Százhatvannyolc esztendővel ezelőtt, 1849. március 24-én történt, hogy a magyar fősereg jobbszárnya előtt ténykedő Beniczky Lajos őrnagy „száguldó különítménye” fényes nappal rajtaütött a Losoncon ebédjét komótosan fogyasztó császári hadoszlopon.
A császáriak Vácig futó parancsnoka, Almásy Károly ezredes már arról tájékoztatta fővezérét, hogy hatezer fős magyar csapat rohanta meg, s ez igencsak elbizonytalanította herceg Alfred zu Windisch-Grätz tábornagyot, akinek sejtelme sem volt, pontosan honnan is várhatja a magyarok támadását.
Nem sokkal a honvéd fősereg tavaszi hadjáratának kezdete előtt Görgei Artúr tábornok a harminchat esztendős, felvidéki születésű és igen jó helyismerettel rendelkező beniczei és micsinyei Beniczky Lajos őrnagyot különleges feladattal bízta meg, melyről Görgei így írt emlékirataiban: „A Miskolcról az északi megyékbe küldött kis száguldó csapatomnak, mely eddigre a szlovák népfölkelést Eperjesről már elzavarta, meghagytam, hogy portyázásait elsősorban Komárom felé végezze. Ezzel egyrészt az Ipoly völgyében portyázó ellenséges harácsoló különítmények munkáját szándékoztam megszűntetni, másrészt jelentéktelen különítményem arcátlan csapongásaival azt akartam elhitetni az ellenséggel, hogy a különítmény nyomában nagyobb haderő közeledik, és Komárom várát akarja felszabadítani az ostromzár alól.”
Beniczky őrnagy alig négyszázötven fős „száguldó különítményének” zöme felvidéki volt, hiszen gyalogságát a pozsonyi 15. honvédzászlóalj három százada és a Beniczky-féle önkéntes csapat két század vadásza alkotta. Kicsiny, ámde igen harcedzett lovasságát Jánosi Szilárd, a 10. Vilmos-huszárezred főhadnagya vezette, akinek harminckét fős kombinált huszárszakasza felvidéki Vilmos- és jászkun Nádor-huszárokból állott. Beniczkynek tüzérsége is volt, méghozzá a pozsonyi tüzérüteg két (másutt: három) darab hatfontos lövege. A különítmény a Miskolc-Putnok-Rimaszombat menetvonalon haladt, amikor március 23-án Beniczky azon értesítést vette, hogy Losoncon császári csapatok tanyáznak.
A hír igaznak bizonyult, mivel azon a napon Besztercebánya felől érkezett meg Almásy Károly ezredes, az 1. ulánusezred parancsnokának „czirkáló hadoszlopa” Losoncra, ahová a császáriak egy másik, Vác irányából kiküldött kisebb osztaga is bevonult.
Beniczky embereit összeszedve még aznap este Osgyán felé vonult, ahonnan március 24-én „jó vezetőkkel ellátva, s a hózivatartól is segitve, Benicky [sic!] a nélkül, hogy fölfedezték volna, a városba tört s a lakosoktól segittetve, irgalmatlanul megverte az osztrák csapatosztályt.”
Beniczky kihasználta a császári őrszemek figyelmetlenségét és három irányból rohanta meg Losoncot. Almásy ezredes csapatai pánikba estek, néhány szakaszuk megpróbált ellenállni a Tugár patak hídjánál, de aztán vissza kellett vonulniuk. Zuccato főhadnagy parancsnoksága alatt a rózsaszín hajtókás, sárga gombos 13. Wimpfen-sorezred egy százada a kaszárnyába húzódott, de a túlerő ellen nem tudtak kitartani és végül megadták magukat, mint ahogy a tengerzöld hajtókás, sárga gombos Baumgarten 21. sorgyalogezredbeli bakák is. A lovasság részéről lovag schwarzenfeldi Schreiter főhadnagy egy szakasz 1. ulánusezredbeli Civalart-dzsidást szedett össze, és rohamot akart intézni a város főterén (ma: Kubinyi tér) nyílt tüzelőállásban lévő magyar lövegek ellen, de ezen szándékát Jánosi főhadnagy huszárjai hiúsították meg, akik a nap hősei voltak, ugyanis Losonc utcáin akkora lármát csaptak, hogy az ellenség joggal hihette: a huszárok nagy számban rohanták le a várost, s később a „fogoly tisztek bámulva beszélék, mi képzelhetetlen vakmerőséggel támadta meg a 32 huszár az egész dzsidásszázadot s szétverte összeszedhetetlenül.”
A siker teljes volt, Beniczkyék számos foglyot ejtettek, többek között pallini Inkey Ede ulánus őrnagyot, báró Schuster ulánus kapitányt, Hoffmann, Schreiter és Zuccato főhadnagyot, kétszáznál is több Wimpfen- és Baumgarten-bakát, s Civalart-dzsidást. Nagyszámú fegyver, a poggyász zöme, sőt, még a dzsidások egy zászlaja is magyar kézre került. A „száguldó különítmény” a császáriakkal szemben minimális veszteséget szenvedett, hiszen öt hősi halottja – köztük Debrődy János őrmester – és tizenhét sebesültje volt. Az elsőként megfutó Almásy ezredes csak a város határában tudta rendezni teljesen összezavarodott csapatait, s azután az ötven km távolságra fekvő Balassagyarmatig retirált, onnan pedig egészen a Vácon állomásozó Ramberg-hadosztályig futott tovább.
Szemere Bertalan kormánybiztos 1849. március 27-én Miskolcról tudósította az Országos Honvédelmi Bizottmányt Beniczky őrnagy sikeres losonci akciójáról: „Ismét egy diadalt nyertünk. A hadsereg Pest felé vonulván, Beniczky őrnagy úr egy kis hadtesttel s nehány álgyúval Gömörbe ment. Megtudta csakhamar, hogy a zólyomi seregből 1 osztály Civalart-dzsidás, 1 zászlóalj Wimpfen-, 2 század Baumgarten-gyalog és 2 röppentyű Losoncra érkezett, részint Losoncot s vidékét kirabolni, részint a gömöri védsereget széltűzni, mely intézkedés naponkint félelmesb kezd lenni az ellenségnek. Folyó hó 24-én Beniczky őrnagy Osgyánbul kiindul, s 12 órakor délben Losonc közelébe ér, s az előőrsön állt és hírt dobszó mellett ijedve vivő Wimpfen-század után sietve vonul a városba. A huszárok, bár igen kevés volt, a sereg élén csak 32, hatalmasan berúgtatnak, vágva, ölve az ellenséget, mely azelőtt kevéssel érkezett meg, s éppen evésnél volt. Gyalogságunk több oldalrul nyomul a főpiac felé, a huszárok mindenfelé rémülést terjesztenek, honvédeink az időközben rendbe állt 3 század ellent megszalasztják, a házakat szuronnyal veszik be, álgyúkartácsaink a rohanó dzsidáscsapatok[at] vitézül visszariasztják, 6 legény és egy kapitány első lövésre halva maradván. Ekképpen az ellenség 1 rövid órai csata után rohanva futamodott meg, legelöl Almásy dzsidás ezredes. Elesett az ellenségből egy alezredes a Wimpfen-ezredből, 1 dzsidás kapitány, 2 gyalog százados, 1 gyalog főhadnagy, 43 gyalog, 37 dzsidás. Fogoly lett 1 őrnagy, Inkey Eduárd, 2 kapitány, 2 főhadnagy és több altisztek, összesen dzsidás 48, gyalog 174. Ezenkívül igen sok poggyász. (Ezek közt tábori kápolna, sok rendjel, kamaráskulcs, zeneszerek, hadbírói irattár.) Katonaló 40, tisztló 16. A pénztárban mintegy 27 000 pft. (…) Mieink közül alig van pár halott és néhány sebesült. Minden tiszt, minden honvéd és természetesen minden huszár teljesítette kötelességét. Éljen Beniczky, az okos és szerencsés vezér, ki oly kevés erővel oly szép győzelmet vívott ki. Kövesse Isten áldása hadi lépéseit.”
A losonci magyar rajtaütés hírét Almásy ezredes alaposan felnagyította, mivel legalább hatezer főből álló ellenséges hadoszlopról jelentett az amúgy is nehézkes herceg Windisch-Grätz tábornagynak, aki ennek alapján úgy okoskodott, hogy seregének fő feladata a magyar főváros védelme és a Komárom erődje felé vezető utak lezárása, így ennek megfelelően sorakoztatta fel erőit Pest előterében, miközben – hírszerzésének elégtelensége miatt – fogalma sem volt arról, hogy a magyar fősereg hol tartózkodik.
A XIX. század hatvanas éveiben Wilhelm Rüstow német katonai író az 1848/1849-es magyar hadjáratról írott munkájában a következőket írta a losonci rajtaütés utóhatásáról: „A szenvedett vereségrőli jelentésében Almásy tízzel sokszorozva, 6000 főre tette a magyarok számát. Windischgrätz március 25-én kapta e jelentést. Természetesen legalábbis egy erős magyar hadtest előhadát látta Benicky [sic!] csapatosztályában, hahogy nem magának a főhadseregnek előhada; most tehát már világos volt előtte a magyarok főtámadási iránya. Egy idejüleg azonban más oldalról oly jelentések érkeztek, melyek más embert is kétségbe ejthettek volna, nemcsak Windischgrätz herceget.”
Losonc polgári lakossága később keserves árat fizetett magyarságáért, ugyanis az 1849. március 24-i után augusztus 1-jén újabb sikeres magyar rajtaütés történt a városban, ám ezúttal az oroszok ellenében. A retorzió azonban nem maradt el, ugyanis augusztus 7-9. között Grabbe orosz tábornok megsarcoltatta és barbár módon felgyújtatta a várost.
(A szerző hadtörténész)
