Amint már írtuk Gubík László magas rangú elismerésben részesült. Személyét Rubovszky András, Széchenyi Társaság főtitkára laudálta, melyet az alábbiakban közlünk:
Gubík László a felvidéki Léván született 1986-ban. Itt végezte iskolai tanulmányait is. Már diákkorában kitűnt szervezőképességével, melyet a magyar nyelv, irodalom, nemzeti gyarapodás szolgálatába állított. Ifjúsági foglalkozásokat és rendezvényeket szervezett. Akkor indult lokálpatrióta tevékenysége, ami a mai napig tart és gyümölcsözik.
Mint Ő mondja, Léva végvár volt a török időkben és mai is az. A harc ma sem kevésbé éles, bár nem szablyával vívják.
2005-ben lévai társaival létre hozták a Magyar Koalíció Pártja lévai ifjúsági csoportját. Városából mentorának tartja Dolník Erzsébetet, aki mellesleg már tulajdonosa a Széchenyi Társaság Díjának.
A Via Nova Ifjúsági Csoport 2007-ben lett önálló polgári társulás, melynek 2009-ben alelnöke, majd 2011-ben országos elnöke lett. A szervezet egyben a Magyar Közösségi Pártja ifjúsági társszervezete. A szervezetnek Felvidék-szerte helyi csoportjai vannak, összesen több mint ezer taggal. A tagság 15-35 év közötti felvidéki fiatal. Szervezésükben jött létre és bír egyre nagyobb kárpát-medencei kisugárzással a Martosi Szabadegyetem, minden év júliusában.
„ A kisebb létszámú közösségek a politikát, a közéletet nem csupán azokban az összefüggésekben élik meg, mint nagyobb közösségekhez tartozó embertársaik, hanem az általánosnak tekinthető kérdések mellett ezekkel egyenrangú szerepet kap a nemzeti azonosság, a közösségi összetartozás hangsúlyozása. Önvédelmi okokból elutasítják a nemzetállam eszméjét. Az állampolgársági jogegyenlőséget felülírják az egyenrangúság eszméjével, mely közösségi jogigényüket fejezi ki”- idézek Duray Miklós beszédéből, melyet a Széchenyi Társaság és a Professzorok Batthyány Köre májusi közös konferenciáján mondott. Gubík László és az általa vezetett Via Nova munkáját is ez az eszmeiség vezérli.
Ebből ered Gubík László elhíresült küzdelme a magyar és a szlovák állampolgárság egyidejű megtartásáért. Elsőként vállalta a magyar állampolgárságot, és máig nem mondott le a születésével szerzett szlovákról sem. Küzdelme mai is példamutató, és követőkre is talált.
Három fő jellemzője akár három ember munkásságát is teljessé tenné: lévai lokálpatrióta, szervező-vezető egyéniség és a nemzet „szabadságharcosa” az állampolgári vitában.
Gubík László a legfiatalabb, aki a Társaság Díjának a tulajdonosa. Társaságunk eddig több évtizedes munkát díjazott. Ideje elismerni az utánunk jövő generáció nem kisebb munkáját, és a civil társadalom megbecsülését hirdetni feléjük.
Kedves László, munkádban legyen vezérelv és a jövőre szóló biztatás gr. Széchenyi István mondása: „Az egyesületi eszme az emberek között a legnagyobb és egyben legszelídebb erő és hatalom”!.
Gubík László köszönőbeszédben fejezte ki háláját a díj átvétele után:
Tisztelt főpolgármester-helyettes úr, elnök úr, főtitkár úr! Tisztelt hölgyeim és uraim! Kedves felvidéki barátaim, via novás harcostársaim!
Komoly kihívás megragadni a megfelelő szavakat, ha az ember „a legnagyobb magyarról” elnevezett díjban részesül. Az sem teszi könnyebbé a helyzetem, hogy mindezt most, ahogy a méltatás során is elhangzott, a legfiatalabb díjazottként kell, megtegyem. Egy pályakezdőt illető elismerés ugyanis egyúttal súlyos felelősséggel járó feladat is, hiszen nem elég kiérdemelni egy díjat, ahhoz méltónak is kell maradni.
2011-ben részesültem abban a szerencsés megtiszteltetésben, hogy közéleti pályafutásomat, szerepvállalásomat először díjazták egy kézzel fogható dologgal. Ez a Szabadság-kör által odaítélt Szabadság-díj volt. Akkor, az indoklás szerint, az állampolgársági ügyben tanúsított kiállásom és küzdelmem miatt kaptam a díjat. Ebben a küzdelemben, azóta sorstársaimmal együtt sok követőnk lett, ám a győzelemre ez még nem volt elég. Erkölcsi győzelemre ugyan igen, de tényleges, politikai győzelemre még nem.
Mikor díjban részesül, az ember eltöpreng azon, hogy kinek az érdeme, kinek ajánlja fel az őt érő örömöt. Mivel a Szabadság-díj annyira összeforrott az állampolgársági harccal, az állampolgársági harc pedig annyira összeforr a felvidéki sorssal, én nem tehettem mást, mint hogy annak az embernek ajánljam fel, akivel sajnos életemben soha nem találkozhattam. A dédnagyapámnak. Ugyanis, sok más felvidéki családapához hasonlóan, ő volt az az ember, aki az itteni magyarság legvészterhesebb éveiben, a felvidéki kálvária idején nemet mondott a reszlovakizációs rendeletnek, vállalva a kitelepítést a Szudéta-vidékre, friss apaként, egy csecsemővel a karján. Azért ajánlottam akkor neki ezt a díjat, mert ha valaki ezekben az időkben képes volt ekkora áldozatra, akkor nekünk, a mai jólétben élő, sajnos sokszor elkényelmesedett fiataloknak is kötelességünk helytállni. Büszkeséggel töltött el, hogy ez által is emléket állíthattam annak az embernek, akit nem ismerhettem.
Van egy másik példaképem is, ő hál’ Istennek jó egészségnek örvend, és most is itt van köztünk. Éltesse a jó Isten sokáig Duray Miklóst, akinek munkásságát, közösségért való szüntelen fáradozását és rendíthetetlen magatartását jómagam is példaként követem.
Eddig egy olyan díjról beszéltem, mely szüntelen szabadságvágyunkat jelképezi. Most egy újabb öröm, egyúttal egy újabb kereszt viselése adatott meg, ami újra elmélyülésre késztet. Vajon kit illet meg a Széchenyi Társaság Széchenyi-díja?
Mivel ifjúsági szervező-vezető tevékenység, ifi mozgalmárság a díjazás tárgya, ezért nem kell sokáig töprengenem. Az elismerést ugyanis nem ajánlhatom másnak, mint a tevékeny, áldozatkész, sokszor a nagyon nehéz szlovákiai állapotokkal dacoló és a szülőföldön boldogulás mindennapi nehézségeit kiálló felvidéki magyar fiataloknak. Akik nem a könnyebb utat választják, amit sokszor az ésszerűség diktál, és ez az út sajnos gyakran Nyugat-Európába vezet. Nem is a kényelmesebb utat választják, ami a közügyek iránti érdektelenségben, netán a beolvadásban ölt testet. Hanem egyre nehezebb körülmények közt tevékenykednek, önszorgalomból, hazaszeretetből, cselekvési vágyból a magyar közösségéért, kis falujuk, régiójuk ifjúságáért, ami a mindennapok hőseivé emeli őket. Én a mai díjat ezért az ilyen cselekvőkész felvidéki fiataloknak szeretném ajánlani, azon belül is elnökként külön a Via Nova Ifjúsági Csoport fiataljainak. Sok más aktív tehetség mellett ők testesítik meg azt, amiről eddig szóltam. Széchenyihez hasonlóan új jövőt álmodnak a magyaroknak, új világ megteremtésén fáradoznak a szülőföldjükön. Számukra és számomra is óriási felelősség ennek a díjnak ezen túl megfelelni, és Széchenyi hagyományát továbbörökíteni, de a tevékeny fiatalok makacsságával és akaraterejével hiszek benne, hogy sikerülni fog.
Zárszóként, kérem, engedjenek meg, még egy gondolatot. Én ezt az örökséget nagyapámtól kaptam. Emlékszem, mikor kisgyermek koromban először elhozott Budapestre. Nem volt az akkor egyáltalán természetes egy kis csehszlovákiai magyar fiúcska számára. Mesélt a reformkor nagy tetteiről, átsétált velem a Lánchídon, megmutatta az Akadémia épületét, és megtanította, kit nevez nemzetünk a legnagyobb magyarnak. Most, negyedszázaddal később itt állok Önök előtt, az említett épületben, az említett személyről elnevezett díjjal a kezemben. Hiszem azt, hogy az ilyen élmények szabják meg egy ember jövőbeni tevékenységének irányát, amiből a következő tanulság vonható le: Tanítsd meg a gyermeket magyarul és magyarként álmodni, és az álmodó gyerekből, cselevő magyar fiatal lesz.
Köszönöm!
Elhangzott Budapesten a Magyar Tudományos Akadémiában 2015. szeptember 21-én.
Felvidék.ma{iarelatednews articleid=”56317,56308,56289,56056″}
