Kis településrajz
Szalka az Alsó-Ipoly mente egyik jelentős települése. Mindössze 110 méter tengerszint feletti magasságban fekszik gyönyörű környezetben, a Börzsöny hegyvonulatának nyugati karéjában, rétekkel, dombokkal körülölelt környezetben. Kiváló fekvését már a honfoglaló magyarok előtt is felfedezték.
Anonymus krónikája szerint elődeink is korán tábort ütöttek itt, ám őket jóval megelőzték a vonaldíszes kultúra népei, a bronzkor emberei. De felbukkantak errefelé a hatvani kultúra emlékei meg a római kori telephelyek nyomai is. S előkerültek természetesen a 10-12. századi magyar temetkezések helyei is.
A falut 1252-ben említi először okirat Zalka alakban. Az itteni birtok akkor IV. Béláé volt, aki azt l261-ben átadta az esztergomi érseknek azzal a kikötéssel, hogy a káptalan jövedelméből évi 20 márkát kap. Az érsek panaszaiból később kiderült, hogy 1295 táján a Hontpázmány nembeli Kázmér fiai Szalkán 516 márka kárt okoztak, s embereket is megöltek. A Szűz Máriáról nevezett plébániájáról és jövedelméről 1332-ben történik először említés. A védőszentre enged következtetni a falu határában felbukkanó Boldogazzony (1497) nevű dűlőnév is (Györffy Gy., 1987:248). Bár az is köztudott, hogy a község középkori temploma a mai temető területén állt, s annak több feljegyzés szerint Szent Péter és Pál lehetett a titulusa.
Hont vármegye monográfiájában írják, hogy Szalka határában „régi földvár nyomai láthatók”. Ennek állítólagos helyét az Ipoly teraszai felett ma is meg tudják mutatni az itteniek. Egy régebbi urbárium szerint a községet már az 1500-as években 84 jobbágy és 16 zsellér lakta. A középkorban tehát módos falu lehetett Szalka, amire nagyobb adótételeiből is következtethetünk. Bakács István ezt azzal magyarázza, hogy a falun áthaladt az a fontos kereskedelmi útvonal, amely a Duna völgyét Selmeccel s a többi bányavárossal kötötte össze (Bakács, 1971). 1544-ben itt került sor ama véres ütközetre, amely a történelemben szalkai csata néven ismert. Az szalkai mezőn való viadalról című históriájában ezt Tinódi Lantos Sebestyén is megverselte. A Balassa Menyhért, Thury György és Nyáry Ferenc vezette magyarok győzelmet arattak a törökök felett, akik közül mintegy 500 lovast és 400 gyalogost tettek harcképtelenné. Amint a krónikás írta: „Szalkai mezőre mikoron jutának,/ Az terek magyar zászlókat látának,/ Ottan Ipol vizén el-általgázlának…”.
Mária Terézia korában a falu kiváltságjogokat kapott: vásártartásával mezővárosi rangra emelkedett, s az Alsó-Ipoly mente egyik fontos központjává (jegyzőséggé, járási székhellyé) vált. Évente öt országos vásárt tarthatott, melynek jövedelme a mezőváros közpénztárába folyt be. Vályi András 1799-ben azt írta a mezővárosról, hogy annak „határja jeles, réttye, legelője hasznos, javai külömbfélék” (308.p.). Fényes Elek 1851-ben magyar faluként jegyezte az 1184 lakosú Szalkát, melynek határáról ő is megemlítette többek közt, hogy az „nagy kiterjedésű és termékeny, terem sikeres búzát, rozsot, árpát, zabot, kukoricát, dohányt, bort. Rétjei kétszer kaszálhatók; téres legelője sok szarvasmarhát, lovat, juhot tenyészt”.
Szalka lakosainak száma a 19. század végére 1700-ra emelkedett, akik zömmel katolikusok és magyarok voltak. Aztán itt is jelentős csökkenés következett be. Ennek oka kereshető a sorsfordulós változásokban: az emberpusztító világháborúkban, a történelmi határmódosításokban, a kitelepítésekben és deportálásokban, de befolyásolták mindezt az elköltözések meg az egykézések is. 1980-ban már csak 1314-en lakták a falut, s a létszámcsökkenés innentől egyre erőteljesebb lett.
Ipolyszalkának több neves szülötte is van. Az Ipoly partjára kitett szalkai gyerekként emlegetik például azt az Ipolyi Gáspárt (?–1762), aki az utolsó magyar aszkéták egyike volt, majd esztergomi kanonok és szentgyörgymezei prépost lett. Itt született a jeles magyar népszínműíró, Csepreghy Ferenc (1842-1880) is, akiről részletesebben szólunk az alábbiakban. Ugyancsak szalkai születésű Radványi Kálmán (1887-1943) nyelvész, a magyar cserkészirodalom megteremtője, aki az Ipolyszalka nyelvjárása című munkáját könyvalakban is megjelentette. Ezen kívül szerkesztette a Zászlónk című ifjúsági lapot is. Halász Ferenc szalkai születésű író az Ipolyvölgyi Hírlap és a Honti Lapok szerkesztésében jeleskedett. Szalka a szülőfaluja a jeles magyar irodalom- és művelődéstörténésznek, kritikusnak és tanárnak, Turczel Lajosnak (1917) is, aki ugyancsak sokat írt falujáról, s mindig nagy büszkeséggel beszélt az Ipoly völgyéről.
Csepreghy Ferenc emléktáblája s a Csepreghy-hagyományok ápolása Szalkán
„Csepreghy Ferencnek, a magyar iroda¬lom egyik díszének, vármegyénk halhatatlan fiának szülőháza Szálkán még mindig jel nélkül áll, és a hálátlan utókor annyira sem törődik nagy fia emlékével, hogy egy márvány táblát tenne oda intő jelül.”
A Honti Lapok 1903. évfolyamának 40. számában olvashatjuk a fenti sorokat. Az írásból az is kiderül, hogy Pongrácz Ele¬mér indítványára az Ipolysági Iparos Kör „magáévá tette az eszmét”, s elhatározta, hogy előadják az író valamelyik népszín¬művét, s annak tiszta jövedelmét a „kegyeletes célra” fordítják. Az újság 52. száma már hírül adja, hogy a kör karácsonykor bemutatja A PIROS BUGYELLÁRIS című Csepreghy-művet.
Hogy aztán miért nem valósult meg a táblaállítás, nem tudjuk. A Honti Lapokban nem akadtunk ennek nyomára. Egy biztos, a honti Csepreghy-kultusz évtizedeken át terméketlen maradt. Csak a falu másik jeles fia, Turczel Lajos irodalomtörténész írt időnként egy-egy tanulmányt, népszerűsítő cikket Csepreghyről. (Turczel, 1958, 1987)
Az író születésének 150. évében meg¬tört a jég Hont megyében. Augusztus köze¬pén a szalkai Fonál Kulturális Kör emlék¬kiállítást rendezett a faluban az esztergomi Balassi Bálint Múzeum munkatársainak közreműködésével. Ugyanezen alkalomból dr. Pifkó Péter tartott szép előadást az íróról. Az egészséges lokálpatriotizmus eredményeként szeptember 27-én dr. Turczel Lajos irodalomtörténész az emléktáblát is felavatta Ipolyszalkán. Rajta ez a szöveg olvasható: „Ebben a házban született/ Csepreghy Ferenc/ drámaíró/ 1842-1880/ 150. születési évfordulója emlékét/ tisztelettel örökíti meg/ a CSEMADOK szalkai alapszervezete”. Bár az eredeti szülőház már nem áll Szalkán, ám az a mai, emléktáblával megjelölt épület helyén volt. És ma is sokan tudnak egyet s mást a faluban a Piros bugyelláris és a Sárga csikó című híres népszínművek írójáról.
Néhány sorban Csepreghyről
A jeles népszínműíró 1842-ben született IPOLYSZALKÁN. Szülei Sopron megyéből kerültek ide. Az édesapa a falu szatócsa volt. Fiát 1856-tól 1860-ig Esztergomban taníttatta Szeifer József műbútorasztalosnál. Csepreghy ezután Pest-Budára, Bécsbe és Münchenbe került, hogy a jeles műhelyekben tovább bővítse szakmai is méreteit. Közben a színház varázsa és a színműírás rejtelmei is magukkal ragadták őt. 1864-ben megírta első jelentősebb da¬rabját, a MAGYAR FIÚ BÉCSBEN című vígjátékát. Darabját az Esztergomi Katolikus Legényegylet mutatta be az író közreműködésével.
Csepreghy a színműíráson kívül drámaírással is foglalkozott. Főleg Verne műveiből írt látványos darabokat, melyeket Európa több színháza (Bécs, Prága) is bemutatott. Az író kiválóan értett a színpadi mesterséghez is. Jó technikai érzékkel szerkesztett, monumentális színpadképeivel is sok nézőt becsalogatott a színházba.
Bár ritkábban, de költészettel is foglalkozott Csepreghy. Jó verselő volt, nép-színműveinek dalbetétjeit szintén ő írta. A KANYARGÓ TISZA MENTÉN című dala például országosan népszerű volt.
Csepreghy egy ideig a pesti Népszín¬ház titkára volt. Igazi sikereit 1875 és 1880 között érte el. Nevét elsősorban A SÁRGA CSIKÓ és A PIROS BUGYELLÁRIS című nép-színműve tette ismertté. A „falusi operett” utolsó kísérletei ezek. Munkái viszont „dramaturgiai szempontból egyenrangúak voltak a legjobb reformkori népszín-művekkel” . A tragédia műfajával is foglalkozott: SAUL című munkájának témáját a Bibliából merítette.
Súlyosbodó betegsége gyakran fékez¬te a nagy szenvedéllyel és kitartással dolgozó írót. Tüdőbaját hiába kezeltette Olasz¬országban és Csehországban, a Friedland melletti Görbersdorfban, a kór erőt vett rajta. Fájdalom, hisz a korai halál „egy nagynak ígérkező drámaírói pályát szakított meg”.
Befejezésül még egy adalék a honti Csepreghy-kultuszhoz. Jómagam az íróról az 1998-ban megjelent Honti arcképcsarnok című könyvemben emlékeztem meg. Akkor említettem, hogy a hajdani Honti Múzeumban több értékes, Csepreghyre vonatkozó anyagot őriztek. Például a PERÓZES és a SAUL KIRÁLY című színművek kéziratát, az íróról készült olajfestményt, a Nép¬színháztól kapott feliratos „aranytollat”, az asztalosinas vándorlókönyvét, színházi plakátokat stb. Ezek nagy része az újonnan indult ipolysági Honti Múzeumba került vissza Selmecbányáról. Az emléktárgyaknak elsősorban Szálkán, egy létesítendő állandó kiállításon lenne a helyük. Annál is inkább, mivel az író özvegye, Csepreghyné Rákosi Ida ajándékozta azokat a múzeumnak. Csepreghy Ferencné, aki szintén nagy köztiszteletben állt Hont megyében, s akiről halálakor, 1907-ben így írtak a Honti Naptárban: „Meghalt egy asszony, ki soha nem akart egyéb lenni, mint asszony, s ki a legigazibb, legbátrabb életet élte (…) házassága valóban szentség volt, mely két halhatatlan lélek egybeolvadásából fakadt, s melynek nem lett vége a földi elmúlással”.
Csáky Károly, Felvidék.ma{iarelatednews articleid=”59504,59484,59398,59397,59382,59310,59236,59141,58886,58791,58672,58547″}