Orvosunk, dr. Fiedler szerencsésen túlélte a flekktífuszjárványt, s így egész oroszországi tartózkodásunk alatt őrangyalunk maradt.
Csakhogy neki is pénzt kellett keresnie a tábor számára, mint mindnyájunknak. Így hát „eladták” a bányakombinát kórházának, ahol nemcsak az oroszoktól, de a helyi oszétektől is csakhamar kiérdemelte a „csodadoktor” nevet.
Főnöke egy oszét orvos volt, aki az orvosi rendelés előtt kecskéit dédelgette, földjeit kapálgatta, s gyakran a legelemibb higiéniai előírásokat sem tartotta be. Nem csoda hát, hogy sok páciense meghalt, hiszen még a szükséges emberi kapcsolatokat sem építette ki velük. Munkaidőn kívül nem volt hajlandó senkit sem kezelni. Így ilyenkor mindig a mi orvosunkat hívták a táborból, ahonnan kb. 2 kilométer volt a kórház.
Az ő számára nem létezett munkaidő. Hosszú éveken át ápolta az egész tábort, az ő segítsége nélkül bizonyára sokan közülünk meghaltak volna. Csak sokkal később osztott be az NKVD a táborba három német hadifogoly orvost. Később telefonvonalat is létesítettek a tábor és a kórház közt, így gyakran hívták éjjel is, annak ellenére, hogy a kórházban lakott az oszét orvos. Két kilométert gyalogolni a kórházba főleg a téli hónapokban életveszélyes volt.
A farkasok a hegyekben a hó alatt nem találtak élelemre, így leereszkedtek a völgyekbe, kemény harcokat folytattak a tábor körül az őrkutyákkal, s falkába verődve nem átallották az embert is megtámadni. S dr. Fiedler gyakran magányos gyalogos volt, életét mindig féltettük. Ezért magunk közt gyufagyűjtést szerveztünk, mert a gyufa még az oroszok közt is annyira becsült volt, hogy gyakran fizetőeszközként használták. Ezen kívül egy fabuzogánnyal is felfegyvereztük, ezt mészbe mártottuk, mert a fehér színtől a farkasok éjjel féltek. Páni félelemben lépkedett a sötét éjszakában, amikor csak a farkasok világító szemét látta maga előtt és mögött, útban a kórházba és vissza. A farkasok mindig csak pár lépést hátráltak, amikor pár pillanatra meggyújtott egy-egy gyufát s megfenyegette őket a buzogánnyal.
Hasonló halálos félelmet én is megéltem egy sötét éjszaka, amikor egy elektromos berendezés balesete miatt gyalog kellett elmennem a 4 km-re fekvő Mizurba. Az út magas sziklákba vágva vezetett. A másik oldalon, a szakadékban az Ardon, a sebes hegyi folyó. Egyik kezemmel a sziklákba kapaszkodtam, a másikban a kis kést tartottam, amelyet a vattakabát ujjában rejtettem el, hogy a rendszeres heti ellenőrzésnél a katonák ne találják meg. Az út egy örökkévalóságig tartott, miközben tudtam, hogy az esetleges farkasok ellen a kis kés mit sem segített volna. Viszont erkölcsi erőt adott. A táborba teljesen kimerülten tértem vissza, kivert a halálos veríték. De ezen az úton gyalogolni nappal is váratlan és sokszor halálos fenyegetést jelentett, amikor gyalog kellett munkába menni, mert a kombinát nem küldte értünk időben a teherautókat. A magas sziklákról állandóan kisebb-nagyobb kövek potyogtak, néha egész szikladarabok. Akit eltaláltak, ottmaradt összetört fejjel. Csak akkor vettük észre, mikor valaki kiesett a hármas oszlopból, s nem mehettünk tovább.
Egyszer egy kétségbeesett helyi oszét nő jött a táborba, s zokogva kérte a parancsnokot, hogy engedje vele Fiedler doktort a hegyi faluba, ahol beteg férje fekszik. Az oszét orvos ebben az esetben sem volt hajlandó vele menni, mert aznap már ledolgozta munkaidejét. Dr. Flóriánnal, az eperjesi ügyvéddel együtt, aki a tábor belső életét szervezte, a parancsnok elengedett minket a nővel.
„Emlék Nuzalból” (Forrás: Flórián-archívum)
(Érdekes módon Apám nem nagyon akarta, hogy P.G. írásában név szerint szerepeljen. Ezért van az, hogy P.G. csak itt említi meg név szerint, egyéb alkalmakkor csak „jogászunk”-ként emlegeti. Az ottani életről nem sokat mesélt – vagy nem akart, vagy megfogadta az utasítást, mely szerint nem volt szabad. Talán azt sem akarta, hogy mi, gyerekek esetleg az iskolában elkotyogjuk, amiket otthon a Nagy Testvérről mesél…)
Az út a faluba néhány óráig tartott, s a nő dr. Fiedlert állandóan győzködte, nem fogja megbánni, ha segít a férjén. S bár e nélkül az ígéret nélkül is elment volna, kíváncsian vártuk, mi lehet e királyi jutalom ettől a szegény asszonytól. Izgatottan vártuk a kunyhó előtt, s néztük, mi van a kezében, valami újságba csomagolt tárgy. S az újságból kivett egy kukoricalepényt! Nem tudtuk, nevessünk-e vagy sírjunk. De megértettük, hogy ez a lepény az asszony számára egy királyságot ért! Nagy egyetértésben megettük, még ha nem is pótolta az energiát, amelyet erre a hegyi túrára elhasználtunk.
(Jövő héten folytatjuk a mindennapi élettel az ólombányákban)
