A tanári pályán eltöltött hosszú évek során gyakran tapasztaltam, hogy a kollégák gyanakvással néznek arra, aki pedagógiai munkája mellett valami mással is foglalkozik. Nem mindig tudták elképzelni, hogy az egyéb irányú tevékenység nem árt a tanításnak, a többféle szellemi munkálkodás nem akadályozza a még hatékonyabb szakmai kibontakozást. Mi több, erősítheti azt, színesebbé, érdekesebbé teheti egy-egy tárgy ismereteinek átadását.
Ha például az adott régióban valaki népdalkutatást végez, és ráadásul még zene szakos is az illető, akkor biztos, hogy az ő énektanítása eredményesebb lehet. Vagy ha a magyartanár mondjuk Mikszáth-kutatással, a Mikszáth-művek szülőföldi vonatkozásaival is foglalkozik, az feltételezhetően jobban megszeretteti, meg tudja szerettetni tanítványaival az írót, annak munkásságát. De az sem haszontalan dolog, ha a történelemtanár ismeri a helyi hagyományokat, az adott települések történetét, s mindezeket ötvözni tudja a tanterv által előírt anyaggal. A példákat még hosszan lehetne sorolni.
A lényeg tehát az, hogy a pedagógus több irányú munkálkodása által színesebbé váljék az oktatási tevékenység, gazdagodjék, még jobban elmélyüljön a tanulók tudása. S akkor a tanárnak mindezért legalább elismerés jár, nem pedig gyanakvás, alaptalan kérdőre vonás.
Én a pályán úgy mentem végig, hogy kezdő tanár korom óta sok mindennel foglalkoztam. Irodalmi estek, író-olvasó találkozók szervezésével, irodalmi színpad irányításával, irodalmi hagyományok kutatásával, szakrális emlékek feltárásával, néprajzgyűjtéssel többek között.
Horváthné Sántha Margit néni egykori irodámban (fotó: Csáky Károly)
Néprajzi kutatómunkám során több száz adatközlővel megismerkedtem, akiktől nemcsak értékes anyagot gyűjtöttem be, hanem sokat tanultam tőlük emberségből, szülőföldszeretetből s egyéb ismeretekből is. Megannyi megható élményben volt részem; sok-sok lebilincselő történetet hallottam, s különböző emberi sorsokba szereztem betekintést.
Több adatközlő emléke a mai napig él bennem; részeseivé váltak életemnek, velem maradtak örökre; népi tudásuk-ismeretük által magam is gazdagabb lettem. Egyik ilyen adatközlőm volt a pereszlényi Horváth Mihályné Sántha Margit, aki 1918-ban született, s jómagam 1984-ben találkoztam vele először. Az időtájt a Hallottátok-e már hírét? című kötetemhez gyűjtöttem anyagot, és az esztendő jeles napjainak szokásait dolgoztam fel. Margit néninél könnyű dolgom volt, mert ő szinte mindenre emlékezett, élő tárháza volt a múltnak. Nagy szerencséje az embernek, ha ilyen adatközlőre akad, aki ismeri a szokásokat és hiedelmeket, a szöveges folklórt; aki szépen tud énekelni, tojást pingálni, hímezni, ismeri a népi ételeket s még sok mindent. Pereszlény népi világa nyílott ki előttem Horváthné konyhájában, melyben többször is megfordultam, s ahol télen mindig jó meleg volt, a forró nyári napok idején pedig kellemes hűvös. Az akkor használt szalagos magnók több tekercse telt meg a hosszú órák folyamán. Az esztendő jeles napjainak megidézése után később jöttek az emberélet fordulói; a mondák a „harangborotválókról” meg a Kígyó-dombról, az elsüllyedt kolostorról és egyebekről. De szó esett a pereszlényi nagygazdákról, a kitelepítésről és a falu megcsonkításáról is. Összeírta az adatközlő a falu személy- és ragadványnévanyagát, az errefelé ismert szólásokat és közmondásokat. És Margit néni jelen volt a kultúra szervezőjeként is Pereszlényben; színdarabokat játszott és tanított, énekkarban szerepelt stb.
Horváthné Sántha Margit több kötetem adatközlői közt is szerepel, gyakran hivatkozom rá, idézek tőle. Az általa ismert kincs tehát ilyen formában is fennmaradt valahogy. Amikor Ipolyságon az egyházi iskola igazgatójaként sikerült a nyolcosztályos gimnáziumban a néprajzoktatást is elindítanom, egy rendhagyó órára magát az adatközlőt is behozattam falujából. Sosem felejtem el, milyen nagy nap volt ez számára. Szépen felöltözött, s ott ült a katedrán helyettem. Én a gyerekek közé ültem, s együtt kérdezgettük, faggattuk őt életéről, falujáról, a régi világról, a népi emlékezetről. Ő pedig válaszolt a feltett kérdésekre, beszélt és mesélt, énekelt, mondókákat adott elő. A gyermeki elméket kíváncsivá tette, maga pedig boldog volt, hogy ilyet is megélhetett. De magam is örültem, hogy kölcsönösen jót tehettünk egymásnak.
