Vannak gondolatok, amelyeket érdemes számon tartani, fölidézni – akkor is, ha nem neves emberektől származnak, s nem is Amerika fölfedezéséről szólnak, „csak” éppen érvényesek maradtak. Aktuálisak.
Például ki emlékszik az író, újságíró Környei Elekre (Selmecbánya 1905 – Budapest 1982)? A bécsi döntés idején kiadott kis könyvecskéje elé (Nyugati őrhelyen, Veritas kiadóvállalat, Pozsony 1939) Esterházy János írt előszót.
A cím a bécsi döntés utáni helyzet megítéléséből fogant gondolatra utal: „A bécsi döntőbíróság határozata értelmében a pozsonyi magyarságnak az a történelmi feladata, hogy vállalja a magyar nép nyugati őrségét, Magyarország határain kívül.” Ezt Esterházy fontosnak tartotta, bízva abban, hogy sikerülni fog, mivel úgy vélte, hogy az új helyzetből adódó kérdések mellett ez „az eddiginél súlyosabb feladat vállalására készteti Szlovákiának a múlt küzdelmeiben megedzett és a jövő küzdelmeiben soha sem megrendülő magyarjait.” Szerinte ugyanis a szlovákiai magyar lélek „aggódó, s mégis bízó, örökké reménykedő”. Egyértelmű tehát, hogy teljes mértékben Környei véleményén van, miszerint „a magyar és szlovák népi és nemzeti önállóság gondolatán túl végül is e két népnek számos olyan kölcsönös érdeke van, amelyek miatt nem egymás ellen, de egymás mellett kell békésen élnie.” Környei reményei szerint ez valóra válhat, elsősorban azért, mert „a szlovák állam mindenkori felelős kormánya is tisztában lesz azzal, hogy e két nép megértésének keresése éppen úgy feladata a magyar lakosságot magába foglaló Szlovákiának, mint ahogy kötelessége a szlovák népcsoporttal rendelkező Magyarország mindenkori felelős kormányának.”
Nos, szépek ezek a gondolatok, bár valójában nem eget rengetően újak, különösen a mai fülek számára – csak az a „baj” velük, hogy még mindig aktuálisak. Sőt egyre aktuálisabbak. Az ilyen tolerancia-elvárás gyakran fölmerül, az is, milyen szép és hasznos, üdvös a békés, elnéző türelem – csakhogy mit sem ér az, ha nem kölcsönös. Szóbeli használatként jól hangzik, de blabla, ha csupán annyiban marad, ha lényegileg, szívünk és tudatunk mélyéből eredően tetteinkkel nem érvényesítjük.
Ne tévesszen meg senkit, hogy az idézett gondolatok a bécsi döntéssel kapcsolatban születtek, s ne is menjünk bele, ez a történelmi esemény hogyan lett és mit eredményezett, mert akkor szem elől tévesztjük a lényeget: a szlovák-magyar békés együttélés szükségességét, a kölcsönös megbecsülés létfontosságú követelményét. Mert azért szögezzük le: egyoldalúan ez nem működik, s hiába írja ki valaki a zászlójára, ha nem követeli mindkét fél számára a jogokat kölcsönösen, mi több: a pozitív megkülönböztetés jegyében.
Aztán másról is elgondolkodott Környei: a bécsi döntés következtében az akkori magyarlakta szlovákiai dél Magyarországhoz került, Pozsony viszont Cseh-Szlovákia része maradt, s ezzel megszakadt a magyar ajkú lakosság utánpótlása Pozsony számára. A pozsonyiak ilyen helyzetben „mit csináljanak, mitévők legyenek, hátha kevesen maradtunk ahhoz, hogy megtarthassuk nemzeti életünket?” A válasz Környei szerint – a székely példára hivatkozva – egyértelmű: „Ha zárt sorokban megtaláljuk egymást és egymásért fogunk dolgozni szülőföldünk szeretetében, nem merülhetünk el!” Másképp fogalmazva: ha egy kisebbség nem veti ki önmagából azt, aki zárt sorainak megbontására törekedett, az nem tanulta meg fegyelmezetten vállalni a kisebbségi sorsot.
A bécsi döntést a háború után (részben) visszarendezték: Kárpátalja Beneš „jóvoltából” a Szovjetunióhoz került, s azóta sem hiányzik senkinek Szlovákiában (!), sőt úgy tűnik, nem is tudnak erről (Szlovákiában), a helyzet mégis valahogy ismerős.
Mert hogyan is állunk a magyarok létszámával Pozsonyban? Vagy akár Komáromban, Kassán? Hol vannak azok az Esterházy által említett „küzdelmekben soha meg nem rendülő magyarok”? Hol vannak azok a mindenek ellenére „mégis bízó, örökké reménykedő szlovákiai magyar lelkek”? És hol vannak azok a Környei által idézett „zárt sorokban egymásért dolgozó” magyarok? Hova lett ebben a szétforgácsolt világban az önmagát is szétforgácsoló nemzetiség értékrendje, amikor magunk mutatunk példát, hogyan lehet éket verni közénk, hogy aztán legyen min siránkozni, amikor az önzés, a politikai dicsőség, hiúság, többet ér, mint az egység, Isten helyett pedig az aranyborjúnak áldozunk? Hol vannak az öntudatos magyarok, amikor oly könnyedén lemondunk anyanyelvünkről, hagyományainkról, apáink örökségéről, amikor – tisztelet a kivételnek – oly könnyű szívvel rábólintunk, ha elveszik az iskoláinkat, s meghunyászkodva vesszük tudomásul, hogy még az üzletből is kinéznek, ha magyarul beszélünk? Amikor holmi műveletlen tisztségviselők exotikusnak nyilvánítják a Bendegúz vagy Virág utóneveinket, s a tévében még jól is mulatnak ezen?
Tudomásul kéne végre venni, hogy aki nem magyarul gondolkodik, az hiába lesz szövetségesünk, mert az csak elméletileg lesz toleráns és csak bizonyos fokig. Amit akarunk, magunknak kell megteremtenünk s kiharcolnunk, mástól azt hiába várnánk, legföljebb alamizsnát kapunk. Környei így fogalmaz: „a magyar társadalom életrevalóságában nincs akkor hiány, ha ráeszmélünk arra, hogy elsősorban egyedül önmagunkban bízhatunk”.
Kisebbségben mindig kétszeresen kell bizonyítani: az anyanyelvet (és mindazt, ami ezzel összefügg s amit ezalatt értünk) nem kizárólag az anyáknak, de az apáknak is ápolniuk kell. A bécsi döntést követően a szlovákiai magyarok száma a népszámlálás szerint a tizedére csökkent, ám emiatt „nem tizedelődhet meg a szlovákiai magyarság feladata a nemzetfenntartó munkában”, s Környei továbbra is Erdéllyel példálózik: „Évszázadok óta töredék-nemzetek és a keresztény felekezetek folytonos küzdőtere volt e földdarab, amelyből kisarjadt az erdélyi ember «erdélyi vallása»: az összetartás és a humánum.”
Ez a mi utunk is! Ami pedig ehhez fontos még: hitünk megőrzése. Hitünk keresztény vallásunkban, hitünk keresztény kultúránkban, hitünk keresztény hagyományainkban, hitünk keresztény történelmünkben. Hit nélkül, nevezd bárhogyan, nincs élet. Ha föladod, a „hitetlenek” mást erőszakolnak a helyébe – egyenlőség helyett egyformaságot, szabadság helyett szabadosságot, és folytathatnám a sort: az vajon jobb lesz? Az erőfeszítés közös kell legyen, belső összefogásra van szükség! S ezen túl kölcsönösségre, zavaros világunkban egyre sürgetőbben, hiszen (nem csak Környei szerint) „a kis nemzetek jövője végeredményben attól függ, hogy mennyi kölcsönös megbecsüléssel, bizalommal, jóakarattal tudják közös érdekeiket egymásrautaltságukban szolgálni és azokat megvédeni.”
Hogyan is képzeljük? Ha nem tudjuk, mi az önbecsülés, ha nem tudjuk, milyen a megbékélés útja, milyen a kölcsönös (nyomatékosan ismétlem: kölcsönös) tisztelet, akkor vajon mire jutunk?
Aich Péter, Felvidék.ma
