Mondják mostanában sokan, s mondom én is, beszélnünk kell problémáinkról: az iskolaügyünk, az iskoláink házatáján felgyülemlett gondokról, jelenségekről. Mindehhez én azonban óvatosan hozzáteszek egy-egy kérdést is. Vajon csak az oktatásügy beszűkített értelmezéséről, a tanárok vélt vagy valós rossz magatartásáról, példamutatásáról kell itt beszélni?
Nem kellene-é a dolgokat szélesebb összefüggéseiben vizsgálni, egyfajta háttérelemzéseket is elvégezni? A jelenségek okait, a bajok kórokozóit is feltárni, azokról is értekezni?
Aztán ismételten óvatásságra, megfontoltságra s nagy-nagy körültekintésre inteném magunkat. Előrebocsájtom, nem a félelmet, a gyávaságot, a sündisznóállásokat akarom ezáltal erősíteni, csupán az általánosításoktól, az elhamarkodott ítélkezésektől, a nagyotmondásoktól szeretném magunkat megmenteni. Mert nem biztos, hogy amit szűkebb környezetünkben látunk, az általános jelenség. S talán az sem mindig igaz, amit hirtelenjében megállapítunk, hangosan kimondunk. Próbáljuk meg a másikat is megérteni, feltételezni a jót is arról, aki néha elvárásunktól eltérően viselkedik, más a véleménye bizonyos dolgokról, különbözik a hozzáállása a miénktől.
Úgy látom, sokan minden nekirugaszkodásukkal ugyanazt ragozzák: ostorozzák, szapulják a pedagógust, s nem biztos, hogy ez így jó és célhoz vezető bölcs dolog. Nem áll módomban itt, hosszan elmélkedni, csupán néhány megállapításra szeretnék most reagálni.
Azt, hogy a pedagógusnak becsületesnek, áldozatvállalónak, példamutatónak kell lennie, senki sem vitathatja. Pontosabban valamennyiünknek a jó és nemes dolgokra kell törekednie. Mert a jóra való restség bizony hitünk szerint is égbekiáltó bűn. De vajon kinek nem kell ugyanilyen magatartást tanúsítania? Vagy nem jó-e az, ha ugyanúgy viselkedik a politikus, a pap, az orvos, a népművelő s még sokan mások is?
Persze kivétel mindig lesz, mert igenis vannak gyarló emberek (talán mindnyájan azok vagyunk), mert nem vagyunk egyformák. Mert vannak tehetségesebbek és zsengébbek is köztünk, s az utóbbikat sem lehet kiközösíteni, elutasítani. Nincs olyan társadalmi réteg, olyan szakterület, ahol csupa zseni, mártír, minden tehetséggel megáldott ember lenne csak.
Akkor miért akarjuk, hogy minden pedagógus abszolút tökéletes legyen, a szakmaiságot, a tudást, a magatartást, a példamutatást illetően egyaránt? Mert ha nem lesz ilyen, nem bízzuk rá gyermekeinket, nem adjuk azokat magyar iskolába. S vajon mi milyenek vagyunk? Miféle géneket hordozunk magunkban? Mit látunk a mi lelkiismereti tükrünkben? Tudunk-e szeretni és megbocsájtani? Hisszük-e, hogy a jó elme a közepes mesternél is gyarapodik?
Gyakran felrójuk oktatóinknak, illetve állítjuk róluk, hogy nem képezik magukat tovább, nem művelődnek, nem tartanak lépést a változásokkal. Vajon ezt honnan tudjuk? Néhány évtizeddel ezelőtt nekem is felvetették a városka könyvtárában, hogy nem járok oda gyakrabban. Mondtam nekik: van otthon ötezer kötetes könyvtáram, így nem szenvedek nagy hiányt a könyvekből. S ha valami rendkívüli anyag kell, akkor Pestre utazom a Széchenyi Könyvtárba, mert amit keresek, azt itt úgysem találnám meg.
Ugyanakkor viszont azt is olvasom itt-ott, hogy a tanítók igyekeznek a sok kreditet begyűjteni, atesztációkat abszolválni, hogy több legyen a keresetük. Vajon miért baj ez? Tán nem azt akarjuk, hogy ők is műveltek, képzettek legyenek, lépést tartsanak a korral? Csak az orvosnak, gyógyszerésznek, mérnöknek van joga krediteket szerezni, atesztációkat végezni? És szóvá tesszük, hogy amiért nem jár kredit (A Csemadok vagy egyes társaságok által meghirdetett versenyeken elért eredményekért), azt nem végzik el a pedagógusok. Ez sem igaz teljes egészében. Mert bizony a diákok nagy százalékát igenis a tanárok készítik fel a többféle vers- , próza- és mesemondó versenyre, a különböző vetélkedőkre stb.
Nekem egyszer az egyik képesítetlen kolléganőm a szememre vetette, hogy én nemigen kapnék máshol állást, mert nekem sok fizetést kell adni, ugyanis magas bérezési osztályban vagyok. Pedig nem tettem mást, csak tovább képeztem magamat, akkor amikor ezért még nem is járt fizetésemelés. Egész pontosan egy újabb szakot szereztem, doktoráltam pedagógiából, fokozatot szereztem néprajzból. Úgy látszik azonban, a más szakterületről a pedagóguspályára lépett kolléganő szerint ezt rosszul tettem, s vele, a képesítetlennel szemben hátrányban vagyok, mert őt kevesebb pénzért szívesebben alkalmazzák. Vajon miféle gondolkodás az ilyen? No, de én nem általánosítom ezt, mert tudom, nem az efféle gondolkodás, ítélkezés jellemző valamennyiünkre.
Azt is felrójuk ismételten tanárainknak, hogy nincsenek ott az egyes rendezvényeken. Írtam s mondtam egykor én is ezt szervezőként, önkéntes kultúrmunkásként és pedagógusként. Mígnem rájöttem: nincs teljesen igazam. Magammal is megesett Ipolybalogon, hogy amikor valamiféle kitüntetésre javasoltak, a helyi pártelnök közbeszólt (annak ellenére, hogy nem voltam párttag), hogy én a faluban nem csinálok semmit. Csak azt nem tudta szegény feje, hogy nem Ipolybalogon lakom, s az onnan két házzal odébb lévő helyen vezettem éppen akkor az országos hírű Madách Imre Irodalmi Szinpadot, dolgoztam fizetség nélkül a járási Csemadoknak, majd Ipolyságon szerveztem a Honti Közművelődési Klub programjait tíz éven át, havonta többször is. Mit kellett volna még tennem ezek után Ipolybalogon, ahol diákjaimmal igen jó eredményeket értünk el tantárgyaimban, ahol megannyi író-olvasó találkozót szerveztem az iskolában, felsorakoztatni a szlovákiai magyar irodalom színe-javát?
Ne feledkezzünk meg tehát arról sem, hogy pedagógusaink nagy százaléka ingázó. Naponta 50-100 kilométert utazgat oda-vissza azért, hogy állása legyen, megkeresse betévő falatját, hogy legyen megfelelő szakos tanár a vidéki iskolákban is, s fennmaradjon ott a magyar nyelvű oktatás. S ha jut még ideje, kultúrmunkát is végez, rendezvényekre is elmegy. Vagy a lakóhelyén vagy a munkahelyén. Igaz, mindkettőn már nem biztos, hogy meg tud jelenni. Mert ő is élni akar, mert neki is van családja, mert ő is nevel 2-3 gyermeket. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy pedagógusaink nagy része nő, gyermeket is vállaló édesanya, akiket talán társadalmunknak is jobban meg kellene becsülnie, közösségeinknek is támogatniuk kellene őket, olykor melléjük kellene állniuk az ilyen-olyan számlák benyújtásával párhuzamosan.
Mondom újra: türelmet és megértést kérek nyugdíjas tanárként is a még aktív oktatók számára. Mert higgyük el, nem könnyű az ő helyzetük sem. Ahogyan az oktatási-nevelési munka, a pedagógushivatás sem leányálom teljesen manapság.
