„Mi a színpad? Egy nyitott szoba, melynek három fala van. A negyediket ledöntötte a kíváncsiság (…) Ami itt történik, az közügy.” A fenti Kosztolányi-sorokat tette könyvének „mottójául” Kiss Péntek József, okulásul az utánunk jövőknek; s tegyük hozzá, a ma élőknek is, mert: hátha… Előszó helyett pedig Shakespeare-t idézi, Hamlet szavait egy színészhez, elmondva neki, hogy a színművész ne legyen heródesebb Heródesnél: törekedjen mérsékletre, ugyanakkor „fölötte jámbor se légy, hanem menj saját ép érzésed vezérlete után” s „a természet szerénységét által ne hágd”, mert a színjátszás célja „eleitől fogva az volt s az marad, hogy tükröt tartson mintegy a természetnek; hogy felmutassa az erénynek önábrázatát, a gúnynak önnön képét, és maga az idő, a század testének tulajdon alakját és lenyomatát”.
Ennek értelmében próbálja meg a szerző végigvezetni az olvasót az 1964–2013 között megrendezett Jókai Napokon, a (cseh)szlovákiai magyar vers- és prózamondás, az amatőr irodalmi színpadok-kisszínpadok és színjátszás ötven (50!) esztendején, melynek a hűséges város, Komárom adott otthont. Ahogyan Varga Anna, a fesztivál háziasszonya fogalmazott 2007-ben, a 44. Jókai Napok alkalmából – „a felvidéki magyar színjátszás, e hatalmas kulturális tényező lapjain a legfényesebb betűkkel van beírva Komárom neve, a városé, amely soha meg nem szűnő szeretettel várta az úttörőket és várja az ő utódaikat – mindenkor istápolva, buzdítva őket”.
Nos, ha komolyan vesszük a könyv előszavában szereplő Shakespeare-Hamlet szavait, miszerint a színművészeknek és a színművészetnek „a század testének tulajdon alakját és lenyomatát” kell tükröznie, akkor úgy gondoljuk, a Jókai Napok nagyrészt – igyekezetében mindenképpen – a jó és nemes célokat próbálta megvalósítani 50 éven át, arról már nem is beszélve, hogy kezdettől fogva a szép szó, a szép magyar szó s egyben a felvidéki magyarság demonstratív ünnepe volt és lett.
Kiss Péntek József nemzeti magyar közösségünk 50 évnyi szervezőinek, zsűritagjainak, rendezőinek (amatőr) színészeinek, vers- és prózamondóinak százait-ezreit sorakoztatja fel – személyes vallomásokkal is teli – könyvében, sok-sok tucatnyi idézettel a szereplőktől, újságíróktól, nézőktől, rendezőktől, a zsűri tagjaitól, a Jókai Napok Visszhang című lapjából, feltüntetve valamennyi év díjazottjait: a nagydíjak elnyerőit, a legjobb darabválasztókat, a legjobb színpadi beszéd díjait, az újszerű zeneszínházi formák népszerűsítésének, a legjobb színpadi összeállításnak, a kortárs szerzők munkájának népszerűsítési díját, a legjobb női, férfi, női és férfi epizódszerep díjait, a legjobb darabválasztás, dramaturgiai munka, zenei megoldás, a legjobb rendezés díját, s még sorolhatnánk.
Nincsen itt módunk kitérni a részletekre. A legbölcsebb dolog talán a 2013-i, 50. Jókai Napokról visszatekinteni az elmúlt évtizedek történéseire. Gál Sándor javaslatára például, aki 1963-ban, a Szabad Földművesben vetette fel a Jókai Napok megrendezésének ötletét, amelyből aztán 1964-től kisarjadt az a máig tartó seregszemle, amely – így vagy úgy – a felvidéki magyarság egyik legrégibb – és legfontosabb, legünnepibb – kulturális szemléje, ezer meg ezer ember küzdelme, törődése, felkészülése, odafigyelése, akarása, gyűrődése, tanítása, tanulása, példamutatása. Mindjárt az elsőn, 1964-ben 6 irodalmi színpad (Léva, Nagymegyer, Kassa, Rimaszombat, Nyitra, Komárom) és 7 színjátszó együttes (Dunaszerdahely, Kassa, Rozsnyó, Rimaszombat, Zselíz, Érsekújvár, Losonc) és 115 vers- és prózamondó szerepelt. S most álljon itt néhány név, akik színművészként, színházi emberként, a kultúrával, irodalommal foglalkozóként szerepeltek éveken-évtizedeken át: Dobis Márta, Darázs Rozália, Vas Ottó, Erdélyi Margit, Sunyovszky Szilvia, Horváth (Kamenár) Éva, Petrécs Anna, Galán Géza, Kulcsár Tibor, Hatvani László, Lőrincz János, Veres János, Újváry László, Mits Klára, Majkrics Erzsébet, Simkó Tibor, Kiss Mihály, Gáspár Tibor, Mórocz Károly, Gergely József, Soóky László, Kurucz Ottó, Jarábik Gabriella, Cs. Tóth Erzsébet, Pokstaller Lívia, Pásztó András, Sz. Haltenberger Kinga, Havasi Péter, Gágyor Péter, Gágyor Ildikó, G. Molnár László, Tarics János, Dusza István, Szobi Eszter, Szobi Kálmán, Kiss Péntek József, Nagy László, Platzner Tibor, Kmeczkó Mihály, Boráros Imre, Drobka Géza, Szabó Csilla, Csáky Károly, Szilvássy József, Zalabai Zsigmond, Bodnár Gyula, Záhorsky Elemér, Kaszás Attila, Pék László, Csanaky Eleonóra, Haraszti Mária, Kopócs Tibor, Mihályi Molnár László, Szigeti László, Romanovics Lívia, Gecse Jolán, Mázik István, Bárdos Ágnes, Németh István, Szőke György, Varga Tibor, Vajda Barnabás, Buchlovics Péter, Cs. Liszka Györgyi, Józsa Mónika, Forgács Miklós, Hizsnyan Géza, Nádasdi Hilda, Mede Gabriella, Czajlik József, Nádasdi Péter, Gál Tamás, Csémy Éva, Szvorák Zsuzsa, Száraz Dénes, Bocsárszky Attila, Bárány János, Tarr Csilla, Varga Emese és még nagyon sokan mások.
Kiss Péntek József 1997-ben a 34. Jókai Napok értékelését e mondattal zárja: „A lényeg, hogy a szekér – a fanyalgók megjegyzései ellenére is – halad tovább. Thália jó lovakat választott, hogy soványka eleségük ellenére is kitartóan húzzák az egyre rozzantabb szekeret…”
Majd 1998-ban, a 35. Napokon, a Pódium Színházi Társaság elnökeként így köszönti a fesztivál résztvevőit: „Rátok van szükség! Rátok; a megmozdulókra, a megszólalókra, az önmagukat kiadókra, az önmagukat a gondolat erejével megerősítőkre.
Az első kérdés, amit egy találkozó után hall az ember, így szól: Na, milyen volt? Bizonyára így lesz ez most is. Milyen lesz? Amilyent teremteni tudunk önmagunknak. Akkor is, ha türelmetlenül várunk. A jobb időkre.
Isten tartsa meg az anyanyelven megszólaló gondolat erejébe vetett hitünket; mert ez a hit értelmesebbé képes varázsolni a Teremtőtől kapott legnagyobb ajándékot – az életünket.”
És legyez ez Kiss Péntek József felettébb fontos és hasznos könyvéről írott ismertetőnknek a zárszava. (Vámbéry Polgári Társulás, 2014)
Kulcsár Ferenc, Felvidék.ma
