Ma van Luca napja, melyről írott és nyomtatott sajtónkban, a néprajzi szakirodalomban egyaránt sokat olvashattunk már. Érdekes, hogy a népi kultúrkörben, hívő és vallásos parasztságunk hitvilágában a nap névadójának, Szent Lúciának az alakja kissé elhomályosult, s Luca egy másfajta alakban jelent meg. Elődeink nem is ünnepelték a szentet, inkább az utóbbival kapcsolatos hiedelmek, tilalmak, jóslások maradtak fenn.
Nekem még személyes élményeim is vannak e nappal kapcsolatban. Emlékszem, nagyon régen a maga módján mélyen hívő nagyanyám ilyenkor kora reggel sokáig motoszkált az istállóban és a baromfiudvaron. Bizonyára az e naphoz kötődő mágikus cselekedetek egynémelyikét végezte el, de erről nekem nem beszélt. Viszont édesanyám Lucakor korán útnak indított. Ha volt roráté, azaz hajnali mise filiális községünkben – mert ez a nap az adventi időszakra esik –, akkor először oda siettem, aztán iskolakezdésig még néhány rokonunkat is felkerestem.
Elmondtam az „Acélt hoztam kéteknek” kezdetű verset, majd leheveredtem a földre. A versikében kívántam, hogy a gazdaasszony konyhaeszközei erősek legyenek: vasból, cinből, ólomból készüljenek, s ne törjenek. De szólt a jókívánságokat kifejező versike arról is, hogy bőség és szaporodás legyen: sok gyermek és sok jószág szülessen; a tyúkok jó tojók legyenek, a gazdának pedig annyi verem búzája adassék, mint égen a csillag.
A lucázó gyerekeknek igencsak örültek a portákon, márcsak azért is, mert, ha ilyenkor elsőként férfi vagy fiú érkezett a házhoz, az szerencsét jelenthetett. S hogy a hajdani ünnepből is megmaradhatott valami a hagyományozódásban, azt az is bizonyítja, hogy Luca sok tekintetben dologtiltó nap volt. Főleg az asszonyok számára volt tilos a mosás, a varrás s még néhány egyéb tevékenység. Lányaik pedig a dologtevés helyett inkább a szerelmi jóslásokba kezdtek.
Nos később, amikor a néprajzi gyűjtéssel is foglalkozni kezdtem, s a néprajzi szakirodalmat is tanulmányoztam, megírtam erről a napról néhány dolgozatot. Egyiket katolikus lapunkban is közöltem, ahol egy buzgó olvasó rendreutasította a szerkesztőt és a cikkírót, hogy a katolikus lapban nem lenne szabad ilyen babonaságokat összeírni, illetve publikálni. Akkor próbáltam neki érdemben válaszolni, s hivatkoztam földinkre, Ipolyi Arnold tudós püspökre, aki a magyar népi hiedelemvilág elsőszámú kutatója lévén, megannyi babonát, hiedelemtörténetet tárt fel, tett közzé. Köztük Luca-napiakat is, például a közeli Szántóról vagy Deméndről.
Ipolyi Arnold is jól tudta, az ember belső világa, no meg a világról alkotott képe bonyolult és összetett. S ha annak minőségét ismerni akarjuk, a népi hitvilág minden töredékének ismerete fontos, érdekes és értékes lehet számunkra.
Aztán nagy élmény volt nekem, mikor pályám vége felé egyik tanítványom bejelentette, hogy ő még most is jár lucázni. Épp a szülőhelyemmel szomszédos faluból, Ipolyfödémesről származott, ahol engem keresztvíz alá tartottak a plébániatemplomban. Siettek velem, mert úgy tartották, jó, ha minél előbb báránykát hozhatnak a templomból pogányka helyett.
Balázs nevű tanítványom is jó katolikus, naponta imádkozó gyerek lett. De nagyanyja elvárta, hogy Luca napján kora reggel, még mielőtt az autóbusszal elindulna a palásti iskolába, feltétlen keresse fel. Tudta is a gyerek a szép Luca-napi köszöntőt. S nagyanyja, a buzgó hívő eme elvárás mellett sok szép imádságra is megtanította őt. Köztük több archaikusra is. Mert ezek is megfértek az ő hitéletükben egymás mellett, akárcsak Luca alakjai a maguk babonás szokásaival, a hitükért vállalt mártíromságukkal.
