Második alkalommal tartottak kulturális-lelki rendezvényt, illetve szentmisét a nagycsalomjai romtemplomban. A régi falu helyén emelt Pusztatemplomot mára csodálatos hellyé varázsolták. Ami itt történt, az országos viszonylatban is példamutató dolog. Bizonyítéka annak, hogy műemlékeinket az utolsó pillanatban, romjaikban is meg lehet menteni. Ha van szándék, akarat és összefogás. Nagycsalomján pedig ez történt. Most már turisták százai keresik fel évente ezt a helyet, amely egykor a környék vallásos életének egyik központja volt. A kibontott romokat, a megemelt és konzervált falakat újra élet tölti be: időnként szentmisét tartanak a régi Úrasztalánál, egyházzenei koncertekre kerül sor, fiatalok kötnek itt házasságot stb. Idén dr. Sztyahula László egyháztörténész, kéméndi plébános volt a szentmise főcelebránsa, Naszvadi Sándor esperes pedig a szentbeszédet tartotta. Velük együtt miséztek azok a papok, akik az Ipoly mentéről indultak, s ma is e vidéken szolgálják az urat: Dobos Péter, György Ferenc, Nagy János, Gyönyör László és Gyurász Pál. Megtisztelte a rendezvényt Parák József püspöki helynök is.
A szentmise előtt a hely történetéről, a feltárási munkálatokról e sorok írója tartott előadást. Hogy jobban megismerjük a régi-új szakrális hely múltját, az itt végzett munkálatok fontosságát és példaértékű szerepét, az előadás szövegét folytatásokban tesszük közzé.
Amikor az Úr az égő csipkebokorban megjelent Mózesnek, arra szólította őt fel, hogy oldja le saruját, mert a föld, melyen áll, szent hely. Igen, teológiai értelemben szent az a hely, ahol találkozhatunk Istennel, ahol neki áldozatot mutatnak be, más szóval, ahol megépült az ő háza. Tágabb értelemben számunkra szent a mi szülőföldünk, a bölcsőhely, ahol édesanyánk ringatott. És szent az a földdarab is, ahol múltunk történései zajlottak, kisebb vagy nagyobb eseményeink sorjáztak.
Évszázadokon át szent volt a nagycsalomjai templomdomb és környéke is. Mert e ponton épült fel a falu és a vidék ősi temploma, itt települt le a honfoglalók egyik kis csoportja, itt jött létre az a település, melyet egykor Egyházascsalomjának is neveztek. Aztán magára maradt a Pusztatemplom, mígnem falai a földdel egyenlővé váltak, s csak a bejárati kaput őrző nyugati oldal tekintett ki a sűrű bozótok, gazok közül: erőt várva a lenyugvó naptól is, kapaszkodva a segítő kezek felé. Majd az is megadta magát az időnek. Ifjú koromban, ha átutaztam a templomdomb alatti országúton, tekintetem mindig erre felé húzott. Aztán botorkáltam a kökény- és csipkebokrok, a sűrű kis akácfák közt többször immár megboldogult családtagjaimmal is. Próbáltam kibontani a hely titkait, a magam módján többször is felhívtam a figyelmet az itteni állapotokra. Az aggodalmak s a vágyak meghallgatásra találtak Istennél, aki felkeltette a jó csalomjaikban a tenniakarást. Megtisztították a környéket, a romok alá került alapokat, s jöttek a régészek, hogy kinyissák újra egyházunk és történelmünk itteni poros, de sok-sok kincset rejtegető könyvét. S íme, most újra itt van e népes nyáj az ő pásztoraival, hogy Istent dicsőítse Nagycsalomja eme földdarabján, amely visszakapva dicsőségét, szent hellyé vált újra. Boldogok lehetnek hát azok, akik ma itt állnak az Úr hajdani asztala körül.
E személyes átitatottságtól sem mentes, vallomásszerű bevezető után ejtsünk most néhány szót a múltról, a romtemplom értékeiről is. A honfoglalás után a magyar fejedelem szolgálatába állt Hont és Pázmán, a két délnémet lovag, régi megyénk névadói a Szentföldre utaztukban megálltak Magyarországon, hogy aztán ők avassák lovaggá, azaz keresztény harcossá Istvánt, ami akkor még itt ismeretlen szertartás volt.
Hont megye alapítása tehát szorosan összefüggött a kereszténységgel. S amint Mohács előtti történelmünk egyik neves kutatója megállapította: „A fejedelmi székhely ekkor már Esztergom, s nem tarthatjuk célzatosság nélkülinek, hogy a királyi fővárossal szemben a Duna bal partját, a Garam és az Ipoly torkolatának közét első királyunk legmegbízhatóbb híveire bízta. Hont ispán a megye központját, Hont várat a Börzsöny északi peremére építette, ahonnan tág betekintés nyílott mind kelet felé az Ipoly völgyére, mind pedig az Ipolyba torkolló Selmec és Korpona folyók vidékére.” (Bakács, 1971:19)
A király által megjutalmazott lovagok aztán tájainkon több templomot, kolostort építtettek, s korán létrejött a honti főesperesség is. A Hontpázmánok (Hontpázmányok) későbbi leszármazottja volt a Csalomjai család is, a helységben pedig a XIII. században már templom állott.
Hogy mikor épülhetett Nagycsalomja hajdani temploma, pontosan nem tudjuk. Az viszont biztosra vehető, hogy már a tatárjárás előtt állt a szakrális emlék. Az is valószínű, hogy jeles és kiemelkedő egyházas hely volt Csalomja, temploma pedig a vidék legszebb műemlékei közé tartozott. Van, aki feltételezi, hogy a Puszta temlom romjainál akár egy régebbi temetkezési kápolna is állhatott, ahol a Hontpázmánok ősei pihentek, s ezt alakították át a község létrejötte után középkori templommá. Az újabb régészeti kutatások alapján pedig feltételezhető, hogy Isten eme hajléka egy még régebbi temetőre épülhetett, eredetileg román, majd gót stílusban. De az építkezésen más stílusok is ott hagyták a nyomukat. Azt is tudjuk, hogy a csalomjai templom tekintélyes építmény volt, kriptával, négy mellékoltárral, két bejárattal, festett kazettás mennyezettel. Sőt, a művészettörténészek freskókról is beszélnek. S olyan műkincs is előkerült itt, mint az egész Kárpát-medencében egyedülálló aquamanile, azaz a tatárjárás előtti időből származó, rézből készült díszes liturgikus edény.
A Mindenszentek tiszteletére szentelt első csalomjai templomban a XIX. század közepéig dicsréték az Urat. 1845-ben ugyanis felépült a faluban egy kisebb Mária-kápolna, s itt végezték a szentmiséket. A Pusztatemplomnál aztán még néhány éven át Mindenszentek ünnepén tartottak egy-egy istentiszteletet. Az elhagyott templom falai azonban még sokáig álltak, dacolva az idővel, mutatva hajdani dicsőségüket.
Folytatjuk…
Csáky Károly, Felvidék.ma
A szerző felvételei{iarelatednews articleid=”54302,51866,51864,51863″}
