A szülőföldről
Zsély község nagyobb település a Kürtös-völgyében, a Cserhát és a Korponai-hegyvonulat közé szorult dimbes-dombos vidéken. Nógrád eme szögletének igen gazdag történelme van: az Óvár dűlő környékén például már a kőkorszakbeli népek is megtelepedtek, s felbukkantak itt a kelták, az avarok és a szkíták is. Az Isten-hegy neve pedig valamiféle szakrális jellegre utalhat. A helységet a régészeti irodalomban az itt feltárt hatalmas avartemető tette ismertté. A mintegy 850 sír feltárása épp Zs. Nagy Lajos költőnk jó barátjának, Böhm József amatőr kutatónak köszönhető.
A honfoglalás után a település birtokosai a Balassák ősei voltak. Aztán a Koháryaké, majd a Zichyeké lett a birtok. A ma már egyre jobban romosodó szép barokk-klasszicista kastélyt gróf Zichy Ferenc győri püspök kezdte építtetni 1772-ben.
A Zsélyhez közeli, akkoriban Szklabonyához tartozó Karikás-pusztán született 1935-ben a kiváló magyar felvidéki költő és író, Nagy Lajos. Édesapja, a falu híres citerása a gépekhez is értő uradalmi kovács volt a pusztán. A község határában található a valaha gyógyvizéről és Anna-báljairól híres Sósár-fürdő, ahová hajdan Mikszáth Kálmán is át-átrándult a szomszédos Szklabonyáról.
Zs. Nagy Lajos, a vidék jeles szülötte
Nagy Lajos, a „nyolcak” antológiájában szereplő költő önállóan az Ének a tisztaságról című kiadványával mutatkozott be. Második kötetével, a Tériszonnyal (1968) már a szlovákiai magyar költészet élvonalába emelkedett. (Szeberényi, 1997:229) Jelentős munkája az Üzenet a barlangból és az Isapur dalai című verseskötete is. A Cudar elégia válogatott és új verseire jellemző a fanyar humor, az irónia és a bölcs önirónia. Mint Szeberényi Zoltán írja: mindez sok hívet szerzett számára, s ő volt talán a bársonyos forradalmat megelőző évek legolvasottabb szlovákiai magyar költője. (1997:230) Jelentős költői teljesítmény volt a Nagyképűtlenségek és az Édeni vihar című kötetek versanyaga is. Tőzsér Árpád említi ennek kapcsán, hogy Zs.Nagy Lajos volt az első költőnk, akit a város tett igazán költővé, eszméletébe a város épült bele akkor is, ha ezzel az adottsággal kezdettől fogva harcban állt. (In.:Szeberényi, 1997:230)
Szólnunk kell Nagy Lajos prózai munkáiról is. Már prózai írásainak első kötetében, az Emberke, küzdj! –ben mondanivalója a szatíra, a groteszk, az irónia a keserédes önarckép mellett életbölcselettel színezett társadalomkritikává mélyül. (Szeberényi, 1997:230) Izgalmas, élvezetes és tanulságos írások találhatók a további kötetekben — Rendetlen napló, Az elpárolgott fazék, Szárnyas történetek — is. Gyermekversei — Megfogtam a tündér sarkát, Hamu Laci és az Eretnek – ugyancsak jelentős alkotásnak számítanak a maguk műfajában.
Nagy Lajos, aki hosszú idő át Pozsonyban élt, sosem volt hűtlen szülőföldjéhez. Riporterként gyakran megfordult tájainkon, több szép tájverset, a szülőföldet megidéző költeményt is írt. Zsélyhez pedig kimondottan ragaszkodott. Hisz itt nőtt fel, itt járt iskolába, itt kezdett tanítani, ide tért meg oly gyakran szüleihez, itt élt betegségében öreg édesanyjával, e falu földjében alussza örök álmát. 2005-ben hunyt el a nagykürtösi kórházban. Még láthatta azt a monográfiát, melyet Dusza István írt róla.
Zs. Nagy Lajos-emlékek a faluban
Áll még Zsély községben az családi ház (220.sz.), melyben hosszú időn át a költő szülei laktak. Ide járt haza oly gyakran az édesanya szeretett gyermeke. Időnként itt dolgozott és alkotott, itt találkozott barátaival, rokonaival és ismerőseivel. Itt töltötte utolsó éveit, beteg napjait is. A házat nagy részben maga az édesapa építette; alakította a telket kellemessé, hangulatossá. Sajnos, egy szerencsétlen végrendelet következtében nem sikerült itt kialakítani a tervezett emlékhelyet és alkotóházat. A Zsélyi-porta egyelőre magányossá vált: csak vaskerítése, a még mindig termő szőlőlugasa s a kapu közelében álló öreg körtefája vigyázza azt.
Zsélyben, a Zichy-kastélyban kapott helyet a Victoria Kultúregyesület Helytörténeti és Néprajzi Múzeuma. Ennek része az egyik szobában elhelyezett Zs. Nagy Lajos-emlékkiállítás. Néhány értékes relikvia, fotó, kiadvány, levéltöredék, dokumentum látható itt. Köztük a költő kis íróasztala, Consul írógépe (melyet Szabó Endre balassagyarmati barátjától kapott), rádiója, szemüvege, tollai, ceruzái, görbebotja stb. Dokumentumértékűek a falon elhelyezett fotók is, melyek felvillantják az életút legfontosabb állomásait. Főleg az utolsó évek képei, a költőt az édesanyával együtt megjelenítő felvételek meghatóak. Őrzik továbbá néhány kézírását, utolsó leveleinek egyikét. S helyet kaptak a költő-író köteteinek példányai, a családi okiratok darabjai, a ház egyik feszülete, Zs. Írószövetségi tagsági igazolványa stb. Félő azonban, hogy ez az anyag is elveszhet, ha egyszer az egyesület gyűjteményét kiköltöztetik a már idegen tulajdonban lévő kastélyból. Megilletné hát mindezt s az egyesület gazdag anyagát egy állandó hely, ahol az irodalmi hagyatékot is bővíteni lehetne.
Nem messzire innen, a Sósári út melletti temetőben, a kerítés közelében láthatjuk a költő sírhelyet. Korán elhunyt öccse mellé temették őt 2005-ben. A Kürtös című regionális lapban írták halálának ötödik évfordulóján az alábbiakat: „Bár öröklétében türelmesen, még mindig szerényen várja, hogy írótársai, tisztelői, barátai, akik temetésén nagy szavakkal emlékeztek róla, méltóbb emlékhelyet állítsanak neki dőledező fakeresztjénél”. (2011/10) Azóta a helybeli Victoria Kultúregyesület – Böhm András kezdeményezésére – egy új, kis vastáblával megjelölt fakeresztet állított a költőnek, hogy így legalább a nyughelyet megtalálhassák a zarándokok.
Ugyancsak a Victoria Kultúregyesületnek köszönhető, az az emléktábla, amely a kultúrház falán áll, emlékeztetve az itt megforduló idegent is a falu jeles személyiségére, az ismert és rangos felvidéki magyar költőre. A fekete márványtáblán ez a kétnyelvű szöveg olvasható: „Zsélyi Nagy Lajos/ 1935-2005/ szlovákiai magyar író és költő,/ a falunkból indult a világba/ és ide tért örök nyugalomra/ Victoria Kultúregyesület, 2010″.
Búcsú Zs. Nagytól és falujától, Zsélytől
2010-ben készült hát az említett tábla, a halál évfordulóján. A temetésen 2005-ben magam is ott voltam, s nem sokkal utána így emlékeztem rá a Kürtös című havilap júniusi számában:
Ismét meghalt egy magyar költő: az északi géniuszok „cudar elégiása”, Nógrád jeles fia, a humor és a szatíra, mestere; Mikszáth falubélije, a zsélyi kovács jó értelem-ben vett tékozló gyermeke, idős édesanyjának búsképű magzatja, szarvasokkal csatázó legénye. Már jó pár éve elhalkultak „isapur dalai”, nem üzent mesterük barlangjából, csak szomjazott oázisában. Elmaradtak az Úrhoz szóló fohászok, hisz meghallgatta már könyörgésünket a Mindenható: adott nekünk „minisztereket, hóhányókat és zongorahangolókat”. Igaz, a „fülcimparángatástól és a nyelvátültetéstől” a mai napig nem mentett meg bennünket. S „tüskés a mi sorsunk” továbbra is. Ám most már valóban „fényes küszöbére” ültette Zs. Nagyot az Isten.
Reméljük, az a bizonyos névjegy is szivarzsebébe került Lajosnak. Az Úr jó értelemben vett névkártyájáról van szó, mellyel a költő beléphet az örökkévalóságba. Mert megérdemli ezt ő, hisz a mindenséggel s önmagával is dacolva tűrte a rámért szenvedést. S úgy volt az Istennel, akárcsak Balassi, Ady vagy József Attila. Ahogy egy költő lehetett. Aki valahogy mindig készült a nagy útra, de sosem mondott le a sorsvállalásról. A humánum értékeit kereste fanyar humorával is. Egyszerre változott oázissá és hangos barlanggá, derűsen csipkelődő igazságkeresővé. Aki tudott örülni és vigadni, de érezte a veszélyt, a bekövetkezhető katasztrófát is. Megküzdötte a gyarló ember küzdelmeit, a mindennapok keserveit, a költők fájdalmát.
Hiányozni fogsz nekünk Lajos. Verseid, szatíráid már régtől hiányoznak. Igaz, amit megalkottál, mindig itt lesz tarisznyánkban; szellemed kesernyésen is beragyogja mindennapjainkat. Alkotásaid elvitathatatlan értéket képviselnek. Bohém mindennapjaid emléke erőt adhat a csüggedőknek.
Szenvedéseid látva, s azok miatt el-elkeseredve is olyan jó volt megállni néha Zsélyben. Örökké mosolygó idős édesanyádat s kicsi gyermekké vált pajkos nagyfiát figyelve a szülői házban, az ember mindig feltöltődött, s kezdett nem félni a haláltól. Felemelő érzés volt, hogy a búsképű lovag is optimizmust sugárzott a tekintetek mélyéből.
Kiürült egy családi fészek: nem szól benne a zsélyi kovács citerája, a költő édesanyjának csengő hangja; nem kínálják a vendéget foszlós pogácsával, mint egykor Mikszáth nagyszüleinél Ebecken. Nem küldenek verset innen a nagyvilágba, mert Zsély község díszpolgára elköltözött. Immár örökre, de úgy, hogy szelleme onnan fentről is beragyoghassa szűkebb és tágabb horizontját is a Felvidéknek. Mert szerette ennek népét, akárcsak Mikszáth a jó palócait a tót atyafiakkal együtt. Isten veled Lajos. Egyik versed sorai jutottak hirtelen eszembe. Most, hogy elmúlásod s hiányod még fel sem fogtuk, hadd idézzem búcsúzásul ezeket a sorokat:
„Elfogytak már a bárgyú látomások.
Váratlanul zuhog reám az átok.
Tavalyi szélben lépek, kék viharban.
Ezüst madarak sírnak a hajamban.
Langyos homály a részeg réteken.
A hegytetőn egy angyal énekel.
Csáky Károly, Felvidék.ma
