Százhatvannyolc esztendővel ezelőtt, a tavaszi hadjárat idején Görgei Artúr tábornok honvédserege diadalt diadalra halmozott a főhadszíntéren, miközben a Felvidéken Beniczky Lajos őrnagy „száguldó különítménye” sem tétlenkedett és 1849. április 7-én – aznap, amikor az isaszegi győzelmet követően Gödöllőn összeült a magyar haditanács – kiűzte a császáriakat és a hurbanistákat Eperjes városából.
A Beniczky-féle különítmény újabb sikeréről 1849. április 10-én Szemere Bertalan kormánybiztos a következőkben tudósította az Országos Honvédelmi Bizottmányt: „Eperjest ismét visszafoglaltuk. F. hó 7-kén délután 3 ½-kor vonult be seregünk a nép éljenzése közt. Az ellenség száma 1800-at halad, mely áll 2 század sorkatonaságból, 60 vadászból, 30 lovagbul: a többiek jól felfegyverkezett pánszlávok. Szepes felől jött Beniczky őrnagy; Kassa felől a gyalog és lovas védsereg; Hanusfalva felől szinte védsereg közeledett.
Ez utóbbi az ellene küldött erő által fenntartóztatván, nem érkezett meg kellő időben; a Kassa felőli erőnk elől, melyet Egressy Gábor v. [vezénylő] kapitány vezetett, az ellenség csatázva folyvást visszavonult, s ekképpen jött be Eperjesre a védsereg, míg Beniczky őrnagy három óráig csatározott a haramiák ellen, kik erejök legfőbbjét ellene küldték. S midőn már nem bírtak ellenállani, a hidat meggyújtván, nyakra-főre takarodtak Bártfa felé. Veszteségünk alig pár ember, az ellenség halottainak és sebesülteinek száma 100 körül van. Ha nehány óráig még késik elvonulni az ellen, s a védsereg minden oldalról pontosan megérkezik, el van fogva menthetetlenül. Eperjes városában és Sáros megyében az irtó kézre nagy szükség leeend. Bizonysága az, hogy midőn Egressy egy faluban meghált, altatószerrel vegyített itallal vendégelték meg őket.
De Isten virraszt hívei felett. Bizonysága az, hogy f. h. 6-án az ő állása által elárultatván, ellene éjjel a 350 sorkatonaság megtámadást kísértett meg; de azonközben álttévén állását más helységbe, nemcsak megmenekült az árulás veszélyétől, sőt, az utána a hegyekbe nyomult csapatot erős tüzeléssel mindaddig fenntartóztatta, míg a lovasok is megérkezvén, az ellenség az abosi és glicséri erdőségbe menekülni kénytelen volt, miután 10 halottja ottmaradt, és sebesülteit magával vitte. Közülünk 1 sebesült meg, és Egressy kapott két ujján csekély sebet. A felső-magyarországi védsereg, íme, nyílt csatában is (mi nem rendeltetése), szembeszáll a sorkatonasággal és megszalasztja. E védsereg már elterjed Hatvanig, Egertől Lőcséig és Eperjesig, s őrködik, vigyáz, letartóztatja, amire a seregnek szüksége van, a gyanús utasokat őrizet alá veszi, a gácsi gyár készleteit rendes kiküldetésnél fogva áltvette s táborunknak biztosította, s míg egyrészről kiveri az ellenséget városainkból, támaszul szolgál a törvényhatósági és k. biztosi [kormánybiztosi] eljárásoknak.”
A felső-magyarországi teljhatalmú kormánybiztos kicsit túlzott jelentésében, ugyanis Egressy Gábor százados még 1849. április 7-én értesítette arról, hogy a védsereg csapatainak késedelmes beérkezése miatt nem tudott Eperjes visszavételében részt venni, így a győzelmet Beniczky őrnagy csapata aratta. Egyébként a védsereget vezető negyvenegy esztendős Egressy (Galambos) Gábor eredetileg vándorszínész volt, majd 1848 őszén népfelkelési kormánybiztosként működött, s Szemere oldalán 1849 márciusában kezdte el szervezni a felvidéki védsereget, és az abból megalakult egyik ötszáz fős csapat vezénylő századosaként a hurbanisták elleni harcban szerzett könnyebb sebesülést.
Segédtisztje fia, a tizenhetedik életévében járó Egressy Ákos volt, aki hadnagyként szolgált a szegedi 33. „ködmönös” honvédzászlóaljnál, de 1849. január 22-én Selmecbányánál császári fogságba esett. Innen az első adandó alkalommal megszökött és a tavaszi hadjárat idején apja oldalán szolgált. Egressy százados öccséről, Egressy (Galambos) Béni főhadnagyról is érdemes megemlékeznünk, hiszen a szabadságharcban a II. hadtest zenekarának igazgatójaként ténykedett, nevéhez fűződik a Szózat megzenésítése, valamint ő szerezte a vérpezsdítő Klapka-indulót is.
Nem sokkal a tavaszi hadjárat előtt, Kossuth felszólította a Duna-Tisza köze lakosságát, hogy a honvédeket segítve „(…) fejszével, kapával, kaszával, úgy a miként és a hol lehet, a futó ellenséget megrohanva, egyes elmaradozó csapatait, szállongóit megsemmisítse, élelem- s lőszerszekereit, ágyúit elfogja, szóval minden erejét, tehetségét a futamodó rabló ellenség kiirtására fordítsa (…)” Szemere kormánybiztos 1849. március 16-án fogott hozzá a háromezer főből álló, „katonai fegyelem és hadi törvények alá” helyezett Felső-magyarországi gerilla-védsereg szervezéséhez. Vezérkapitányok parancsnoksága alatt alakultak meg az ötszáz fős osztályok – összesen nyolc –, melyek állománya kapott „(…) szűrfélét és csizmát. Az egyenruha célszerűtlen volna; de eltehető jellel mindenik el fog láttatni. Ellenben az ellenségtől elvett mindenféle zsákmány a védseregé. (…) Fegyvert s amire az álladalomnak a haza megmentésére szüksége van, az álladalom magához válthat, de készpénzzel és igazi árán.”
A Beniczky őrnagy vezette csapat igen jól és hangosan végezte „tüntető” feladatát, hiszen Szemere 1849. április 10-i leveléből kiderül, jelentős mennyiségű lőszerutánpótlást kért számukra: „Beniczky őrnagy és a védsereg Eperjesen van f. hó 7-ke óta. De a lövöldözés élénken folyt. Most írja Beniczky őrnagy úr, hogy nincs tölténye, és okvetlen kell 6 fontos 100 golyó, 40 kartács, és kellene vetágyú, 4, több nincs. Ez annál szükségesb, ha adható, mivel e pillanatban vettem a hírt, hogy Bloudek-Hurban 4 álgyúból, 10 század gyalogságból és 100 lovasból álló segedelmet kapott volna. Ez erőnek a mi erőnk ellen nem állhat. Kell még töltvény is, mert amit kaptam tennap a hadügyminisztériumtól a védseregnek, azt ma Beniczky úrnak küldtem el mind, s mindenfélét. Kellene pedig előadása szerint is összesen gyutacsos 20 000, lőkupakos 20 000, kovás 50 000, és kellenének apró lőkupakok is. Enélkül Kassát sem bírjuk tarthatni.”
Görgei Artúr tábornok emlékirataiban így vélekedett Beniczky különítményének teljesítményéről: „(…) Miskolczról egy kisebb száguldó csapatot a VII. hadtesttől északi irányban, egyelőre a Götz és a Jablonowski-féle császári dandárok áltak Kassán és Eperjesen őrségül hátrahagyott felföldi tót népfölkelés ellen indítottam útnak. Ezt későbben Komárom felé irányítottam. És hogy a császári fővezér Vácznak bevételéből sem jött rá, hogy nekünk mi a haditervünk: ez csak úgy volt megmagyarázható, ha föltesszük, hogy ezt a csekély száguldó csapatunkat az ellenséges táborban egy nagyobb hadtestnek nézték.”
