A régiség a múltunk eszköze és tárgya. A régi tárgyak gyűjtése maga is egy művészet, amely igen sok ismeret megszerzésére ad alkalmat. Változni, változtatni szükséges, ám az ésszerű, hasznos dolgokat meg kell tartanunk, hiszen ezektől lettünk azok, akik ma vagyunk, ezektől lesznek gyerekeink olyanok, amilyennek látni szeretnénk őket. A hagyományokat nemcsak szeretni, művelni kell, hanem tisztelni is, legyen az tárgy, életvitel, bármi.
Azok a dolgok, amelyeket ma már régiségnek nevezünk, egykoron az emberek mindennapi életének szerves részei voltak. A szó szoros értelmében ezekből épült fel a jelenünk, és ha megőrizzük e tárgyakat, akkor a jövő gyermeke is megcsodálhatja majd őket.
A hagyományos falusi életmód mára gyakorlatilag eltűnt, csak emlékei maradtak. A paraszti kultúra tárgyai, emlékei azonban nem mehetnek veszendőbe. A régi történelmi korok, letűnt életformák használati eszközei, bútorai, dísztárgyai mindig is érdekelték az arra fogékony embereket. A régiséggyűjtés ma ugyancsak rendkívül népszerű hobbi szerte a világon.
A régi életmódot nem támaszthatjuk fel, de az értékeket megmenthetjük belőle.
A Búcson élő Csekes Ilona, a helyi alapiskola pedagógusa már akár egy egész tájházat be tudna rendezni az évek során összegyűjtött, elsősorban vidékünkre jellemző, az egykori paraszti, polgári életformához kötődő tárgyakkal, munkaeszközökkel.
„Sokszor voltam Ópusztaszeren, Szentendrén és másutt is skanzenekben, ahol az udvarokon régi paraszti szerszámokat, mezőgazdasági eszközöket láttam, olyanokat, amilyenek nekünk is vannak a padláson, az udvaron, a féhajban – mosófa, mángoló, gerebeny, guzsaly, eke, eketaliga, fogasok, szekér, teknyők (így mondják) – hiszen nagyszüleim nagygazdák, gazdálkodó parasztemberek voltak.
Úgy hat-hét éve döntöttem úgy, hogy leporolom, letisztítom ezeket a régiségeket, és kirakom a féhajba, hiszen „stílusukban” illenek a házunkhoz, mivel azt annak idején – 1924-ben – nagyapámék a gazdálkodás, állattartás céljainak megfelelően építették meg. Ma is megvan az istálló, a kamra, a féhaj, a pévás, de mivel funkciójukat elvesztették, úgy gondoltam, itt lesz a „lerakat”. Akkor még nem volt szó semmiféle múzeumról, hiszen más eszközök kiállítására nem is gondoltam. (féhaj: fél hajlék, melynek három fala van, negyedik nincs, pontosabban ajtaja, kapuja nincs, hogy a szekér bemehessen; pévás: pelyvás, ahova a szénát, szalmát, pelyvát hordták).
Azt mondják, evés közben jön meg az étvágy, ez nálam is így volt, ahogy a padláson kutakodtam, egyre több dologra bukkantam rá, szerencsémre édesanyám még sok mindennek tudta a nevét és azt is, hogy mire használták.
Kedvet kaptam annál is inkább, mert családi ereklyéket fedeztem fel, dédnagyanyám gerebenjét, amin a kendert fésülte, a guzsalyt, amit dédnagyapám 1896-ban készített, és amin máig is rajta van az a kenderkóc, amit nagyanyám a háború előtt tett rá, hogy majd fonallá fonja a rokkán, a túrónyomót, amit viszont már nagyapám csinált 1906-ban.
Miután otthon mindent kipucoltam, következett a keresztanyám padlása, ott pedig teljesen beleszerettem a gyűjtögetésbe, az volt az igazi kincsesbánya, köcsögöktől a katonaládáig, lőszeres ládáig, lószerszámokig, régi asztalos eszközökig volt ott minden. Annyira belelendültem, hogy úton-útfélen minden ismerősömnek azt mondtam, hogy ha valamikor padlást fog takarítani, és ott talál valami „vacakot” ami neki nem kell, azt szívesen fogadom (ez még most is így van!).
Lassacskán híre ment a gyűjtögetésemnek, és sokaktól kaptam értékes dolgokat, amit nagyon köszönök, például mángolót 1864-ből, rézüstöt, régi gyerekjátékot, boros hordókat, varrógépet, írógépet, mosóteknyőt, szakajtókosarat, vályogvetőt, rádiót, vetítőgépet, fényképezőgépet, hurkatöltőt, sütőlapátot, arató gereblyét – vagyis nagybőgőt – és sok-sok más egyéb csodálatos régi dolgot.
Így aztán kinőttem a féhajt, az istállót, a pévást, és sajnos már nem tudom rendszerezni az eszközöket, oda rakodom, ahol éppen helyem van. De biztos vagyok benne, hogy egyszer arra is sor kerül, hogy méltó, és mások által is látogatható helye legyen ezeknek a józan paraszti logikával elkészített praktikus eszközöknek, használati tárgyaknak. Nekem ugyan van kinézve egy igazi múzeumnak való épület itt a faluban, de az még „szolgálatban” van- mondta Csekes Ilona.
Restaurál is a maga módján, és mivel nagyon sok a fából készült eszköz, jó lenne kitanulni az asztalosmesterséget, hogy vissza tudja varázsolni a tárgyak eredeti formáját. Volt még egy oka a gyűjtögetésnek, az pedig a másik szakmája. A legtöbben, mint magyartanárt ismerik, de szakmája szerint kulturológus is, ezáltal van némi köze a néprajzhoz, a népi kultúrához, a népi hagyományokhoz.
Arra a kérdésre, hogyan kapta a Féhaj Múzeum nevet, a pedagógusnő elmondta, mikor gyűjtögetni kezdett, az iskolában mindennap elmondta a kollégáknak, hogy mit sikerült szereznie, és mennyi mindene van, olyankor azt mondták, hogy múzeum lesz a házuk. Erre azt felelte, hogy nem a házban vannak a dolgok, hanem a féhajban. Ekkor az egyik kolléga megjegyezte, csak úgy az orra alatt: a féhajban múzeum, milyen jó! Így lett Féhaj Múzeum, aminek a cégtábláját egy fafaragó mester segítségével ugyan, de nagyobbrészt maga faragta.
Az emberek számára általában létfontosságúak a tárgyak, és nem csupán a munkavégzés, de az élet szimbolikus szintjén is. Közhely, hogy a tárgyaink énünk kiterjesztései, segítenek áthidalni a távolságot köztünk és az életfolytatásunk terévé átalakítandó világ közt. Éppen ezért igen sok kultúrát jellemeznek a tárgyai. Az okok viszonylag egyszerűek: az önmegbecsülés és a helyi identitás megerősödése, a műveltségi színvonal emelkedése és a múlt értékei iránti érzékenység növekedése.
A búcsi pedagógus célja az, hogy a gyűjtött anyagot átmentse az utókor számára és ezen keresztül mutassa be Búcs múltját, és történelmét. Megmutatni a múltat a jövőnek, hogy mindenki tanuljon belőle.
Képek a kiállítás anyagából (a szerző felvételei):
[pe2-gallery album=”http://picasaweb.google.com/data/feed/base/user/108427883720896117453/albumid/6286756991272354529?alt=rss&hl=en_US&kind=photo” ]