A Párkánytól mintegy 25 km-re lévő falu, Oroszka egy nem mindennapi múzeumot rejt magában. Ifj. Zsákovics László megszállott gyűjtő egy II. világháborús hadtörténeti múzeumot hozott létre saját portáján. A helytörténész háza előtti tér harcszíntérré alakult át, annak minden kellékével: lövészárokkal és romos épületekkel együtt. Az udvarában tankok és harckocsik állnak, az egykori pajta pedig teljesen átalakítva mutatja be történelmünk egyik legsötétebb korszakának mementóit. A Garam mente számára nem ismeretlenek a II. világégés borzalmai, ugyanis a háború végóráiban a visszavonuló németek pont itt, a Garam vonalán állították meg az orosz előrenyomulást, melynek köszönhetően 3 hónapra megállt itt a front. Ezalatt a negyed év alatt pedig sok minden zajlott le, sok mindent kellett átélni az itt békésen élő embereknek, s nyomai is szép szerivel maradtak a történéseknek. Zsákovicsék ezeket a nyomokat igyekeznek összegyűjteni s bemutatni 21. század emberének. Évente egyszer hadi bemutatót is rendeznek, melyen egy-egy csatát, hadműveletet elevenítenek meg, mintha csak valódi lenne.
Mindezzel emléket kívánnak állítani az elhunyt katonáknak (bármilyen nemzetségből származzanak is), és felhívják a figyelmet: soha többet nem ismétlődhet meg ez a rémálom, amely európai történelmünk kitörölhetetlen része lett.
Ifj. Zsákovics Lászlóval a helloesztergom.hu riportere Keppel Dániel beszélgetett:
– Aki ide látogat Oroszkára, a hadtörténeti múzeumba, mire számíthat, milyen látvány fogadja?
Az első és a második, de leginkább a második világháborúval kapcsolatos hadi eszközöket próbáltam összeszedni az évek során, a csizmától kezdve a sapkáig, a kulacstól a csajkáig, valamint rendszereztem a különféle fegyvernemeket: puskákat, pisztolyokat, géppuskákat, gépágyút, páncéltörő ágyút, légvédelmi ágyút stb. Továbbá sikerült beszereznem csapatszállító járműveket, egy orosz T-34-es harckocsit és repülőgéproncsokat is.
– Hatalmas anyagról van szó. Mikor kezdődött a gyűjtés, és hogyan történik ez mind a mai napig?
A gyűjtőmunka valójában tíz éves koromban kezdődött. Először a családban kutattam, majd a szomszédban, egyik ház után jött a másik, azután a padlásokat és a vízmosásokat is vizsgáltam. Egy-egy nagyobb eső után, amikor az erdőt jártam sok minden a felszínre került, például lövészárkok maradványai. A szüleim látták, hogy mennyire megszállott lettem, ezért is segítettek Csehországba jutnom, ahol egy fegyvermesteri iskolába kerültem. Három évet dolgoztam a cseh fegyvergyárban, majd hazaköltöztem. Ekkoriban édesapám buszokkal foglalkozott, így én is 21 évesen megcsináltam a jogosítványt. Londontól Isztambulig bejártam egész Európát, de kedvelt időtöltésemnek megmaradt a gyűjtés. Idővel ez annyira kinőtte magát, hogy 2008-ban úgy döntöttem, egy múzeumot hozok létre Oroszkán, és rendszerezem a már meglévő anyagot. Ehhez mind a mai napig bővítem az épületeket…
–Milyen hatások érték gyermekként, ami végül egy megszállott gyűjtővé tette?
Kisgyerekként nagyon szerettem egy lengyel filmsorozatot: A négy páncélos és a kutya – ez volt a címe, talán az idősebbek még emlékeznek rá. A II. világháború alatt játszódik, és annyira megfogott, hogy elkezdetem érdeklődni a nagyszüleimnél a háború menetéről, eseményeiről, különösen a mi területünkön zajló történésekről. A nagyapám egyébként kint harcolt a fronton, emiatt ő már nem tudott mesélni, de a nagymamám sok mindenre emlékezett. Eleinte tőle szereztem tudomást a Szent László Hadosztályról, ill. arról a három hónapig tartó időszakról, amikor itt, ezen a területen dúlt a háború. A nagymamám mellett, mivel egyre jobban kezdett érdekelni a dolog, az idősebb embereket is próbáltam szóra bírni. A későbbiek során már a szakirodalomhoz is hozzájutottam, így bővítettem a tudásomat. Mégis a legizgalmasabb információkat az idősebb asszonyoktól szereztem, hiszen a háború alatt ők maradtak itthon.
– Voltaképpen mi ennek a múzeumnak a célja?
Egyfelől szeretnék azoknak a katonáknak emléket állítani, akik ebben a térségben harcoltak és estek el, másfelől igyekszem bemutatni a háború borzalmait. Mindkét szempont egy célt szolgál: arra akarom felhívni a figyelmet, hogy soha többé ilyen ne fordulhasson elő. Hozzáteszem, ez a három hónapig tartó háború teljesen feledésbe merült, részben azért, mert akkor még Magyarországhoz tartozott a terület, a háború után pedig az akkori Csehszlovákiához került, és a cseh történészek nem foglalkoztak vele. A magyar hadtörténészek pedig már nem akarták ezt bolygatni, féltek attól, hogy beavatkoznak Csehszlovákia belügyeibe, ha vizsgálat alá veszik az itt történteket.
– Mikor változott meg ez a hozzáállás?
A ’90-es években elsősorban a fiatal (had)történészek kezdtek foglalkozni az itteni eseményekkel, mint például Számvéber Norbert. A mindkét oldalon végbemenő rendszerváltás ezt nagy mértékben megkönnyítette. Könyvek is jelentek meg, így tudtuk mi is pontosan, hogy milyen hadosztályok vettek részt az ütközetben, és egyáltalában hogyan zajlott a háború. Az idősebb emberek csak a Szent László Hadosztály katonáit ismerték fel, a többiről – értelemszerűen – csak felületes ismereteik lehettek, nem is beszélve az orosz és a német egységekről.
– A múzeum előtt, ha jól láttam, egy valóságos csatatér van kialakítva. Szoktak hadi bemutatókat is tartani?
Évente egyszer augusztus közepén tartjuk a hadi bemutatót. Legutóbb már 200 hagyományőrző katona vonult fel, az első évben még csak 70-en voltunk. Több harckocsit és repülőgépet is beindítunk ilyenkor, rekonstruáljuk az eseményeket. Itt említeném meg, hogy számomra az egyik legizgalmasabb történet egy magyar pilótához, Horváth Györgyhöz kötődik. A légi párbaj során sikerült lelőnie egy orosz gépet, amelynek a pilótája csodával határos módon katapultált. Ezt követően német fogságba került, ahol szintén csodával határos módon nem esett bántódása, sőt még a sebeit is bekötözték. Ez az orosz katona a ’80-as években ellátogatott ide, Oroszkára, és együtt bejártuk az egykori harcszínteret.
– Maga a múzeum alapterülete hány négyzetméter – leszámítva a már említett bemutatók helyszínét és a szintén tekintélyes méretű udvart?
900 nm fedett részt alakítottam ki elsősorban a pajtából. Az épület kétszintes, van egy része, ami az I. világháborúnak állít emléket, azonban túlnyomó többségben a II. világháború emlékeit őrzi.
-Számon tartják ezt a múzeumot Szlovákiában vagy Magyarországon? Egyáltalán tudnak arról, hogy milyen hatalmas anyaga gyűlt össze az évek, évtizedek során?
A Szlovák Hadtörténeti Intézettel jó kapcsolatot ápolok, velük együttműködési egyezségünk is van, tavaly pedig a budapesti Hadtörténeti Múzeummal és dr. Kovács Vilmos ezredes úrral is sikerült felvennünk a kapcsolatot. Ő egyébként tett is látogatást minálunk, hasznos tanácsokkal látott el, már ami a bővítést illeti, és megegyeztünk abban, hogy egymás rendelkezésére állunk, ha valamilyen közös érdek ezt megkívánná.
– Vannak más támogatók is?
Egyelőre még hivatalosan az állam nem támogat, jóllehet írtunk pályázatokat. Az igazi támogatóink azok a látogatók, akik egyszer már jártak nálunk, és viszik a múzeum hírét. Hála Istennek egyre több iskola is bejelentkezik, évről évre nő a látogatók száma, de tudom azt, hogy a barátaim segítsége nélkül nehezen boldogulnék.
– A gondos gyűjteményből nehezen tudok arra következtetni, hogy egy hadseregnek melyik osztaga áll közelebb a szívéhez, hiszen minden egységre bőséges tárgyi anyagot találni. Mégis, ha választania kellene, melyik lenne az?
Egy T-34-es harckocsi volt az álmom – tehát a harckocsikat szeretem. Egyébként sikerült is szert tennem egy ilyenre, amire őszintén megvallva jobban vágytam, mint például egy német tankra vagy bármi másra. Ugyanakkor a repülőgépek is érdekelnek, a gyűjtés szempontjából nézve, azokról sokkal pontosabb adataink, leírásaink vannak, jobban lehet egy-egy személyhez kötni, mint egy megtalált, félig elrozsdásodott puskát.
– A múzeumlátogatás során – látva ezt a töménytelen mennyiségű fegyvert, bábukkal illusztrált háborús „pillanatképeket”, jeleneteket – egyre csak az a kérdés motoszkált a fejemben, hogy ettől lennénk mi, emberek olyan erősek és félelmetesek?
Az acél is elgörbül idővel, majd szétrohad, azonban a hitnél semmi sem erősebb. Természetesen ezekhez a fegyverekhez sok vér tapad. Az exhumálások során voltak álmatlan éjszakáim – ez félelmetes. De azzal, hogy megemlékezünk az elesett katonákról, függetlenül attól, hogy melyik oldalon álltak, valami nagyobb és erőteljesebb dolgot viszünk végbe.
helloesztergom.hu nyomán Felvidék.ma
További képek a múzeumról és a haditechnikáról ITT>> és ITT>> tekinthetőek meg. 
