A Nemes Magyar Társaság s a selmeci vonatkozású Petőfi-írások
Visszatérve Selmechez, elmondhatjuk, hogy a város a kisebb-nagyobb kudarcok ellenére is jelentős állomása Petőfi életének. Megérkezése után nyomban tagja lett a Nemes Magyar Társaságnak, a líceum jó nevű önképzőkörének. Különösen Szeberényi Lajossal, a kör másodelnökével került jó barátságba. Erről még szólunk a későbbiekben.
Selmecen a színházművészettel is komolyabban ismerkedett a költő. Buzgón és rendszeresen látogatta a városban szereplő társulatok előadásait, amiből aztán bizonyos konfliktusok is adódtak közte és az iskola között. Erre utal a későbbi diák, Pesthy István is a Selmeczbányai lyceumi Petőfi kör története című írásában. A Pesthy-féle dolgozatot is tartalmazó érdemkönyvet a selmeci evangélikus egyház őrzi. Ennek fénymásolt lapjairól közöljük a terjedelmes munka Petőfivel foglalkozó részét.
„Az 1838/39 év a Magyar-Társaság, most már Petőfi kör előtt mindig a legnevezetesebb fog lenni, ekkor volt tagja a körnek hazánk halhatatlan költője, ekkor volt tagja a körnek a világ irodalom kimagasló alakja, ekkor volt tagja Petőfi Sándor. Mint elsőéves ékesszóló iratkozott be a körbe, midőn az aszódi algymnáziumot bevégezve tanulmányainak folytatására a Selmeczi lyceumba jött. Petrovich már ekkor is készített apróbb próbákat és azokat megmutatta jó barátjának Szeberényi Lajosnak, a ki ekkor a kör elnöke volt. Szeberényi buzdította őt a munkálkodásra, ő beszélte rá, hogy lépjen fel a körben. Nagy költőnk oct. 31-én lépett fel először, a mikor is »nem szavalta dicséret nélkül a Csák czímű munkát, melyet valóban meg is érdemelt«. Nov. 7-én »A hűtelenhez irányzott elme szüleményét olvasta fel Petrovich Sándor, mely felül bírálója /Szeberényi Lajos/ egykét észrevételt közölvén, azt helyesnek tartá és érdemesnek emlékkönyvünkbe való beírásra«. Ez a bírálat fűzte össze szorosabban a két ifjút; és mily játéka a sorsnak! bírálat, kemény bírálat taszította egymástól e két keblet. Petőfi ugyanis nem szerette a kemény bírálatot, Szeberényi Lajos pedig szigorúan megrótta őt a későbbi időben »parasztságáért«. Akkor az írók ugyanis csak a classicus formában szellemben irt műveket tekintették jónak, de nem a népieseket. Petrovich jan. 9-én jeles szavalatával nyitotta meg a kört és ugyan ekkor mint Reguli Pál bírálója is szerepelt. Utoljára tündöklött fel költői tehetsége körünkben jan. 16-án, a mikor is felolvasta elnök urunk az iskolai pályától és tőlünk búcsút vett Petrovich társunk munkáit, melyekben a költészet becse oly kitűnő volt, hogy meglepve figyelnünk kellett s egy szívvel szájjal munkáit az érdemkönyvbe beírni óhajtottuk.
Hogy miért kellett Petőfinek elhagyni a selmeczi lyceumot, azt tán mindnyájan tudjuk. Volt akkoriban ugyanis selmeczen egy színtársulat, melynek előadásán a színészetért lelkesedő ifjú rendesen megjelent. Ez pedig akkor nagy bűn volt. Tanárai nem jó szemmel nézték, házi gazdája pedig atyja elött úgy festette le, mint a legnagyobb korhelyt. Petőfi atyjának szigorúságától félve, ki igérte, hogy majd meglátogatja elvetemedett fiát, nem hallgatva barátai marasztaló szavaira, fogta vándorbotját és télnek idején Selmeczről Pestre gyalogolt. Petőfi emlékét körünkben a jegyző és érdem könyvek tartják fenn. Két dolgozatot adott be a körbe, mind a kettő az érdem könyvbe ítéltetett. »A hűtlenekhez« cz. megvan most is, a »Költő keserve« cziműt, azonban kitépték az érdemkönyvből. Ifjúkori kisérleteknek lehet ezeket nevezni, a mennyiben az egyikről a másikra vonatkoztathatunk. A rimei is nagyobb részt csak gyenge assonnatiák, a melyeket a későbbi költő csengő rímjeihez hasonlítani sem lehet. Előadása sem olyan rövid, velős, hanem bővebb, terjengős.”
Pesthy sorainak kommentálásától itt eltekintünk. Petőfi önképzőkör béli tevékenységét ugyanis az életrajzok, újabb tanulmányok, kritikai kiadások részletesebben tárgyalják.
Petőfi Sándor összes költeményei közt több selmeci vonatkozású verset is találunk. Az 1981-ben kiadott Magyar irodalmi hagyományok szlovákiai lexikona közülük hármat /A hűtelenhez, Szeberényi Lajos emlékkönyvébe, Neumann Károly emlékkönyvébe/ nevez meg, illetve megemlíti: „A költő keservéről csak a Magyar Társaság jegyzőkönyvéből tudunk.” Ennek hitelt adva, magam is csupán az érintett verseket gondoltam selmecieknek.
Az újabb kutatások azonban már megcáfolták ezt. Lássuk hát a teljesebb selmeci Petőfi-termés biográfiáját. A hűtelenhez című verset Petrovich Sándor valóban a Magyar Társaság XIII. ülésén, 1838. nov. 7-én olvasta fel, illetve szavalta el Selmecbányán. A művet Szeberényi Lajos méltatta, s az emlékkönyvbe való beírásra minősítette. Az általunk idézett Pesthy a századforduló táján még látta a verset, akárcsak Kéry Gyula 1899-ben, aki akkor körúton járt Selmecen, később pedig közölte a költemény fakszimiléjét. Aztán eltűntnek hitték a kéziratot. Még Petőfi összes verseinek 1973-ban megjelent kritikai kiadásában is ezt olvassuk, hogy nincs meg az érdemkönyv, de Petőfi versét különben is eltüntették belőle, s valószínűleg Kéry Gyula volt a „tettes”.
Azóta újabb adatokat közöltek a versről és az érdemkönyvről, többek közt Jakus Lajos Petőfi-kutató is. Az 1838-tól vezetett érdemkönyvben /amely közben előkerült, s az Evangélikus Országos Múzeumban őrzik/ mégiscsak benne van a szóban forgó Petőfi-vers. Nem is hiányzott onnan sosem, Jakus az eredeti szöveget és fényképét is közli. Petőfi verseinek eddig megjelent kötetei úgy tüntetik fel a vers keletkezését, hogy az Selmecen íródott 1838. okt. 26-án. Jakus szerint ez is tévedés, mivel Petőfi október 13-tól 27-ig Pencen volt szüreten, tehát a verset is még ott írhatta. A hat versszakos szerelmi vers szakaszai egy-egy páros és ölelkező rímet tartalmaznak. A költemény „hűtelenje” egy Emma nevű lány, akinek kilétéről szintén sok egymásnak ellentmondó adatközlést olvashatunk.
Az Áldozat című selmeci zsengét nem említi irodalmi hagyományaink lexikona. Pedig a Balogh Károly-hagyatékból már 1956-ban a Pécsi Egyetemi Könyvtárba került. Petőfi hazafias lírájának első jelentkezése ez, s korábbi keletkezésű lehet, mint A hűtelenhez, mert Petőfi ekkor még Örömfy Vidornak írta alá magát. Valószínű, hogy eredetileg Szeberényi Lajosnál volt a kézirat. Petőfi összes műveinek kritikai kiadása /1973/ közli a verset, ennek alapján tesszük itt mi is közzé:
„Sokalta már az ég/ Az ember bűneit;/ Lemosni áldozat/ Képes csak vétkeit.// Választa a végzés,/ S reád borút hoza:/ Virúlni induló/ Vérrel kivítt haza!// Mert népek bűniért/ Te lől az áldozat,/ Feletted leng vadúl/ A zodon kárhozat.” /Selmec, 1838. dec. – 1839. jan./
1839. február 15-e előtt keletkezhetett Selmecen a Bú című Petőfi-zsenge. Talán ez is a Szeberényi-hagyatékból került elő. A kutatók szerint ez valószínűleg azonos az érdemkönyvből kitépett /VII. kötet. 19. lap. 15. sz./, A költő keserve című verssel, melyet oda Petőfi saját kezűleg különben sem írhatott be, hisz a vers felolvasásakor már nem volt ott. A kutatóktól úgy tudjuk, hogy „Nagy a valószínűsége annak, hogy a kétféle címen egyazon költemény értendő.” Közülük a Bú lehetett a régibb változat.
A Kegyetlen a végzet… kezdetű sorokat Petrovich Sándor 1839. jan. 19-én írta Szeberényi Lajos emlékkönyvébe Selmecbányán. Az egykori barátság ékes bizonyítékai ezek: „Kegyetlen a végzet; nem hagy sok időig örülni/ Minket együttlétünk édeni napjainak./ Ámde az a földnek bármely részére ragadhat,/ Érted ezen kebel ég, s lészen örökre hived.”
Szeberényi Lajosról /1820–1875/ eddig is több szó esett már, s még visszatérünk hozzá. Ő a gimnázium után teológiát és jogot tanult. Költőként és szakíróként is ismert; publicisztikai, írói és fordítói munkásságával tulajdonképpen a szlovák–magyar kulturális közeledés egyik előfutára volt. 1861-ben Néhány év Petőfi életéből címmel Szegeden könyvet is megjelentetett barátjáról. Sok fontos forrásadatot közölt, de nem rettent el a ferdítésektől sem. Ténykedésének, munkásságának megítélése, a Petőfi–Szeberényi barátság alakulásának elemzése nem e dolgozat feladata. Ezt egyébként már többen is megkísérelték. Most a Petőfi-művek kritikai kiadásához írt jegyzetek néhány sorát idézzük: „Hogy Petőfi eltávozása előtt Szeberényi Lajostól búcsúzott el versben, az akkori viszonyuk ismeretében természetes: Szeberényi akkor Selmecen afféle diákvezér, nagy tekintélye van, s megnyeri Petőfi rokonszenvét is. Ha némileg szépítve s egyoldalúan is, Szeberényi az igazságot mondja: »Én Petőfivel Selmecen léte első napjaiban azonnal megismerkedém s /…/ ismeretségünk nemsokára legőszintébb, legtisztább barátsággá fejlődött. Szegény fiúk voltunk mindketten, a magyar nyelvet s irodalmat szerettük mindketten, a magyar társaságban – melyben egyébiránt akkor P. irántam, mint a társulat elnöke iránt, különös tisztelettel viseltetett, – együtt munkálkodtunk /…/, nem volt nap, hogy vagy nála, vagy – többnyire – nálam ne találkoztunk volna. Együtt olvastunk, együtt tevénk észrevételeket az olvasottak fölött, /…/ sokszor együtt dolgoztunk, munkáit részint mielőtt végezte volna, részint mint készeket, velem közlé, véleményemet kérte irántok, stb.« E tekintetben Szeberényi nem szépít; Petőfi valóban még később is megküldi neki több versét s »észrevételeit« kéri. Szeberényi azonban lassanként bizonyos fennsőbbséges, pártfogói modort vesz fel, amit Petőfi később vissza is utasít.” Az elhidegülés 1845-ben már ellenségeskedéssé válik, jórészt Szeberényi hibájából. Bár 1848-ban Szeberényi újra közeledne Petőfihez, de ő már nem mutatja jelét a visszaközeledésnek.
Már idéztük Szeberényi Lászlót, Lajos unokáját, aki ugyancsak büszke volt a szóban forgó kapcsolatra és nagyapjára, mert mint írja: „Már a szabadságharc alatt buzgón forgatta tollát Kossuth érdekében, s a nagy nemzeti gyász beköszöntével majdnem tragikus végű fogságot szenvedett egy éles cikkéért.” Szerzőnk megemlíti továbbá, hogy Szeberényi Lajos Petőfinek négy levelét őrizte; ezek közül egyet még ő is látott: „Fakó, elsárgult papír; lúdtollal írt finom karcsú betűk. Olyan szép tiszták ezek, mint írójuk lelke…” Az emlegetett négy levél szerepel a Petőfi Sándor Összes művei című kiadvány VII. kötetében /1964/ is. Az elsőt Pápáról írta Petőfi 1842. júl. 7-én. Ennek selmeci vonatkozásai is vannak: „Veled utoljára Pozsonban beszéltem – /…/ –, onnan szüleimhez Pestre mentem, Pestről fel Selmecre testimoniumért…” Emlegeti benne Domanovszky Endre /1817–1895/ barátjukat is, aki a Magyar Társaság titkára volt Selmecbányán, később pedig ismert tanár és filozófiai író lett.
A szóban forgó selmeci útra 1841 áprilisában került sor. Április 17-én írta újabb selmeci keltezésű versét, a Szeretlek, mint a hold… kezdetű sorokat Neumann Károly barátjának emlékkönyvébe.
A Szeberényihez írt második fennmaradt levél ugyancsak Pápáról származik /1842. nov. 2./. Ebben szó esik arról, hogy rendszeresen közöljék egymással újabb „elmeszüleményeiket”. Petrovich mellékelt is egy költeményt, Az utolsó éj címűt.
A harmadik levelet már kecskeméti színészként fogalmazza meg Petőfi 1843. március 5-én. A levelezésben itt fordul elő először a Petőfi Sándor aláírás. A költő két verset mellékelt Szeberényinek: Az álom és Az első dal címűeket. A versek teljes szövegét jegyzetekkel együtt megtaláljuk a szóban forgó kiadványban. 44
1843. július 21-én írja Petőfi a következő levelét Pestről. Ebben már érezni bizonyos kételyeit Szeberényivel szemben. Innentől kezdve barátságuk is egyre inkább elhidegült. Nyilván hozzájárult ehhez az előző levélben küldött két versre írt kemény Szeberényi-bírálat is. 45
S ha már a levelezésnél tartunk, hadd említsem meg, hogy Petőfinek egyetlen Selmecről írt levele maradt fenn. Ez 1838. nov. 1-jei keltezésű, s Petrovich egykori iskolatársának, Csörföly Lajosnak írta, beszámolva benne a penci szüretről, emlegetve Prosperinyi Mihályt, jelezve Lichard érkezését, s aggódva Boleman tanár úr távozása miatt. Visszatérve még Szeberényi unokájához, említett honti írásában más Petőfi-relikviákról is tudósít. Megemlíti, hogy Szeberényi Lajos tulajdonában volt Petőfi első latin könyve is. Táblájának belső felére ez a kis latin vers íródott: „Hic liber est meus,/ Testis est deus./ Alexander natus,/ Petrovics vocatus.”
Szeberényi megjegyzi: „Ezt a könyvet Petőfi Aszódon használta; nagyapám Selmecen jutott hozzá…” Az Országos Evangélikus Könyvtárba került könyvről a kutatók megállapították, hogy a latin–német szótárt Petőfi a pesti iskolában használhatta. 47
Egy másik ereklyét is említ Szeberényi László: Toldy Ferenc Handbuch der ungarischen Poesis című művét. Ennek első üres lapjára ez volt írva: „Vettem Selmecen 1838. dec. 3. f. 13. p. p.” Újabb tulajdonosa később az alábbi sorokat írta bele: „Szeberényi Lajos Petőfi Sándortól, midőn Selmecet el akarta hagyni.”
A selmeci Petőfi-emléktábláról
S ha már az irodalmi kör munkáját itt érintettük, hadd mondjuk el, hogy az egykori alma mater falán látható az az emléktábla, melyet még a líceum Petőfi Köre állított névadója, a forradalmi költő emlékére 1896-ban. Az egyházi levéltárban találtam egy-két, táblaállítással kapcsolatos anyagot is. A tanári értekezletekről szóló egyik jegyzőkönyvben az alábbiak olvashatók: „Jankó János tanár előadja, hogy a tanulók a millenniumi évben Petőfi Sándornak emléktáblát akarnak emeltetni, s igazgatói engedéllyel megkezdték e czélból a gyűjtést; kéri a tanári kart, hogy adja meg az engedélyt az emléktábla elhelyezésére. A gyűlés ennek megadására nem tartja magát feljogosítottnak, mivel itt az épületen való némi átalakítás forog szóban, de pártolólag átteszi az ügyet a kerül. iskolai tanácshoz, azon óhajának kifejezése mellett, hogy a tábla az épület külső falán, lenn helyeztessék el, és hogy feliratul csak Petőfi neve és az itt tartózkodás ideje tétessék ki. A tábla megrendelésével Jankó János és Lencsó János tanárokat vélik megbízandónak.” Egy későbbi gyűlésről tudósító jegyzőkönyv már a tábla elhelyezését dokumentálja: „Jankó János jelenti, hogy a Petőfi-emléktábla összesen 123 forintba került, és hogy a leleplezés jún. 8-án megtörtént.” A líceumi alapítólevelek közt találtam olyat is, amely szintén az emléktáblával kapcsolatos. Itt közlöm a teljes szöveget.
ALAPÍTÓLEVÉL A PETŐFI-EMLÉKTÁBLA ALAPÍTVÁNYRÓL.
Keletkezett: 1896.
a./ Alapítók: A líceum homlokzatfalán elhelyezett Petőfi emléktábla adományozói.
b./ Az alapítvány célja, hogy kamatjai elsősorban az emléktábla jó karban tartására s amennyiben ez nem igényelné, a „Petőfi Kör” céljaira fordíttassanak.
c./ Az alapítványt kezelő bizottság: A selmeczbányai ág. h. ev. líceum-főgimnázium Kormányzó Testülete.
d./ Vagyonérték: 400 korona.
e./ Elhelyezési mód: takarékpénztárban.
f./ Az alapítvány biztosítására külön intézkedésre nincs szükség.
g./ Az alapítvány kezelésére vonatkozó intézkedés, hogy az minden évben a líceumi számadásokkal együtt megvizsgáltatik és kamatai az adományozók akarata értelmében használtatnak fel.
h./ Az alapítóknak az e./, f./, g./ pontokra külön fenntartásai nincsenek.
i./ Az alapítványt célján kívül más kikötés nem terheli.
Kelt Selmecbánya, 1907. június 19-én
Aláírva: Farbaky István (líceumi felügyelő), Fekete István (kormányzó, testületi jegyző), Király Ernő (líceumi főigazgató)
Nos, a márvány emléktábla ma is látható a volt líceum-épület (amely sajnos elég rossz állapotban van még indig) bejárata felett. Rajta ez olvasható: „PETŐFI SÁNDOR/ a Lyceum növendéke/ és a Magyar Társaság tagja volt/ 1838-39 évben/ emlékül/ a lyceumi Petőfi-kör/ (1896. év julius hava)”
Csáky Károly, Felvidék.ma{iarelatednews articleid=”59960,59959,59909,59907,59905,59872,59753,59752″}
