A Presbiter a presbitereknek és minden olvasójának mindig kínál valami felüdítő meglepetést. Ebben a számban az emelkedett gondolatok nem valóságidegen vagy a valóságtól elrugaszkodott álmodozások kifejezései, hanem éppen a nagyon ellentmondásos, zavaros, terrortól és annyi gondtól terhelt Európában jelentenek zöld szigetecskét.
Mert Urunk a lapon keresztül is emeli az Olvasókat, ezért lehet ünnepkészítő, útkészítő az újság mindazzal az újdonsággal, amit a kegyelem tartogat meglepetésül azoknak, akik Istent szeretik. S tudjuk, nekik minden javukra van. Mennyi a kenyértelen, könnyekkel áztatott feketekenyér-pillanat Csiha Kálmán életében, hogy aztán a vezércikkben felemelkedjék a mennyei kenyérig, ami sors-szaggató sorstalan éveiben is a megtartó, életben tartó táplálék volt? Vagy miért ne fájna Csűry István királyhágó-melléki püspöknek az eldobott kenyér néma kiáltása? Milyen szép és hasznos volt, ahogyan Kálvin okította Genfi Kátéjában a korabeli gyerekeket, ifjakat mindannak a megbecsülésére, amit a kenyér kifejez, s amit gazdagnak és szegénynek látnia kell a szükségesről és az elégről. A mennyei kenyér ünnepi gazdagságát kínálja az Ige körül rovat éppúgy, mint a lelkünket magasba szárnyaltató, fakölteménnyé, fazsoltárrá épülő gyönyörű templom látványa a messzi északon.
S milyen különös csoda, hogy nemzeti ünnepünk, édes hazánk ezredéves születése, és az ima a nemzetért ugyanúgy a vad és kemény hétköznapok elviselésére vértezi fel lelkünket, mint annak a nagy lelki összeölelkezésnek sokakat megajándékozó élménye, a találkozások ereje, ami megmutatkozott és sokak útravalója lett a kassai generális konventen éppúgy, mint a kolozsvári református egység napján. A személyes és tárgyszerű beszámolók kitapintják a lassan forduló történelem kerekeit szerte a Kárpát-medencében.
Hogy a külső nyomás nem old szét, hanem összeköt, a világ meghasonlása acélozza az ölelés, egymásra figyelés, egymásra vigyázás energiáit. Ennek voltunk tanúi az évfordulós alkalmon, a 20. kárpát-medencei presbiteri konferenciánkon Miskolcon, melynek központi témáját: A református presbiter hitvallásos felelőssége címen sokrétűen, mély lelki, missziói és történelmi, művészeti és gazdasági, egyházi-jogi, sőt számviteli összefüggéseket is felmutató, tartalmas előadások világították meg. Mindehhez a bizonyságtételek, a zenei és igei szolgálatok füzérei ugyancsak kínálták a kegyelem asztalának lelki javait.
A mindinkább ellehetetlenülő külső életviszonyokon egyedül a hit általi felülemelkedés, s a fogyó reménnyel is derűvel szembenéző hit fontosságát mutatták azok az írások, melyek a kárpátaljai különlegességről, a presbiterek balazséri családi napjáról, vagy éppen a nyugati szórványban élő presbiterek 14. konferenciájáról a jóléti keretek közötti ugyanolyan lelki szomjúságról kaptunk benyomást, mint kárpátaljai testvéreink esetében. Jó, hogy a délvidék-szerbiai Szabadka egyházközségének 150. évfordulójáról is olvashatunk, és az ottani egyház felelős főgondnoka szemmel láthatóan tollával is oltalmazza az emlékezés lángocskáját, nehogy az idők, s a zavaros külső viszonyok szélrohamai kioltsák azt. Köszönet a pásztori lelkületű
magyar presbitereknek, gondnokoknak ezért a szélrózsa minden irányába! Csak felemlíteni is nehéz, mi minden vár még ránk, ha fellapozzuk ezt a számot: hit és mindennapi tudomány, templom és iskola kapcsolata, a belmisszió péceli alapítójának története, a pataki évzáró, a hódmezővásárhelyi Európa-gondokat igeileg közelítő találkozó, a cigány-gyülekezetek sokszínű szolgálata és kapcsolatépítése. Vagy amint a még halála után is építő írásokat osztogató, előrelátó pásztor énekeink emberi hátteréről szóló anyaga jelzi: élők és elmentek bizonyságtételének mekkora serege jár velünk láthatatlanul, de olvashatóan földi vándorlásunkban. Ez „A mi távlatunk” – ahogyan hollandiai szerzőnk fogalmaz. És még hány üzenet-magvacska várja e szám sorbarázdái között, hogy megtaláljuk, s emlékeztetnek minket a termőre érés, a gyümölcsözés feladatára, a hiábavaló terméketlen élet kerülésére. Mi lenne méltóbb e szám ajánlására, mint Ravasz László, az Imádság a hazáért című megragadó könyörgésének ez a mondata: „Vidd ezt a népet üdvös
önismeretre”. Hasznos olvasást, áldott ünneplést!
(drbl_)
