Ha több évtized távlatában a felvidéki magyar képzőművészekkel való szakmai, hivatásbeli, baráti kapcsolataimra, találkozásainkra emlékszem korábbi szerkesztő-riporteri, festőművészi pályám révén, egy dolog azonnal előkerül emlékeim tárházából.
Nagy József és Jaksics Ferenc pozsonyi képzőművészekkel őszinte, igaz barátok lévén mindig is nagyokat tudtunk beszélgetni. Pályánk során, több évtizedes ismeretségünk alatt sok mindent megéltünk, számos kiállítást szerveztünk, s vettünk rajta részt alkotásainkkal, tehát volt mit megbeszélni. Feri fiatalabb korában szenvedélyes telefonáló volt, s amikor a műtermemben a „távrecsegő” kijelzője az ő nevét mutatta, már tudtam, le kell tenni a tollat, vagy az ecsetet, mivel egy hosszúra nyúló diskurzusra számíthatok. Az évek persze könyörtelenül múlnak, ennek apropójaként ismét összeültünk, beszélgettünk. Jaksics Ferenc ugyanis a napokban tölti be nyolcvanadik életévét.
Úgy tűnik, mintha csak tegnap lett volna az a nagyszerű kiállítás, amikor a Pozsonyi Magyar Galériában nyitottam a hét X-et jelző jubileumi tárlatodat.
Megy az idő, s ugye, nem is olyan régen, két sör után még két lábbal tudtuk átugorni a léckerítést. Ma pedig? A látásom meggyengült, már nem alkotok olyan intenzitással, mint régen. Ám csodák csodájára, ahogy az ember úgymond idősödik, olyan élesen jönnek vissza főleg a fiatalkori emlékek, hogy szinte el sem hiszem.
Akkor kérdeznék is hamarjában. A kis Ferenc milyen impulzusok által jutott el odáig, hogy egyszer rajzoló és illusztrátor lesz?
Amint mondani szokás, a terep adott volt. Érsekújvárott, a háború előtt gyerekkoromban apámnak jól menő papírüzlete volt, amolyan vegyeskereskedés, ahol könyvárusítás is folyt. Hát ez volt az én gyermekkori játszóterem, s szinte faltam a színes, illusztrált mesekönyveket. S itt persze papír és ceruza is akadt, amit anyám adott a kezembe, hogy elfoglaljon valamivel. Én aztán kinyitottam egy-egy könyvet, s próbáltam valami hasonlót rajzolni, amit ott láttam. Mindig jobban ment a rajz, s odáig jutottam, hogy elterveztem: ha nagy leszek, „könyvrajzoló” leszek. Közben persze jött az iskola, majd a háború.
Érsekújvárt heves bombázások érték. Te a szüleiddel,nővéreddel hogyan élted meg ezeket a szörnyűségeket?
Rosszul. A mi házunkat is találat érte. Engem a szüleim még időben elküldtek a rokonokhoz falura, ők otthon maradtak, és hála Istennek, túlélték. Aztán jött a híres, nevezetes Gottwald-éra, apámat amolyan rendszerellenségként kezelték, elvették az üzletünket, nem maradt semmink, nehezen éltünk. Én aztán, mint amolyan sokat olvasott gyerek, gimnáziumba kerültem, aztán jött Pozsony. Képzőművészeti főiskolára jelentkeztem, persze elsőre nem vettek fel, hiszen a családom múltja nem illett bele az úgymond vörös értékrendbe. Kirakatrendezőként dolgoztam Pozsonyban, többnyire a Széplak utca fakeretes kirakatait szépítgettem. Élveztem ezt a ténykedésemet, hiszen méretes figurákat rajzolhattam papírra, „akik” ilyesféle gondolatokat sugalltak a kirakat előtt ácsorgók felé: Az Alpa segítség minden bajra. Aztán, amikor már némileg enyhült a politikai légkör, túl voltunk az 1956-os magyarországi eseményeken is, így 1958-ban elkezdhettem tanulmányaimat.
Milyen volt az akkori diákélet Pozsonyban?
Nagyon szegényes. Persze, az akkori ideológiát félretéve a lelkesedés, a felszabadultság öröme jellemezte az embereket, ez vitt mindenkit előre, hiszen a háború már mögöttünk volt, nem kellett a sziréna hangjára figyelni, étel is akadt, nem kellett a golyók, a bombázás elől menekülni.
Az első években Ján Želibský volt a tanárod. Ő milyen ember, milyen pedagógus volt?
Tekintélyként nézett fel rá mindenki, nem tűrte a bohémséget, a visszabeszélést. Én már akkor aránylag jól rajzoltam, színfelvitelben is mást hoztam, mint a többiek, a korábbi, alkalmazott grafikusi, dekoratőri tevékenységem is a praktikusságra nevelt. Olyasmihez, mint vásznat feszíteni, sepszet, vagyis alapozót keverni, az egyszerű portréfestés, a vedúták megalkotásához sem kellett tanári segítség, az egyes bonyolultabb kompozíciók megszerkesztése sem okozott problémát. Eleinte emiatt Želibský fura figurának tartott. Persze, kétségkívül sokat tanultam tőle, színvilága, képi átérzése valami különleges, úgymond isteni adományként volt meglelhető a festőóriás tarsolyában, amit nagyszerű pedagógiai képességgel adott át a növendékeinek.
Aztán, amint ezt már többször is elmesélted, egy másik szlovák festőtekintély, Jozef Chovan műtermébe kerültél.
Igen. Ez már egy lazább időszak volt. Nem tartott minket pórázon, s elnézte azokat a bohémságainkat, amelyeket harmadikos, negyedikes hallgatókként elkövettünk a klasszikus jólneveltség ellen.
Ez a lazaság inspirációként hatott további alkotói pályádra?
Természetesen. A haverokkal átmulatott éjszakák után jött a kemény drill, kőnyomatokat, linómetszeteket készítettem, igényes illusztrációs munkákat vállaltam. Ez az időszak tanított meg igazán arra, hogy a mesterség iránti alázat, türelem nélkül bizony nem terem babér. Az önmutogatás, az akkori rendszerhez való gusztustalan dörgölődzés soha nem volt a kenyerem, úgy, amint ezt annak idején más, „pártunkhoz és kormányunkhoz hű képzőművészeink“ gyakorolták.
Az említett kemény szakmai felkészülés valóban jól jött pályád következő időszakában, hiszen a könyvillusztrátori szakma a kevés pénz, s nemcsak a nappalokat, de az éjszakákat is felemésztő munka szinonimája.
Így igaz. Vergődő szabadúszói ténykedésem után a Pedagógiai Könyvkiadóban helyezkedtem el. Tankönyvek illusztrálásával, technikai könyvszerkesztéssel, borítók terveinek készítésével foglalkoztam. Emellett később, a kiadó művészeti vezetőjeként, szabadúszó grafikusokat, vagyis képzőművészeket bíztam meg egy-egy feladattal.
Ez aztán egy valóban kalandos, „meg ne tudják, meg ne lássák“ időszak volt az életedben, hiszen körülötted olyan underground képzőművészek is mozogtak, akiket „pártunk és kormányunk“ finoman szólva nem kedvelt.
Így van, hiszen te is sokat ismertél közülük. Ma már sokan elismert képzőművészek, tanszékvezetők, akiknek annak idején nem volt kenyér a kezükben, s a szabadúszó, megbecsülést nélkülözni kénytelen művészember terhét hordozták a vállukon. Persze szakmai szempontból a legtöbbjüknek a bokájukig sem értek azok a szocreált művelő „egyedek,“ akiknek egyenesen pártmegbízásból – habár életemben nem voltam semmilyen pártnak sem tagja – kellett munkát adni.
Te és megbízható kollégáid megtaláltátok a módját, miként lehet munkához juttatni a nem angazsált művészembereket.
Így van, persze nagyon kellett vigyázni arra, hogy akár a megbízhatónak látszó munkatársak úgymond „ne dobjanak fel,“ hiszen mindenütt nyüzsögtek – sokszor a pártideológiai kiadókból áthelyezett, beépített, a megtévesztés tudományában „világbajnok“ – jelentgetők körülöttünk. Éppen ezért sokszor álnév alatt tudtam több művésztársamat munkához, pénzhez juttatni, de az idő – a későbbi új rendszer – engem és a hozzám hasonlókat igazolta.
A korábbi években, amikor írtam rólad, vagy a kiállításodat nyitottam meg, mindig megemlítettem: nagyon kevés Szlovákiában azoknak a száma, akik ne tartottak volna olyan könyvet, tankönyvet, kiadványt a kezükben, ahol képszerkesztőként illusztrátorként, vagy akár technikai szerkesztőként ne szerepelt volna Jaksics Ferenc neve.
Valóban, hiszen még ma is kiadnak olyan könyveket, ahol a kezem munkája is érzékelhető. Például nyelvtankönyvet illusztráltam, képszerkesztettem harmadikos, negyedikes tanulók számára, a Madách Könyvkiadónak is illusztráltam, de az apróbb munkák mellett például én is bedolgoztam a több ezer illusztrációt tartalmazó, ismételt kiadású Képes ifjúsági enciklopédiába, amelynek én voltam a vizuális szerkesztője.
Számos fiatal grafikus, képzőművész vált a vezetésed mellett elismert illusztrátorrá. A te, de az ő neveikkel is találkozhattam a BIB-en, a Pozsonyi Illusztrációs Biennálén.
Ez egy világeseménynek számított annak idején is, ma is, hiszen talán nem is akadt olyan ország, amely ne vett volna részt ezen a valóban grandiózus rendezvényen. Ez a nagyvilág felé nyíló ablak volt számunkra, s nekünk, a vasfüggöny mögötti, honi illusztrátoroknak már csupán a kiadónk szereplése, s esetenként a műveinkkel való megjelenés is hatalmas elismerés volt. A lengyel és a japán grafikusok munkája igencsak lenyűgözött, sokat merítettem én is az itt kiállított munkáikból.
Huszonhét évi kiadói munkásságod után jött 1989…
Igen, és vele együtt a nagy-nagy eufória mellett a káosz is megérkezett. Sorban szűntek meg a lapok, a kiadók, s olyan rossz múltú, volt kommunista nomenklatúrák is elkezdtek tülekedni a magánszféra területén, akikkel bizony jobb volt még az utcán sem találkozni, nemhogy közösködni. Képzőművészként a szabadúszást választottam, s túl sok időm már nem volt a nyugdíjig. De erre az időszakomra te is emlékszel. Amikor a Finest Kft. kiadójának igazgatója voltál, több munkára felkértél.
Valóban. Jó, hogy említetted, a mostani jubileumi kiállításodra be is sorolom azt a gyermekeknek szánt, társasjáték-illusztrációs kartonodat, melyet a Szlovák Biztosító számára készítettünk. Ezt hatalmas példányszámban „terítette“ országszerte az akkor talán egyetlen induló biztosító.
Így van. Aztán jött még egy érdekes dátum, egy általad korábban említett nyolcas és egy kilences, de fordított sorrendben.
Hát igen. 1998-ra gondolsz, tehát neked is beugrott a Krym szálló sarokasztala…
Na meg az, hogy akkor, azon a baráti összeülésen milyen érdekes, ma már történelmi eseményt hoztunk össze. Ugyanis köztudott, hogy az 1885-ben alakult Pozsonyi Képzőművészeti Egyletet – amelynek szlovák, magyar és német képzőművész tagjai voltak – 1945-ben betiltották. Attól az időtől kezdve magyar képzőművészeti társulás nem működött Pozsonyban, egészen 1998-ig. Ott, a Krym szálló halljában alakítottuk meg a Pozsonyi Műtermek szabad művészeti társulást. Ha jól emlékszem, már ezen az induló találkozón ott volt rajtunk kívül Nagy Zoli, kiváló grafikusunk, Mag Gyula, Gáspár Péter, nagyszerű szobrászaink, Fodor Kata, s Nagy József festőművészek, sajnos az utóbbi kettő már nincs közöttünk, s mások.
A Pozsonyi Műtermek zászlaja alatt számos közös, és egyéni kiállítást rendeztünk.
Jó emlékeim vannak ezekkel a kiállításokkal kapcsolatban, rengetegen megnézték. Csoportos tárlatokat rendeztünk a Pozsonyi Magyar Intézetben, s a Pozsonyi Casinóban is.
Az utóbbiban rendeztük meg többek között közös barátunk, Zs. Nagy Lajos tiszteletére egy in memoriam kiállítást.
Ez annak idején nagyszerű indító gondolat volt, hogy emlékkiállításokkal is megemlékezzünk magyar nagyjainkról, hiszen egyetlen honi képzőművészeti csoportosulás sem tette ezt, emellett a Szlovákiai Magyar Képzőművészek Társasága is csak évente egy-két kiállítást ejtett meg, mely közös tárlatok többnyire nem tematikus kiállítások voltak. Ezek a hommage, vagyis emlékező tárlataink valójában 2006-ban indultak – jóformán havi rendszerességgel.
Ebben nagy segítségünkre volt a Szövetség a Közös Célokért társulás, amely a kapcsolatfelvétel terén támogatott minket, s a Csemadok, amely biztosította a teret a 2006-ban általunk megalakított Pozsonyi Magyar Galéria számára.
Igen, itt már szabadabb témaválasztás mellett állíthattunk ki. Az emlékkiállítások zöme, legyen szó Pozsony nagy szülöttéről, Kempelen Farkasról, vagy elhunyt – Dúdor István, Janiga József, Nagy József – művésztársainkról, mind-mind nagy érdeklődést kiváltó kiállítások voltak. De az elmúlt tíz év folyamán lehetőségük volt itt a bemutatkozásra a vidéken élő, felvidéki magyar és az anyaországi művésztársainknak is.
A Kassák Lajos-emlékkiállítás jó színvonalát többek között te is egy nagyszerű portréval koronáztad meg.
Nem akárkinek a portréját festettem meg, hanem a szomszédomét. Ugyanis szülővárosomban, Érsekújváron házunk közelében laktak Kassákék, méghozzá a Tóth utcában. Apámék még emlékeztek a Kassák családra, neki több könyve is megtalálható volt a szülők könyvgyűjteményében. Kubista jellegű illusztrációi, tipográfiai megoldásai a mai napig a szemem előtt vannak. S a szülővárosomból eljutni a Guggenheim múzeumlánc berkeibe, bizony nem kis teljesítmény.
Nyolc évtizeddel a válladon te is elmondhatod, hogy közös tárlatokon alkotásaid bejárták a Kárpát-medencét.
Amikor tavaly a Pozsonyi Magyar Galéria fennállásának tizedik évfordulóját ünnepeltük, ennek kapcsán műtermemben a kezembe adtad kiállításaink listáját. Mit mondjak, ezt így egyben, egy jegyzékben látni… Hány helyen állítottunk ki! A honi tárlatok mellett számos alkalommal Budapesten, szinte minden nagyobb anyaországi nagyvárosban, például Tatabányán, Győrben, Sopronban, Szombathelyen, Székesfehérváron, Veszprémben, s másutt, látták továbbá alkotásainkat Nagybányán is, a szlovéniai Lendván, de Ausztriában a Várvidéken is, majd Prágában és Lengyelország több városában is.
Többször nyitottuk együtt ezeket a tárlatokat, s a 2008-as budapesti kiállítás, amikor a Budai Várban, a Magyar Kultúra Alapítvány impozáns, eklektikusan kiképzett dísztermeiben mutattuk be a Hommage a Esterházy János festmény- és grafikai gyűjteményünket, a te számodra is emlékezetes lehet.
Így van. Amikor a megnyitó alkalmával melletted álltam, szemben a közönséggel, akkor figyeltem fel igazán arra, hogy több mint kétszáz eminens vendég, köztük miniszterek, konzulátusi emberek voltak kíváncsiak a Pozsonyi Műtermek által rendezett tematikus, a magyar történelem egy szomorú szeletét feldolgozó tárlatára. Sok-sok alkotóerőt kölcsönzött számomra akkor ez az esemény.
Ez a sikeres esemény a Szövetség a Közös Célokért társulás igazgató asszonyának, Pogány Erzsébetnek a szervezői tehetségét dicséri, hiszen mi, felvidéki képzőművészek már több budapesti kiállítást is köszönhetünk neki.
Igen, a Magyarok Világszövetségének a zászlaja alatt, ennek székházában volt több kiállításunk is, a műtermem polcán lévő fotók is emlékeztetnek ezekre a nagyszerűen megszervezett, színvonalas tárlatokra.
Mester, hiába vagy nyolcvanéves, nincs mese, ismét egy új feladat vár rád …
Úgy tűnik, megint kitaláltatok valamit. Ilyenkor mindig ideges leszek, mert ekkor ülteted a bolhát a fülembe.
Novemberben nyitjuk a mega-tárlatunkat párhuzamosan Pozsonyban és Somorján, mely tematikus kiállítás a Kitelepítések – 70 címet viseli.
Nos, számunkra, felvidékiek számára ez igencsak szomorú történet, olyan gaztett, mely annak idején az én szűkebb és tágabb környezetemet is érintette. Ez azt jelenti, hogy a rakoncátlankodó, de ugyanakkor hasznos bolha miatt már holnap elkezdem a pasztelljaimhoz a „skicceket” készíteni …
