Az idén immár negyvenöt éve, hogy Fábry Zoltán nincs közöttünk. Érdemes hát közzé tenni, miként látták őt a hozzá legközelebb állók, akik segítették stószi magányában, s akik már az író életében tisztában voltak nem csak emberi, hanem írói nagyságával is. (Az idő igazolja, hogy legfontosabb, európai színvonalú műve az Üresjárat c. naplója volt, amely, mint már említettük, mindössze egyetlen egyszer, 1991-ben jelent meg, Magyarországon.) Egyik legkiválóbb ismerője a házvezetőnője, Schreiber Istvánné, Ida asszony volt.
„Nagyon szerette a lányomat, Alicát, akit csakúgy, mint saját magát, Csacsinak nevezett. – Az ember sohasem tudhat annyit, hogy ne maradjon mégis Csacsi – mondogatta szerényen. Egyszer ezt a versikét jegyezte Alica emlékkönyvébe: A két Csacsi: nagy és kicsi. Az egyik jó, a másik rossz. Légy te a jó, és én a rossz! (Alica, azaz Csacsi napjainkban a Fábry-ház idegenvezetője, ő fogadja a Stószra látogató Fábry-tisztelőket.)
Felizgatta az is, ha megpaskoltak egy gyereket. – Vége a napomnak, ha gyereksírást hallok – árulta el magáról. Még azt is feljegyezte, mikor hullott le az első hó, s kik voltak a vendégei. Nem félt, a véleményét bárkinek megmondta. Kedves, alázatos ember volt, a társaságban is gyűlölte az erőszakoskodást. Sokszor vitáztunk volna vele, de ő nem vette fel a kesztyűt – nekem egészen más a véleményem, mondta. Szerette a társaságot. Kiváló társalgó volt, kedves, cinizmus nélküli humorral. Kitűnő volt a hallása, szépen fütyült! Az ablakait mindig nyitva tartotta, még zivatarban is, mert olyankor különösen erős volt a fenyőillat. Az ablakában állva gyakran bevárta a környékről érkező buszjáratokat, megnézte, ki jött velük. Ritkán járt mulatságba, olykor egyedül táncolt,és nagyon szépen. Szívesen énekelt. Sétálgattunk például a Bódva patak mentén. – Daloljunk egyet! – javasoltam. – Daloljunk, örült meg a javaslatnak, s már zengett is a dal. Kiváló hangja volt, ifjúkorában színdarabokat rendezett – a helyi műkedvelőkkel foglalkozott – a stósziak ezért is becsülték. A jelmezeket Kassáról kölcsönözték. Vasárnap délelőttönként szimfonikus zenét hallgatott a rádióból.
Karácsony este – bármilyen nagy volt a hó – átjött hozzánk vacsorára. Utána sokáig énekeltünk gyertyafénynél. Nem szabad elfelejteni a régi szokásokat – hangoztatta – ápolnunk, védenünk, őriznünk kell hagyományainkat. Bennünket is rákényszerített az olvasásra. Könyvekkel, újságokkal látott el. Én viszont segítettem neki számozni a kéziratokat, csomagolni a dedikált könyveket. Az Európa elrablása c. kötetéből száz példányt küldött szét! Élete alkonyán minden este elvárta, hogy ott üljek nála és elmeséljem, mi minden történt aznap Stószon.
Ezerkilencszázhetven szilveszterén is együtt énekeltünk, stószi szokás szerint. A dalt, amely arról szólt, vajon itt leszünk-e még jövőre is, olyan feltűnően hangosan, erőteljesen énekelte, hogy összenéztünk. Az új esztendőben aránylag nyugalmasan teltek a napok. Néha éjjel is rosszul volt a betegeskedő író, ilyenkor villanyt gyújtottunk, s mi e fényjelből tudtuk, baj van, át kell mennünk. Ezerkilencszázhetven május harmincadikán, szombaton délelőtt takarítottunk. Az idő eléggé hűvös volt még, ebédre mégis az előszobában terítettünk, mint nyáron, s ennek ő szemlátomást megörült. A vacsoráját a lányom, Csacsi vitte át, de ezúttal elmaradt a hagyományos kukk! az ablakból. Másnap reggel mondja a szomszéd: Fábry úrnál ég a villany! Átrohantam, benyitottam – élettelenül, kisimult arccal feküdt Zoli bácsi az ágyban, keze olyan módon a másikon, mintha az érverését figyelné…” (Folytatjuk.)
Batta György, Felvidék.ma
Fotók: Kolár Péter gyűjteményéből
{iarelatednews articleid=”55155,55077,54974,54949,54816″}
