„Nagy csalódás számunkra a parlamenti választás eredménye. Ki a hibás? Kinek a lelkén szárad ez a gyászos leszereplés? Ha keresni kezdjük a bűnbakokat, találunk is jó néhányat. De valójában az az igazság, hogy mi mind hibásak vagyunk, mert nem tudtuk józanul, ésszerűen értékelni a vészjósló helyzetünket és az előjeleket. Nem tudtunk összefogni és rádöbbenni arra, hogy kik azok az ún. képviselőink, akik ezt az értelmetlen, szinte végzetes megosztottságot előidézték. Kik azok, akiket ki kellene közösíteni sorainkból, hogy végre fölocsúdjanak és mi is magunkhoz térjünk! Nem, a szlovák politikai színtér képviselőitől semmi jóra nem számíthatunk – csak arra, hogy nyíltan vagy sunyin elősegítsék elsorvadásunkat.”
Talán egyetért velünk a tisztelt olvasó: nehéz lenne a fenti soroknál tisztábban és világosabban megragadni mindazt, amit a mögöttünk hagyott szlovákiai parlamenti választások eredményei megtestesítenek számunkra.
Megtévesztett, becsapott, magára hagyott felvidéki magyarok számára.
A baj – méghozzá nagyon nagy baj – azonban az, hogy a megidézett gondolatok az eggyel korábbi, 2012-es parlamenti választások után születtek, amikor a sokk a mostaninál lényegesen kisebb volt. Mert ugye hol volt akkor még egy nyolc százalékos Kotleba, s kinek a perverz fantáziájában fogant volna meg a Szlovák Nemzeti Párttal romantikus lassú táncot lejtő félig magyar párt lázas álomképe?
Duka Zólyomi Árpád, aki e sorokat akkoriban papírra vetette, ma már nincs közöttünk. És ez – amint élete is – látható, érezhető, tapintható nyomot hagyott közösségünkön, melyet hosszú ideig szolgált, és a párton is, amelynek színeiben szolgált. A legsajgóbb, leginkább fejbe kólintó tanulság az, hogy
Duka Zólyomi négy évvel ezelőtti fájdalmas felkiáltása óta mintha csak megállt volna az idő: mintha egyetlen lépést sem tettünk volna előre.
Éppen ott tartunk, mint akkor. Számszerűleg és lelkiekben is. És önmagában ez a tény – a mozdulatlanságba dermedés – éppen elég okot ad a közös fejtörésre, gondolkodásra. Dolgunk van persze a számokkal, statisztikákkal is, hogy lássuk, hol, merre, a felvidéki magyar világ mely szegletében miként alakultak az eredmények, hol sorvadtunk el még jobban, hol tartjuk még a bástyákat és esetleg hol tudtunk erősödni. Ezeket e választási különszámunkban rendre össze is gyűjtöttük. Beszélnünk kell majd stratégiai, programbeli, kínálati és nyilván személyi kérdésekről is.
De csak azután, hogy rendeztük végre sorainkat. Ha már befejeztük a sebek nyalogatását, a bűnbakok keresését és a másikra mutogatást. Mert ilyen is van, sőt most főleg ilyen van. Érthető a keserűség, de látni kell azt is, hogy ha valamikor, hát akkor éppen most, 2016. tavaszán tekinthetők a legkevésbé elveszettnek a magyar pártra leadott voksok. Még akkor is, ha most sem értek parlamenti mandátumokat. De nem is segítettek trónra becstelen latrokat és nem juttattak közelebb a hatalomhoz közösségünk sorsa iránt minimum közömbös szlovák pártokat. Ha a lelkiismeret ily módon tiszta, legyen hát a tekintet is az!
A kormányalakítás során előbuggyant mérhetetlen ocsmányság most új értelmet nyitott a „magyar” mint jelző számára a szlovák nyelvben. Az árulás, hazugság, becstelenség szinonimájává vált, és ez a legkevésbé azokat bántja, akik miatt mindez így történt. Ezzel is lesz még dolgunk a jövőben, hiszen a létrejött kormány a közös becstelenség okán rendkívül stabilnak tűnik, készülhetünk tehát egy újabb teljes négy évre.
Ez idő alatt azonban a teendőből éppenséggel nem lesz hiány, hiszen magunkat kell elsőként is összeszednünk. Van hozzá már egy jól összekovácsolódott csapat, ezt egyben kell tartani. Megújulni, de megtartani. Megtartani, de megújulni. Valahogy ennek szellemében kell majd a továbbiakban építkezni…
(A Felvidéki Magyarok c. folyóirat választási különszámának vezércikke. A teljes kiadvány – a korábbi lapszámokkal együtt – megtekinthető és szabadon letölthető itt)
