Az alábbiakban Horváth László, a somorjai Madách Imre Gimnázium történelemtanárának ünnepi beszédét közöljük. Elhangzott november 13-án Mátyás király somorjai mellszobrának felavatásán.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Az ember legtermészetesebb igénye, sőt szükséglete az együvé tartozás érzetének kifejezése és a közösségi lét megélése annak különféle színterein: legyen szó családról, nemzetről, hazáról vagy éppen településről. Tamási Áron szerint „azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”; s eme otthon, mint fizikai valóság vagy szellemi hajlék, a valahová vagy valakihez való tartozás érzete az egyénnek mindenkor biztonságot, igazodási pontot, helyes önértékelést, identitást és tartást adott. Az ókori rómaiak megalkották a genius loci, azaz a hely szellemének fogalmát. A „genius“ eredetileg vallásos értelemben vett szellemet jelentett, voltaképpen a hely szentségét értették alatta, illetve magát az istenséget, akinek a családi fészket, a falut vagy a várost szentelték.
Idővel a genius loci jelentése némileg módosult, s mára már valamely helyből áradó uralkodó szellemiséget és lelkületet takarja. Ott rejlik a lélek minden emberi közösségben, amelynek múltja van, s ahol az ősök örökét elevenen őrzik. Vannak helyek, melyekből szinte sugároz ez a nagyszerű éthosz, s vannak olyanok is, amelyek nem nyílnak meg egykönnyen. Előbb meg kell őket tisztítani a rájuk rakódott haszontalan ocsútól, majd kitartó türelemmel tovább kapargatni a felszínt. Így van ezzel városunk is. Nem is csoda, hiszen voltak idők, amikor itt tűzzel-vassal irtották a hely szellemét, mint a múlt ósdi és káros maradványát, hogy helyet teremtsenek valamely új, kizárólagosnak hitt ideológiának. Rombolás zajlott a fejekben, miként a reális térben is, amikor a „városfejlesztés” címszava alatt eltüntették az emlékezés helyeit, a földdel tették egyenlővé a város arculatát meghatározó polgárházakat, illetve ormótlan áruházakkal vagy éppen panelrengeteggel bástyázták körül megszentelt helyeinket. Mindennek dacára a hely szelleme továbbra is él, túlél. Nekünk, a jelenkor embereinek pedig nemcsak megkérdőjelezhetetlen jogunk, hanem eleinkkel és utódainkkal szembeni kötelességünk is, hogy e hagyatékot életben tartsuk, hangsúlyosabbá tegyük, hogy aztán továbbörökíthessük.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim, úgy gondolom, hogy Mátyás király szobrának fölavatásával egy fontos lépést teszünk ebbe az irányba, hiszen Somorja több szálon kötődik az uralkodó személyéhez. Mindemellett Hunyadi Mátyás történelmünk egyik legkiemelkedőbb királya, Szent Istvánnal és Szent Lászlóval egyetemben a magyar királyi eszménykép megtestesítője. Életéről és cselekedeteiről számos mese és monda született. Az igazságosnak tartott király nemcsak a magyar, hanem csaknem valamennyi szomszédos nemzet – köztük a szlovákok – népi kultúrájában is mély nyomott hagyott. Népszerűsége máig töretlen. Emlékezete a Kárpát-medence népeinek közös kincse, épp ezért bízzunk benne, hogy e szobor megléte egyetlen e szellemi közösséghez tartozó, s magát somorjainak valló ember szemében sem lesz szálka többé.
Mátyás élete a valóságban is bővelkedett regényes, már-már mesébe illő fordulatokban. A nagy törökverő, Hunyadi János és Szilágyi Erzsébet második gyermekeként látta meg a napvilágot. A későbbi reneszánsz király humanista műveltségét leginkább nevelőjétől, Vitéz János váradi püspöktől (későbbi esztergomi érsektől) szerezte. Édesapja az 1456-os nándorfehérvári diadalt követően vesztette életét, s nem sokkal ezután halálra ítélték testvérbátyját, Lászlót. Őt magát – a Hunyadi család egyetlen életben maradt férfitagjaként – az akkori uralkodó, V. Utószülött László fogságba vetette, majd túszként Bécsbe, aztán Prágába hurcolta. Fogva tartója váratlan halála után Csehország kormányzója, Podjebrád György továbbra is őrizetben tartotta a prágai várban. Itt értesült arról, hogy távollétében, 1458. január 24-én Magyarország királyává választották. A hazatérő ifjú uralkodó határozottan és kemény kézzel látott hozzá az országláshoz. A hatalmát korlátozni vágyókat (köztük nagybátyját, Szilágyi Mihályt) eltávolította környezetéből, a lázadásokat és összeesküvéseket pedig kérlelhetetlenül elfojtotta. Külpolitikájában rendkívül aktív volt. A pápa felhívására keresztes háborút indított a huszitizmussal rokonszenvező egykori fogva tartója, majd apósa, Podjebrád György cseh király ellen. Bár meghódította Morvaországot, Sziléziát és Lausitzot, illetve Olmützben a cseh katolikus rendek királlyá is választották, fő célját, a német-római császári cím elnyerését nem sikerült elérnie (cseh királyként ugyanis megválasztható lehetett volna). Bár a maga korában többen elégtelennek tartották oszmán veszéllyel szembeni fellépését, több sikeres csatát vívott és megerősítette a déli végvárrendszert, így végső soron sikerült megóvnia országa területi épségét. Ugyancsak sikerült visszavernie a magyar trónra igényt formáló, III. Frigyes német-római császár támadásait, sőt visszaszerezte a birtokában lévő magyar Szent Koronát is, amellyel 1464 márciusában Székesfehérvárott megkoronázták. A Habsburg Frigyessel való konfliktus többször kiújult, s a küzdelem végül Mátyás javára dőlt el: meghódította Ausztria keleti részét, s élete végén uralkodói székhelyét Buda és Visegrád után Bécsben rendezte be.
Mátyás király mellszobrának leleplezése Somorján (Fotó: sormorja.hu)
Mátyásnak azonban nemcsak a császárral és a szultánnal szemben kellett megvédenie a királyságát. A külföldről fenyegető veszélyen kívül az ország belsejében is tartós hadiállapot uralkodott. A tűzfészek északon, a Felvidéken volt, ahová a – magukat jóval az ő uralkodása előtt befészkelő – huszita „bratrikok” (testvérek), más néven „zsebrákok” jelenléte okozta a legfőbb gondot. Elődei nem tudták felszámolni itteni hatalmukat, Mátyás azonban több hadjáratban sikerrel törte meg az ellenállásukat. A területeiket és támogatóikat vesztett zsebrákok talpon maradt része ezután az ország északnyugati részére összpontosult. Nagyszombat sikertelen ostromát követően fő erőikkel a nagykosztolányi várba húzódtak. Mátyás a hatvanas évek elején látott hozzá egy velük szembeni újabb hadjárat szervezéséhez, amelyet a budai rendi gyűlés is támogatott. Buda utáni következő úti célja Esztergom volt, hogy az ott egyesülő serege élére állhasson.
Az érseki székhely elhagyása után 1466. november 9-én Somorjára érkezett, ahol két napot töltött el seregével (illetve annak egy részével). Itt-tartózkodásának ékes bizonyítéka két innen kelteztetett levele. Mátyás számára nem volt ismeretlen a városunk. Az itteni látogatása előtti esztendőben ugyanis kétszer is a színe elé járult Szabó Lénárd somorjai bíró az egyik tanácsnok kíséretében. A budai útjaik célját – a korábbi szabadalmak megerősítését – elérték. Mátyás minden bizonnyal az 1466-os látogatása során tett szóbeli ígéretet arra nézvést, hogy a jövőben a birtokosok magva szakadta (a család férfi ágon való kihalása) esetében a város egymérföldes körzetében található földek Somorja tulajdonába kerüljenek. A városatyák mindenesetre erre hivatkozva érték el 1487-ben a pozsonyi káptalannál e joguk törvénybe iktatását. Úgy tűnik, a király elégedett volt a somorjaiak vendégszeretetével, mert a legjelentősebb csallóközi település lakóihoz a későbbiekben is nagyon kegyes volt: 1468-ban Szap, 1483-ban pedig a Balázsszállása (Balázsháza) nevű birtokot adományozta a városnak, 1488-ban pedig újfent megerősítette privilégiumait.
Tisztelt jelenlevők! Engedjék meg, hogy e helyen ismertessek Önökkel egy merőben új kutatási fejleményt. Mátyás nemrégiben (2011) összeállított legújabb útikönyvének tanúsága szerint az uralkodó nem egy alkalommal, hanem kétszer járt Somorján. A második, egynapos látogatásának időpontja 1469. október 7-e volt. A városunkban eltöltött napot megelőzően – Budáról elindulva – Esztergomban, majd Megyeren tartózkodott, Somorja után pedig Pozsonyba, Nagyszombatba, majd Uherský Brodba folytatja útját. Eszerint megállapíthatjuk, hogy városunk másodjára a Podjebrád elleni kereszteshadjáratot vezető magyar király egyik hazai állomása volt.
Íme hát a genius loci: A király, akinek Somorja oly sokat köszönhet, s kinek emlékét immár méltóképpen ápolhatjuk. E szándékunkban erősítsenek meg bennünket Wass Albert Üzenet haza című költeményében megfogalmazott gondolatai:
Üzenem a háznak, mely fölnevelt:/ ha egyenlővé teszik is a földdel, / nemzedéknek őrváltásain / jönnek majd újra boldog építők, / és kiássák a fundamentumot, / s az erkölcs ősi hófehér kövére / emelnek falat, tetőt, templomot.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim, legyünk hát mi is mindenkor eltökélt és tántoríthatatlan építők, akik kiássák a fundamentumot, s emelnek falat, tetőt és templomot!
