is, mert néha a telefonok lemerültek.
Az út folyamán számos fényképet és videót készítettek. Farkas naplót is vezetett. Megegyeztünk abban, amint hazaérnek és az emlékek leülepednek, földolgozzák tapasztalataikat, eljönnek Kassára és szívesen tartanak majd előadást erről a nem mindennapi vállalkozásról. Augusztus végén érnek haza, Biatorbágyra. Várjuk őket vissza Kassára!
További képek a fotógalériánkban tekinthetőek meg ITT>>>.
Balassa Zoltán, Felvidék.ma {iarelatednews articleid=”54757″}
