Már régóta motoszkál bennem az a gondolat, hogy mennyire reális az emberi ítélet és ítélkezés. Most két egymástól független aktualitás hozta elő bennem ezt a kérdést újra.
Az egyik egy civil kezdeményezés volt, amely arra irányult, hogy egy mentális zavarokkal küszködő elítélt felett hozott halálos ítéletet vétózza meg a törvény szerint illetékes elöljáró és a bűnös másként bűnhődjön bűne miatt. A másik egy művészeti iskola jubileumi koncertjének példáján felbuzdulva próbált az iskola működéséről „bizonyítványt” kiállítani.
Mindkét példa alkalmas arra, hogy a törvényesnek mondható ítéletben és bizonyítványban észrevegyük a tökéletlenség jeleit, és ezen jelek következményeként ki merjük mondani, hogy alapvető tévedés az emberi ítéletek értékének túlbecsülése. Ide illik egy népszerű zenészünk szájából elhangzott figyelmeztetés, mely szerint tiszteljük és becsüljük mindazokat, akik az igazság keresését tekintik életcéljuknak, de még véletlenül se higgyünk azoknak, akik azt állítják, hogy megtalálták az igazságot. Valahogy így van ez a bírói ítéletek és bizonyítványok hitelességével és igazságával is.
Valamikor volt iskolaigazgatói minőségemben mindig az volt a leginkább kétségbe ejtő körülmény, hogy egy-egy sikeres tanulónk sikerében mekkora volt az iskola érdeme és mekkora volt az iskolától független további nevelői körülmények érdeme abban, hogy az a bizonyos tanuló olyan sikeres volt. Nos, a különféle versenyek, szemlék és más nyilvános megmérettetést célul kitűző rendezvények egyike, illetve az azokon elért eredmények egyike sem alkalmas arra, hogy ilyen differenciált érdemeket ki lehessen osztani az elért/felmutatott teljesítmény alapján.
Az egyik fiam gimnáziumi tanulmányai vége felé pontosabban a harmadik és a negyedik évfolyam végén bekerült a Szlovákiát nemzetközi fizikai illetve matematikai olimpiászon képviselő csapatba és mindkét versenyen eredményesen szerepelt. Máig sem tudom a választ arra a kérdésre, hogy mennyi „érdeme” van ebben az eredményben fiam alkati tulajdonságainak és mekkora része van az eredményben a komáromi gimnáziumnak, illetve a gimnázium azon tanárainak, akik a két tantárgyat tanították a versenyeket megelőző időszakban. További kérdés, hogy milyen érdeme van az elért eredményekben a korábbi iskolai környezetnek, illetve a szűkebb és tágabb értelemben vett szociális környezetnek. Bizonyára a felsoroltak mindegyike alkalmas arra, hogy befolyással legyen a végeredményre, ám senki sem foglalkozik azzal, hogy megpróbálja valamiféle kritériumok alapján szétválasztani ezeket az érdemeket.
Az iskolákkal kapcsolatban ugyanez a probléma merül fel. Egyik felmérő sem differenciált. Sőt az iskolába való belépés előtt senki semmiféle kísérletet sem tesz arra, hogy valamilyen módon értékelje a leendő tanuló indulási szintjét, ám a képzés végén a záró felmérők „tudományos” megalapozottságú intézményi rendszerének eredményeit egyértelműen az iskola eredményeiként fogadják el. Ez egyszerűen nevetséges, az amatőrizmus és a nemtörődömség egyértelmű bizonyítéka. Még csak arra sincsenek tekintettel, hogy ugyanaz a diák az egyik napon képes teljesen más eredményeket produkálni, mint egy másik napon kicsit eltérő személyi és környezeti feltételeknek köszönhetően.
Ezért szerintem fő tanulsága a dolognak, hogy ítélkezni valóban nem egyszerű feladat és jól tesszük, ha a túl egyértelműen kiadott ítéletek felett kicsit elgondolkodunk, mielőtt azok alapján bárkit, vagy bármit minősítenénk. Kb. ugyanennyi az értéke mindenféle minisztériumi rangsornak és ilyen-olyan listának. Jól tesszük, ha ezeket is figyelembe véve elgondolkodunk az ilyenek létrejöttének feltételei és körülményei ismeretében az ezekből számunkra közvetlenül értelmezhető és elfogadható megállapítások felett, de ennél többre nem érdemesek az ilyen rangsorok és felmérők mindaddig, amíg annyira nem változik meg az intézményi háttér, hogy ott valódi szakemberek fognak dolgozni, akik nem rokoni, vagy pártállási alapon gondolkodva akarnak jó (jól fizető) szolgálatot tenni feletteseiknek.
