Andrej Kiska államfő e minőségében immár harmadik alkalommal tartotta meg az ország helyzetét értékelő beszédét a pozsonyi parlamentben. Ebben a bejegyzésemben – különösebb felvezető nélkül – három olyan témakörhöz fűzök gondolatokat, amelyeket Kiska elnök a beszédében alaposan “körbejárt”. Továbbá szót ejtek egy olyan témáról is, amellyel kapcsolatban az elnök a “hallgatni arany” taktikájára esküszik.
Társadalmi kiábrándultság, korrupció
A beszéd legfontosabb része arról szólt, hogy a politikai szereplők hogyan játsz(ott)ák el a társadalom bizalmát. Képileg mindenképpen pikáns volt, ahogy a témát feszegető államfő feletti sorban Fico miniszterelnök a pókerarc és az érdeklődés látványos hiányának arckifejezését váltogatta. Pedig a beszéd felvezetőjében kormánya dicséretet és jóindulatú tanácsot is kapott. Az ország jó gazdasági és pénzügyi eredményei mellett két miniszter munkája is elnyerte Kiska elnök tetszését, azzal, hogy más minisztériumoknak meg azt javasolja, jobban kommunikálják eredményeiket. Kiska azonban több részletben, közérthetően azt is elmondta, hogy a részeredményeket teljes mértékben beárnyékolja a (demokratikus) politika hitelvesztése a társadalomban.
Kiska szavaiból kitűnt, hogy az általános bizalmatlanságért a legnagyobb felelősség a kormányt terheli. Nem csak azért, mert a dolog természeténél fogva mindig a valódi hatalommal rendelkezőé a felelősség, hanem azért is, mert a jelenlegi kormány egy éve alatt ez a bizalmatlanság érezhetően tovább nőtt. A hitelvesztettség ilyen fokú súlyosbodása elsősorban a kormányhatalom szereplői körüli korrupciós ügyek eredménye. Még pontosabban: a nyilvánvaló korrupciós ügyek megfelelő vizsgálatának és az elkövetők elszámoltatásának hiánya az, amit jóérzésű ember nem tud lenyelni. Kiska elnök (a korrupciós ügyek sorozatán belül) konkrétan utalt a belügyminiszterre, akinek tisztségben tartása megbénította a politikai életet, és hiteltelenné tett mindenfajta korrupcióellenes intézkedést.
Az Elnök Úr mindezeket belehelyezte abba az általános képbe, miszerint bár a politikai elit meg tud egyezni a legfontosabb problémák beazonosításában, a hangsúly mégsem ezek megoldásán van. Kifogásolta, hogy bár az utóbbi huszonöt évben soha nem voltak ilyen kedvező körülmények az ország jelentős problémáinak megoldására, a kormány részéről hiányoznak az eredmények, sőt, még a világos célok kitűzése is. Igaz, a kormányprogramban hasznos dolgok is szerepelnek, ám azok végrehajtása megint csak siralmas. Másfelől, az ellenzék adós marad azzal, hogy a lényeges, érdemi dolgokra terelje a politikai közbeszédet. A szomorú eredmény: kisstílű, személyeskedő, az ország előrehaladása szempontjából érdektelen viták. A még szomorúbb eredmény: az átlagpolgárok tömegeinek most már tényleg aggasztó fokú elfordulása a közélettől, a demokratikus intézményekbe vetett bizalom mélyrepülése (rosszabb esetben: a polgárok aktivizálódása a politikai szélsőségek oldalán).
Mindezt azért írtam le ilyen hosszan, mert mérvadó politikus aligha adott ennél pontosabb leírást arról, hogy mi is történik a szlovákiai társadalomban az utóbbi időkben. A magam részéről ezt csak kiegészíteni tudom.
Úgy tűnik számomra, hogy a kormány komoly gazdasági, szociális eredmények produkálásával sem tudná már megállítani azt az általános bizalomvesztési folyamatot, amelynek következtében a szélsőségesek (látható politikai munka nélkül is) tovább erősödnek. Azt a politikai-társadalmi csapdahelyzetet, amelyet a kormány egésze a súlyos korrupciós ügyek nyíltszíni vagy alibista eltussolásával teremtett, már jelentős politikai engedményekkel (pl. a Mečiar-féle amnesztiák eltörlése) sem lehet felülírni. A súlyos korrupciós ügyek folyamatos fedezése olyan szintű erkölcsi bűn, amelynek láttán még az egyébként nem szélsőséges beállítottságú emberek is képesek sötét és ordas kalandorokat támogatni, ha azok radikális elszámoltatást ígérnek. A demokratikus, de korrupt/álszent kontra szélsőséges, de “őszinte” dilemmájában egyre többen az utóbbit választják.
Eközben a jelenlegi kormány a politikai legitimitását éppen a szélsőségesek visszaszorítására alapozza. A szlovákiai társadalom kritikus tömege (ma már többsége) nem tud közösséget vállalni a jelenlegi kormánnyal. Azt pedig nyilván Kiska elnök is tudja (csak ebben a formában nem mondta ki), hogy ha Szlovákia jóérzésű polgárainak egyszer sikerül majd elhárítaniuk a Kotlebáék jelentette fenyegetést, az nem a jelenlegi kormány működésének köszönhetően történik majd, hanem pontosan annak ellenére.
Euroatlanti integráció
Ami az Európai Uniós és a NATO tagságunkat illeti, egyet tudok érteni az államfővel abban, hogy ezek fontos feltételei az ország gazdasági sikerének és biztonságának. Az viszont már kevésbé elfogadható, hogy az államfő nem árnyalta mondandóját és olyan beszédmódot alkalmazott (különösen az EU-val kapcsolatban), amely a 15-20 évvel ezelőtti (indokolatlanul) hurráoptimista időket idézte.
Ma az uniós polgárok többségének meggyőződése, hogy az EU képtelen volt megoldani, vagy legalább megfelelően kezelni az utóbbi tíz év legfőbb kihívásait (gazdasági-pénzügyi válság, ukrajnai krízis és a migrációs válság), ezért alapos megreformálása szükséges. Az Elnök Úrnak épp ezért legalább minimális megértéssel kellene viseltetnie a kritikus hangok felé is. Miközben világunk az ideológiák uralta korból a gyakorlatias reálpolitika felé halad, az EU további és feltétlen központosításának (föderalizálásnak) irányát sem lehet többé kizárólag “erkölcsi magaslatokból” az egyetlen helyes útnak tekinteni.
Kiska elnök egyértelműen a további központosítás híve, és az EU ügyében való előrelépés kulcsának a kompromisszumkészséget tartja. A kompromisszumkészség ellenpéldájaként az egyik tagállam olyan ambíciózus politikusára utalt, aki “Brüsszel felé ököllel fenyegetve” tetszeleg hazai választói előtt. Persze szíve joga politikai jelenségeket értékelni, de nem ártott volna némi pillantást vetnie az érem másik oldalára is. Láttuk és látjuk mennyire “kompromisszumkészek” egyes brüsszeli vezetők a migránskérdés saját elképzelésük szerinti “megoldásában”. Semennyire. Ez utóbbiak mind a mai napig olyan “megoldásokat” erőltetnek (lásd legutóbb a kötelezettségszegési eljárás megindítását Csehország, Lengyelország és Magyarország ellen), amelyek megvalósítására kezdettől fogva esély sem volt. Ebből a szempontból furcsának tűnik, a további központosítási tervekre tekintettel pedig kifejezetten érthetetlen, mire is gondolt az államfő azzal a megjegyzésével, hogy az Európai Unióban “a kis tagállamok is valódi tartalommal tölthetik meg a nemzeti szuverenitás fogalmát”.
Szociális problémák
A szociális problémák értékelése kapcsán csak egyetérteni tudok Kiskával: Szlovákia gazdasági sikereiből alig éreznek valamit a társadalom szociálisan legsérülékenyebb rétegei. A sikeres Szlovákia feléjük csak a közömbös és bürokratikus arcát mutatja, segítséget alig nyújt. Amennyire egyet tudok érteni az államfő ezen értékelésével, ugyanannyira hiányoltam annak említését, hogy az államnak csak az önhibájukon kívül nehéz helyzetű polgárokon lehet célja segíteni. Még pontosabban: ugyan az önhibájukból nehéz helyzetbe kerülteknek is joguk van második esélyre, de nem többre. Akik visszaélnek a “megkapaszkodásra” nyújtott lehetőségekkel, azokat az államnak többé nem kötelessége tovább támogatni. Az nem (lenne) korrekt az alacsony fizetésből élő, de adót fizető polgárokkal szemben, sem a valódi rászorulókkal szemben (akiknek ezáltal kevesebb jut a segítségre szánt keretből).
Ugyanezt érvényesnek tartom a szociális problémák egyik külön területére is, a roma közösségek segítésére. A romák egyéni felelősségvállalására való fél mondatos utaláson kívül, úgy tűnt, mintha Kiska elnök e probléma meglétét kizárólag (vagy sokkal inkább) az állam és/vagy a többségi társadalom felelősségének tartaná. Én viszont azt tapasztalom, hogy a zsigerileg rasszistákon kívül (akik elhanyagolható kisebbség a szlovákiai társadalomban), a többségi társadalom nagy része a rászoruló romák jelenleginél nagyobb támogatását is elfogadná (beleértve a Kiska által javasolt külön romaügyi miniszteri tisztség létrehozását is), ha részükről az egyéni felelősségvállalás terén érezhető változásra kerülne sor. A társadalom által elvárt őszinte és nyílt beszédbe legalább egy utalás erejéig bele kellett volna férnie, hogy a többségi társadalom sokszor előítéletes hozzáállása mellett a generációkon át rászoruló romák jelentős részének hozzáállásában is van hová fejlődni.
Nemzeti kisebbségek, magyarok
A felvidéki magyarok közül valószínűleg kevesen lepődtek meg azon, hogy Kiska elnök úr (ismét és mélyen) hallgatott a szlovákiai nemzeti kisebbségek problémáiról. Úgy látszik “nem ütjük meg az ingerküszöböt”, tematikailag valahogy nem férünk bele az ország állapotának értékelésébe. Pedig az államfő tájékozott ember. Nagyon is tisztában van azzal, hogy vannak olyan problémás területek, amelyeken a (rá szinte egyhangúlag szavazó) magyar választók az identitásuk megőrzése érdekében előrelépést szeretnének elérni.
De Kiska elnök pragmatikus ember: tudja, hogy nem kell mindenben elnyernie a magyar választók tetszését. Neki az is elég, ha a magyarok “csak” rá szavaznak. Számításaiban valószínűleg nagyanyáink és dédanyáink férfiszépséghez való viszonyulását veszi alapul: elég ha a férfi egy fokkal szebb az ördögnél. Ez alapján az Elnök Úr azt gondolhatja, hogy a magyar választónak elég, ha a kisebbségi kérdésekben csak egy fokkal kedvezőbb a hozzáállása, mint az ördögnek (értsd: Gašparovič, Fico). Ezt a nem túl magasra tett lécet pedig máris megugrotta azzal, hogy egyáltalán nem foglalkozik velünk és a problémáinkkal (de kifejezetten nem is árt nekünk). Intő jel lehet számára azonban, hogy minden változik, és édesanyáink/feleségeink/barátnőink generációja már sokkal igényesebb a férfiküllem kapcsán…
De most komolyan: legalább egy semleges utalást, egy cuki kikacsintást igazán megérdemeltünk volna az Elnök Úrtól.
(A szerző a Magyar Közösség Pártja elnöke)
