Annyi magyar ekhós-szekér jár már Szlovákiában, hogy nem férnénk el az úton. Jegyezte meg, amikor most futó színműve, A nagy (cseh)szlovákiai magyar csönd sikere kapcsán megkérdeztem, nem alakul-e színházzá az előadást alkotó kis csapat. Soóky László költő, színikritikus beszélt arról, hogy drámakötetét, amint kijön majd a nyomdából, elküldi mindkét színházunknak, és elárulta, új színdarabon dolgozik, amely arról szól, miképpen megy el fejünk fölött a történelem.
Mekkora munka megírni egy felvidéki magyar drámát?
Azt gondolom, nem szabadna ilyen provinciálisan gondolkodni. A színház legalább egy nyelvterülethez kötődjön, a magyar nyelvterület viszont elég tág színházi hagyományokkal is rendelkezik. Ha így kategorizálunk, el tudom képzelni, hogy lesz egy olyan ember, aki a Felvidéken születik meg, a Felvidéken él, és ír egy drámát: de Isten mentsen attól, hogy felvidéki magyar dráma legyen! Legyen az egy színdarab, amit mindenhol szeretnek. Ugyanakkor a felvidéki magyar közösség emlékezetét, konfliktusait, élményeit dolgozza fel.
A nagy (cseh)szlovákiai magyar csönd nem felvidéki magyar dráma?
Az történeti dolog, hogy ide születtem, hogy valakik határokat vontak, és nem vagyok magyarországi ember. Magyarul írok, ezt a tájat ismerem. Nem tökéletesen, de a hagyományait igen. Ezeket a hagyományokat, a megtörtént eseményeket fogalmaztam meg, amikor a „Piros ász oszt, nem oszt” című, nemsokára megjelenő regényemet írtam. A regény egy adaptált változata lett A nagy (cseh)szlovákiai magyar csönd.
Miről szól a regénye? Abban is nagy léptekkel átveszi a történelmünket?
Nem megyek vissza Trianonig, 1948-ban kezdődik, és 2002-ig tart a történet. Azért mertem vállalni, mert ezt az időszakot megéltem, 1952 és 2002 között. Isten megsegített, és túl is éltem azokat az éveket. Inkább társadalmi regény ez a maga cinizmusával és olyan nyelvezetével, ami egy kicsit szokatlan az itteni prózában. Ez látható és hallható valószínűleg A nagy (cseh)szlovákiai magyar csöndben is.
Miért ezt a részt hasította ki a regényből?
A dramaturgiai múltam segített és természetesen a társak, Varga Emese és Benkő Géza. Több részletet választottam, volt egy lakodalmi rész is, de azt ezzel az általunk vállalt színpadtechnikával nem tudtuk volna megvalósítani, más színpadképre, esetleg több szereplőre lett volna szükség. Azért is ezt a részt javasoltam, mert hangulatában, lelkületében egységesnek tűnt. Az a mondanivaló, amit ebben meghallhat a néző, egy egységes időszakot ölel föl. Van eleje és van vége ennek a csöndnek.
Mostanában mindenki azt emlegeti, hogy felvidéki magyar drámát is műsorra kellene tűzniük az itteni színházaknak, de nem tudnak, mert azt mondják, nincs. Holott sok van.
Így igaz, valóban sok van. A kortárs alkotók műveit is ismerve, ötvennél is többre saccolom a számukat. A kortársakat emlegetve nem megyek vissza Lovicsek Béláig vagy Dávid Terézig, hanem a ma még élő, vagy nemrég meghalt szlovákiai magyar alkotókra gondolok. Az persze kérdés, hogy szakmailag milyen erősek ezek a szövegek, néhányat már játszottak. Az egy újabb kérdés, hogy kit tekinthetünk szlovákiai magyar szerzőnek. Ha azt mondom, hogy Gágyor Péter Imre szlovákiai magyar szerző, nem biztos, hogy igazat mondok, mert Péter az élete nagyobb részét külföldön töltötte, vagy ott van Ébert Tibor, akit szintén úgy jegyeznek, mint szlovákiai magyar alkotót, miközben alig élt Szlovákiában. A fiatalok között is vannak, akik drámát írnak. Nyilván a dramaturgok olvassák ezeket a szövegeket. Aztán, hogy miért választanak mást, tőlük kellene megkérdezni. Azok között a szövegek között, amiket én olvastam, volt négy-öt olyan, mint amilyet itt játszottak Komáromban vagy Kassán külföldi szerzők tollából. Jobban oda kellene figyelni és valamilyen módon érdekeltté tenni az alkotókat, hogy jó színdarabokat írjanak.
Jól fogadta a közönség A nagy (cseh)szlovákiai magyar csönd előadásait. Mindig döbbent csend és vastaps volt a végén. Többször jelen volt. Gondolom, örült.
Jóleső érzés volt valóban. Egy ihletett, kegyelmi pillanat volt, a Jóistentől kaptunk egy lehetőséget, és megragadtuk. Nem valószínű, hogy lesz folytatása.
Nem alakul színházzá a csapatuk?
Soha nem volt ilyen szándék. Benkő Géza színész szabadlelkű ember, nem csapatmunkás. Bármikor, bármilyen helyzetben, bárkit cserben tud hagyni, legyen az társulat, rendező, szerző, teljesen mindegy a számára, ő továbblép. Most éppen egy sikergyanús, kész előadásból szállt ki, ám mi ilyennek is szeretjük őt. De ebben az értelemben sem lehet arra gondolni, hogy így ez a csapat együtt marad. Lehet, hogy egy másik pillanatban, pár év múlva, ha megérem, még egyszer lesz, de erre nem látok semekkora esélyt. És annyi magyar ekhós-szekér jár már Szlovákiában, hogy nem férnénk el az úton. Olyan mélyre vitték a szlovákiai magyar színjátszás színvonalát, hogy akarva sem tudnánk mélyebbre menni. Azt a mélységet nem lehet megközelíteni. Ennek az a veszélye, hogy rákényszerítik a színházainkat is arra, hogy lejjebb vigyék a színvonalat, mert a közönség erre hangolódik rá. Ez most már visszafordíthatatlan folyamat. Úgy tudom, létrejött egy teljesen új Nemzeti Színház, amely elkezdte a Beatles-szel a nemzeti forradalmat. Persze, van jó példa is. Mi nem leszünk intézményesített színház. Szeretnénk együttműködni a két színházzal, akár kooperálni is, mert megkerülhetetlenek. Nem is akarjuk megkerülni a két színházat, mert ott vannak színészek. Ahhoz pedig, hogy jó előadások szülessenek, jó színészek kellenek. Nem véletlen, hogy a kassai Thália Színház igazgatósága felfigyelt a „Csöndre”, és az sem véletlen, hogy amikor színészeket kértünk ki az Istvánkára, Czajlik József színházigazgató gondolkodás nélkül kiengedte a színészeit. Ha majd adódik egy olyan pillanat, amikor egy új drámát szeretnénk színre vinni, mindenképpen számítunk a színházainkra. Az igazgatókra, a rendezőkre, a színészekre, mert csak így működik. A többi, amit Szlovákiában magyar színháznak neveznek, a színházi szakma devalválása. Ez azért veszélyes, mert arra játszanak, hogy itt csak nemzetiségi húrokat kell elpengetni, holott ez nem igaz. Ez a közönség műveltebb annál, mint hogy bármivel át lehessen verni.
Most, hogy az Istvánka című színművet említi, jut eszembe, hogy azt hallottam, Benkő Géza viszi színre Szarvason Varga Szilviával és Nádasdi Péterrel.
Lehet, hogy volt egy ilyen hír, de most közlöm, hogy nem igaz. Az Istvánka valóban színre kerül az ősszel a szarvasi Cervinus Teátrum színpadán, de más rendezi, mások szerepelnek majd az előadásban. Varga Szilviához ragaszkodnék, ha mint szerző majd tehetem. Remélem, októberben megvalósul a premier. Varga Emese dramaturg marad. Benkő Géza lemondta a rendezést és a címszerepet sem vállalja.
Úgy tudom, drámakötete jelenik meg még az idén. Miért fontos, hogy ezek a művek kötetben szerepeljenek?
Azért, hogy megmaradjanak. Nem tudom, játsszák-e majd a drámáimat. Ízlés és a mindenkori színházvezetések dolga, hogy színre visznek-e valamit vagy sem. Ha megtalálja egy dramaturg, még nem biztos, hogy a színházigazgató azt mondja majd, ez kell nekünk. Elküldöm majd mindkét színházunkba a Kóklerek forradalmai című kötetet, az biztos, mert annál jobban tisztelem a színházainkat, hogy a vezetőik ne kapják meg. Azután majd döntenek.
Dedikálja és postára adja?
Természetesen. Alapvető dolog, hogy a színházakban legalább az archívumban legyenek meg azok a drámák, melyeket itt megírtak. Az, hogy a szemétkosárba kerül vagy sem, egy másik kérdés.
Színikritikusként nem fél a kritikától?
Ha visszamegyünk száz évvel, már akkor kínos volt a kritika minden színháznak. Jobban szerették volna, ha a kritikus reklámot és nem kritikát ír. Viszont színháztörténeti szempontból nagyon fontosnak tartom azt, hogy ha bárki valamikor meg szeretné majd írni például a szlovákiai magyar színháztörténetet, objektív képet kapjon. Dusza István után nemigen maradt fenn objektív kritika a színházakról. Nem szeretek már kritikát írni, mert nem szeretnék ellenségnek tűnni a színházak szemében. De avégett, hogy rögzítve legyen a történet, még jó ideig fogok színikritikát írni, ha a Jóisten is megsegít.
Akkor másképpen kérdezem. Hogyan viseli, ha a hóhért akasztják?
Jól, sőt elvárom, hogy legyen kritika a darabjaimról. A nagy (cseh)szlovákiai magyar csöndről eddig huszonöt írás jelent meg. Sajnos, nem volt közöttük egyetlen negatív sem. Mindenki szerette. Bármilyen közegbe vittük, pozsonyi polgári közegbe, Rimaszombatba, fesztiválra, vagy Gombaszögön táborozó fiatal egyetemisták közé, esetleg egy múzeumba, Budapestre, a derű és a szomorúság is megtalálta a nézőket.
Ez lenne hát a jó felvidéki dráma titka? Az ember kínjairól, örömeiről kellene írni?
Igazat kellene mondani végre a szlovákiai magyarság történetéről. Nem kiemelni azokat a részeket, amik úgy voltak, vagy nem úgy voltak, de kedvesek a szívünknek, hát akkor vérezzen a szívünk. Hanem amikor problémák adódtak, azok gyökerét kell megkeresni, amikor pedig nevetni volt okunk, akkor a humort kell megkeresni. Mindenki megérti azt. Úgy gondolom, attól izgalmas mindenkinek a „Csönd”, hogy bárhol játsszuk, mindenkinek eszébe jut, hogy ez velem is megtörténhetett volna. Hasonló, ismerős gondolatok vannak mindenütt. Tudomásom szerint, lesznek előadások a kassai Thália Színházban, bérletben, várható egy keleti turné, szerepel majd az előadás a Füleki Őszi Színházi Fesztivál műsorán, október 6-án Somorján, karácsony előtt Búcson és Bátorkeszin.
Mostanában foglalkoztatja valami, amiből szívesen írna színdarabot?
Színdarabon dolgozom éppen, az a címe, hogy Könyöklők. Arról szól, hogyan könyökölnek és beszélgetnek az emberek a kocsmában, a történelem pedig elmegy felettük. Általában így élünk. Könyöklünk, beszélgetünk, a történelmet pedig mások csinálják. Az itteni történelmet is, amit nekünk kellene csinálni, mert mi vagyunk rá hivatottak. Nekünk már nem fogják megcsinálni, mert annyira távol vitték tőlünk, hogy utol sem érjük. Van egy helyzet, melyben már 1920-tól élünk. Lassan kifogyunk, elfogyunk, nem lesz, aki magyarul megszólaljon a Felvidéken, mert hagytuk, hogy a történelmet mások csinálják.
(Fotó: a szerző)