Alagírból mindent teherautókkal kellett továbbszállítani Mizurba és más, még távolabbi bányákba. Az utak, amelyeken az autók közlekedtek, nehezen voltak utaknak nevezhetőek. Mint annyi minden más ebben az óriási birodalomban, ezek az utak is csak provizóriumok voltak, s a közlekedés rajtuk életveszélyes.
A sziklás, köves lejtőbe az út szinte belevésődött, a kiásott sziklák és föld le-lezuhantak az út alatti szakadékba, ahol a vad hegyi folyó, az Ardon zúgott. Az út fölött meg ezer méteres sziklás hegyek magasodtak. S így kellett, csak emberi erővel, bármilyen gépesítés nélkül rendbe tenni egy 40 km-es utat. Mindenütt, ahol az utat elmosta az eső, egy újabb részt vágtunk a sziklába, hogy éppcsak elférjenek az autó kerekei. Gyakran csupán annyira volt széles az út, hogy az autó mind a négy kereke nem fért fel rá, s egyikük a szakadék felett függött a levegőben.
Ilyen könnyelműen tettek ki életeket életveszélynek, mert ezeken az autókon úgy szállítottak minket, hogy 70 ember szorosan egymás mellett állt, s nem volt hol kapaszkodni vagy mire támaszkodni. Mindeközben a sofőrök nyaktörő sebességgel hajtottak, s nevettek félelmünkön, nem gondolva arra, hogy saját magukat is veszélyeztetik. Egyszer egy ilyen teljesen megrakott autó lezuhant, többször megperdült, s fejére állt a folyóban. A katona, aki kísérte az embereket, ott maradt felszúrva saját szuronyára, s majd mindenki komoly sérülést szenvedett, főleg a fején. A baleset helye csak pár kilométerre volt a tábortól, s szörnyű volt figyelni a véres fejű embereket, ahogy futnak a táborba, s keresik az orvosi segítséget. De sokaknak nem lehetett segíteni, s az autó alatt a folyóba fulladtak. Ennek a balesetnek az ellenére sem tettek semmilyen biztonsági intézkedéseket. Már másnap ugyanolyan veszélyesen szállították az embereket.
Állandó jelleggel szenvedtünk az éhségtől
Minden munkafolyamatban valamiféle normákat állítottak fel, s a munkavezetőinknek naponta ki kellett állítaniuk egy igazolást arról, ki hogyan teljesítette a normát. 100%-os teljesítményért járt 600 g fekete, nedves, tehát nagyon nehéz kenyér, napi három leves, s naponta kétszer három kanálnyi valamilyen kása. A leves zsírtalan volt, itt-ott úszkált rajta egy zsírfolt, a kásából hiányzott a hús. A húst, a zsírt és a többi élelmiszert már a kiutalásnál ellopták a tisztek és a katonák, akik így – a mi rovásunkra – javítottak ellátásukon.
Ahogy az egész Szovjetunió lakossága csak az amerikai konzervekből élt, amelyek nélkül a lakosság éhen halt volna, mi is ezeket a konzerveket kaptuk, természetesen miután nagy részüket ellopták. Állandó jelleggel szenvedtünk az éhségtől, egymást loptuk meg, ahol tehettük. Farkasokká váltunk.
Aki soha nem éhezett, el sem tudja képzelni, mire képes az ember, ha éhezik. Gyorsan terjedt az avitaminózis, hiszen semmi vitamint nem kaptunk. A munkaképtelen emberekből csoportokat hoztak létre, ezek zsákokba gyűjtötték – ahol a vaddisznók feltúrták a terepet – a csicsókát, egyfajta vad krumplit, amit a vaddisznók annyira szeretnek. Tavasszal kötelezően a tűlevelű fák hajtásaival is etettek, bár az orvosok véleménye szerint ez inkább kárt okozott szervezetünkben, mint hasznot.
Csak e „paradicsomból“ való hazaérkezésem után állapította meg bőrorvosom, hogy az orosz koncentrációs táborban egy erős disztrófián (tápanyaghiány okozta szövetsorvadás) estem át, közel álltam az éhhalálhoz. Mindig azt gondoltam, hogy az a jelenség, mikor a lábikrámba nyomom az ujjam, s a keletkezett lyuk csak nagyon lassan tűnik el, az avitaminózisnak köszönhető, nem tudtam, mily közel voltam az éhenhaláshoz.
Mivel a kenyér minden grammja létfontosságú volt számunkra, s egymástól minden morzsát irigyeltünk, a kenyérkiadást úgy oldottuk meg, hogy valami primitív mérleget készítettünk. Mizurban, az üzlet előtt tanúk jelenlétében megmértünk egy követ, amely aztán minden mérés alapjául szolgált. A kenyeret munkaképtelen lányok szeletelték, őket „kenyérvágóknak“ hívtuk. Más, munkaképtelen férfiak pedig fából kis fogpiszkálókat faragtak, s ezekkel tűzték hozzá az alapadaghoz a további kenyérdarabkákat, hogy egy gramm sem hiányozzék.
Órája egyikünknek sem volt. Hiszen a „davaj csaszi“ már a tisztek és katonák első zsákmánya volt még Szlovákia területén. De valami szerint csak kellett a tábor életét irányítani. Asztalosaink deszkából nagy órát gyártottak mozgó mutatókkal, s ezeket a mutatókat a szolgálatos – szintén munkaképtelen – kapuőr óránként továbbigazította a szolgálatos tiszt órája szerint, hiszen órája csak neki volt.
Az amerikai konzervek pléhéből ügyes iparosaink tálacskákat gyártottak a levesre, ill. kására. Mikor ezt a tisztek meglátták, felmentették őket a bányamunka alól, s számukra és családjaik számára kellett tálakat és szamovárokat gyártaniuk.
Le sem lehet írni, milyen primitív körülmények közt éltek ezek a tisztek a táboron kívül lévő fakunyhóikban, milyen gyatrán öltöztek feleségeik vagy élettársaik.
(Folytatjuk)
