Kedves olvasó, mivel a felvidéki magyar kisebbség látszólag kibogozhatatlan fennmaradási problémáiról szeretnék véleményt mondani – úgy is, mint magánszemély, de úgy is, mint kezdő felvidéki magyar író -, és a téma rendkívül terjedelmes, sokoldalú, megpróbálom rövidre fogni a szót, amennyire csak lehet. Tudom, a vége úgyis az lesz: „Jaj de sokat papolt, de olyan keveset mondott!”
Jómagam már több, mint 70 éve próbálom megemészteni a felvidéki magyar kisebbségnek kijutott keserű kenyeret.
1942-ben születtem az akkori Magyarországhoz tartozó Veskócon, de a sors úgy hozta, hogy 1944-ben édesanyámmal elköltöztünk az 5 km-re levő Palágykomorócra anyai nagymamámhoz. Közben elkészült a szovjet-csehszlovák vasfüggöny és ott ragadtunk 1957-ig, mint az ottani magyar kisebbség része. Igaz, hogy minden magyarlakta településen volt magyar alapiskola, valamint Ungváron, Munkácson, Beregszászon középiskola és magyar könyvesbolt is, de azt, hogy nem vagyunk egyenjogú tagjai a Szovjet Szocialista Köztársaságnak, lépten-nyomon éreztették velünk. Enyhén szólva mi voltunk az első számú népellenség. Ha netán valakinek volt valamilyen ellenvetése a magyarság beolvasztását szorgalmazó rendeletekkel kapcsolatban, könnyen Szibéria poklában találta magát és bizony legtöbbjüknek életük végéig csak jégvirágok nyíltak.
Vigaszul talán csak annyit, hogy a kollektivizálással járó és szűnni nem akaró gazdasági nehézségek a lakosság minden tagját sújtották.
A Szovjetunióban leélt tizennégy év alatt nemcsak a hétéves alapiskolát, hanem az élet mindennemű nehézségeivel átszőtt iskoláját is kijártam. És bár a felnőttek mindennapi problémáit – beleértve a kisebbségi gondokat – még nem voltam képes megérteni, ösztönösen fejlődött ki bennem a társadalommal szemben bizonyos megmagyarázhatatlan ellenszenv. Leginkább a körülöttem lezajló számtalan ellentmondás zavart. Az iskolában a tanítás az orosz nyelv kivételével magyarul folyt, de a proletárdiktatúra ateista szellemében. És mivel odahaza a fő hangsúly a hittan tanításán volt, nem csoda, hogy összezavarodtam.
Csak természetes, hogy a hivatalos nyelv az orosz volt és minden jelentősebb tisztséget az államapparátus minden fokán csak orosz nemzetiségű polgártársak tölthettek be. Jelentős szerepük volt a kisebbség köreiből kikerülő megalkuvóknak. Ezeknek két csoportja volt ismert. Az egyikbe azok tartoztak, akik a hatalomért és pénzért hajlandók voltak eladni az anyjukat is, a másikba pedig azok, akik a családjuk érdekében így akartak jobb kereseti lehetőséghez jutni. Ezeknél kötelező volt a párttagság, a politikai aktivitás és tiltva volt bármilyen vallás gyakorlása.
1956-ban, Sztálin „apánk” halála után három évvel, Hruscsov vette át a vezetést és a külpolitikában jelentős változások léptek érvénybe. Többek között a külföldi rokonok meglátogatásának lehetősége valósággá lett. Így került sor arra, hogy családegyesítési kérvényünket elfogadták és 1957. február 13-án visszaköltözhettünk édesapámhoz a most már Csehszlovákiához tartozó Veskócra. Az örömet, ami ezzel járt, szavakkal nem lehetett kifejezni, azonban ami a gazdasági és belpolitikai helyzetet illette, szinte semmi sem változott. Itt is javában folyt a kollektivizálás, a magántulajdon megszüntetése. Természetesen mindezt Moszkva „Minket a párt vezet” ellentmondást nem tűrő kommunista jelszava és a proletárdiktatúra palástja alatt kényszerítették ki az összes csatlós országban.
Ezt a meztelen igazságot akkoriban egy anekdota fejezte ki a legjobban: Kádár János magyar államfő Hruscsov elvtárs születésnapjára egy hintót küldött ajándékba hat fehér lóval. Hruscsov viszonzásul Kádárnak küldött egy Csajka típusú diplomata személygépkocsit. Amikor Kádár elvtárs átvette az értékes ajándékot, meglepetve látta, hogy hiányzik belőle a kormánykerék. Azonnal jelentette Hurscsovnak, hogy a szerelők kifelejtették a kocsiból a kormánykereket. Az orosz pártfőtitkár azonban biztosította Kádárt, hogy nem történt mulasztás. Csak nyugodtan üljön be a kocsiba, majd ők Moszkvából irányítanak.
Szóval a szovjet hadsereg által „felszabadított” és később a Varsói Szerződés néven ismert katonai szervezethez tartozó országok lakosságára a szovjet hatalom ráhúzta az állítólagos „Szebb jövő” eljövetelét biztosító kommunizmus építésének kényszerzubbonyát.
1947-ben a párizsi szerződés alapján ismét Csehszlovákiához csatolták Magyarország felvidéki részét. 1918 után eleinte még jelentős politikai és gazdasági befolyással bírt a csehszlovákiai magyar kisebbség. Egy darabig – egészen más viszonyok közepette – az 50-es évek második felében is így volt.
Amikor 1957-ben visszaköltöztünk édesapámhoz Veskócra, a falunak volt magyar óvodája, iskolája (1-4. osztály). A két kilométerre fekvő Nagykapos és a húsz kilométerre fekvő Királyhelmec járási központ volt. Így eleinte a magyar nyelv használatával nem volt probléma és kisebbségérzetem sem volt.
De nem telt bele két-három hónap és ráébredtem, hogy a látszat csal. Szüleimmel úgy határoztunk, hogy továbbtanulok a nagykaposi kétnyelvű (szlovák és magyar) középiskola magyar tagozatán. Itt találkoztam először a nemzetek és nemzetiségek közötti gyűlölettel. A szlovák és magyar diákok között szinte napirenden voltak a csúfolkodások és mivel a szlovákok voltak többségben, a magyarok húzták a rövidebbet. És nekem ebből duplán kijutott. A szlovákoknak a k… magyar mellett még büdös muszka (az oroszok gúnyneve) is voltam. Gyakran – csak hogy bosszantsanak – a saját osztálytársaim is lemuszkáztak. Fokozatosan megértettem, hogy a szlovák gyerekekbe a saját szüleik tudatosan csepegtetik bele a magyar gyerekek elleni gyűlöletet. Attól tartva, hogy a magyar kisebbség netán követelni próbálja az autonómiát, egyre több és hatásosabb rendeletet hoznak a kisebbség beolvasztásának érdekében.
Hogy csökkentsék a magyar kisebbség összetartását, Nagykapos és Királyhelmec helyett Terebes lett a térség járási központja. Több magyar faluban (Veskócon is) megszüntették a kisiskolákat. Sok helyen eltűntek a kétnyelvű feliratok.
Azt az érvelésüket, hogy a magyar iskolákban a diákok szlovák nyelvtudása nem éri el a kellő szintet és problémájuk lesz a továbbtanulásnál, illetve a társdalomba történő beilleszkedéssel, az idő alaposan megcáfolta. Íme egy példa. Az osztályunkban harminchárman érettségiztünk. Ezeknek körülbelül a fele felsőfokú képzettséget szerzett. De amit hangsúlyozni szeretnék, közben kellő szinten nemcsak a szlovák nyelvet sajátították el, hanem többen négy-nyolc másik idegen nyelvet is. Jómagam, aki tizennégy évesen kezdtem tanulni szlovákul, később négy évig Pozsonyban a szlovák képeslapok korrektoraként dolgoztam, vagy éppen a most megjelenő második könyvemet szlovákul is megírtam.
Sajnos be kell ismernünk, hogy a kisebbség ellen irányuló kormányprogram hatékonyságát jelentősen elősegítik a kisebbség soraiban található megalkuvók, akiknek gyermekei szlovák tannyelvű iskolákban tanulnak, és még beszélni sem tanítják meg őket magyarul. Élő – elrettentő – példaként hadd említsem meg Takács Artúr volt osztálytársamat, aki a pozsonyi bölcsészkaron magyar nyelvből szerzett diplomát és később egy ideig az Új Szó szerkesztőségében dolgozott, sem a lányát sem a fiát nem tanította meg magyarul. Miközben ő anyanyelvén, valamint a szlovák és cseh nyelven kívül beszélt oroszul, angolul, németül és olaszul. Sajnos ma már ilyen eset egyre több van és ezért már szinte fel sem tűnik. Különben is ez mindenkinek a magánügye. De gondolnak-e ezek a szülők arra, hogy tettükkel csak az államot segítik abban az igyekezetében, hogy a kisebbséget minél hamarabb egy tömegsírba zárják?
Nekem, mint a 68′-as események egyik áldozatának meggyűlt a bajom a hatóságokkal. Az 1972-es pártszűrésnél én is fennakadtam a szitán. Kizártak a pártból és sokáig nem kaptam munkát. Mindenfajta bonyodalommal voltam kénytelen megküzdeni, az évek pedig közben elszálltak. Így a kisebbség problémáira csak nyugdíjazásom után kezdtem jobban odafigyelni. Rendszeresen látogatni kezdtem a magyar rendezvényeket, közelebbi kapcsolatba léptem ezek szervezőivel. Éreztem, ahogy fokozatosan visszatér az önbizalmamés a felvidéki magyarságba vetett hitem. Végül annyira összeszedtem magam, hogy 2012-ben megírtam „A határ két oldalán” című első könyvemet, melyben ifjúságom tükrében a kárpátaljai magyar kisebbség háború utáni legnehezebb tíz évét tárom olvasóim elé.
Mivel akkor már Kassán nem volt magyar könyvesbolt, tudtam, hogy a terjesztéssel gondok lesznek. De azt, hogy a legnagyobb pofont a magyar tanároktól kapom majd, még álmomban sem gondoltam volna. Történt ugyanis, hogy Kassán megrendezték a felvidéki magyar tanítók nyári táborát. Amikor erről tudomást szereztem, az az ötletem támadt, hogy felajánlok az iskolák könyvtárai számára díjmentesen ötven példányt a könyveimből. Csodák csodájára a több mint száz résztvevő közül három érdeklődő akadt!
Ezek után mit várhatunk az évszázadon át a gyűlölködés lidércnyomásától befolyásolt, éppen hatalmon levő szlovák vezetéstől, ha magunk sem vagyunk képesek szolidaritást vállalni egymás támogatásában? Az esetem apróság, de jelez valamit. De mi lesz a nagy ügyekkel? Nem kellenek nekünk ellenségek, kitermeljük azokat sorainkból is!
Hát így állunk! Nem kellene változtatni hozzáállásunkon?
Szinay Árpád, Felvidék.ma
