1849. október 6-án következett be az eltiport szabadságharc utáni Magyarország legszomorúbb gyásznapja, amikor a császári bosszúszomj betetőzéseként kivégezték a tizenhárom aradi vértanút – köztük a felvidéki születésű Aulich Lajos, Dessewffy Arisztid és Láhner György honvédtábornokot –, Pesten az első felelős magyar miniszterelnököt, gróf Batthyány Lajost és Fekete Imre gerilla századost.
Százhatvannyolc esztendeje, azon a borús, ködös, őszies szombati napon reggel fél hatkor – kegyelemből – lőtték agyon az aradi sáncokban Kiss Ernő altábornagyot, Dessewffy Arisztid és Schweidel József tábornokokat, valamint Lázár Vilmos ezredest. Ezt követően hat órakor vette kezdetét a felmondási idejét töltő Franz Bott kegyetlen hóhérmunkája, amikor a zsigmondházi réten sebtében felállított bitókra húzta fel a kilenc elítélt tábornokot: Poeltenberg Ernőt, Török Ignácot, Láhner Györgyöt, Knezić Károlyt, Nagysándor Józsefet, gróf Leiningen-Westerburg Károlyt, Aulich Lajost, Damjanich Jánost és gróf Vécsey Károlyt.
„…oly végtelen fájdalom nyilallott át szivemen, a minő sem az előtt, sem azóta nem vett erőt rajtam”
Klapka György tábornok így vallott emlékirataiban az október 6-i gyásznapról: „[1849. október 6-13. közötti] Pozsonyi tartózkodásom merő szívfájdalom volt reám nézve. Napról napra nagyszámú honvéd vonult el osztrák csapatok őrizete alatt, s nekem ablakomból kelle látnom, mint hurcolják e szerencsétleneket, hogy előbbi rangjukra való minden tekintet nélkül német, galíciai vagy cseh ezredekbe sorozzák. Láttam közöttük többeket, kik alattam szolgáltak; pár hó előtt még büszkén, emelten hordták fejüket, s most földre sütött szemekkel, megtörve és mélyen megszomorodva vánszorogtak előttem. Legnagyobb részük a Görgei táborából való volt, többen pedig a Temesvár mellett levert hadtestből. A legfájdalmasabb csapásnak azonban csak hat nappal Pozsonyba jöttöm után kelle reám következnie. E napon, amint Schalek Lipót, későbbi hű szolgám s kísérőm a számkivetésben, akkor még szobapinczér a »Zöldfá«-nál, szokása szerint behozta reggelimet, egy újságlapot is mellékelt hozzá; a lapnak mindjárt első oldalán, nagy betűkben olvasám e súlyos jelentésű szókat: Haditörvényszéki ítélet. Az ítélet alatt következő nevek hosszú sora rögtön sejtenem engedé, hogy itt az én jó barátaim sorsa forog szóban; de azt hittem, hogy az ítélet, ha ki is lett mondva, végre nem hajtatott, hanem kegyelmi úton enyhébb büntetés lépett helyébe. Csak amikor a névsor végére érve, ott az ítélet megerősítését és végrehajtását is olvasám, s hírül vevém Batthyány Lajosnak és legjobb, legnemesebb barátaim, a tizenhárom tábornoknak október 6-án szenvedett vértanúhalálát, akkor esett ki remegő kezeimből a lap, s oly végtelen fájdalom nyilallott át szivemen, a minő sem az előtt, sem azóta nem vett erőt rajtam életemben, s a melyet elfeledni még máig sem vagyok képes, így teljesíték tehát a nekem ismételten tett ígéreteket; ez volt hát a kegyelem és enyhébb bánás, amelyet barátaim számára kilátásba helyeztek; ezért írattak hát a szerencsétlenekkel börtöneikből hozzám levelet levél után, melyekben szegények nem győzik szememre vetni a védelem makacs fentartását, amellvel csak az ő sorsuk szerencsétlenebbre és súlyosabbra fordultán munkálkodom! Csalást és hazugságot halmoztak egymásra, hogy csak siettessék halálukat. A Schwarzenbergek és Haynauk Oroszországon is ki akartak fogni kegyetlenségükkel. Magyarországnak egyszer s mindenkorra földre kelle tiportatnia, s legjobb, legnemesebb fiainak honszeretetükért életükkel kelle fizetniök. Minő sikert aratott e törekvés, s milyen gyümölcsök teremtek ez őrjöngő politika nyomán, azt a következő két évtized mutatja meg. Vajha ily szomorú időket soha se élne többé a hon! E megrendítő csapásra heves lázba estem; szobámba zárkózva, azon gondolkoztam, mire határozzam el magamat, hogy szegény hazámnak tovább is szolgálatára lehessek. Föltettem magamban, hogy azokhoz a férfiakhoz csatlakozom én is, kik Svájcban, Francia- és Angolországban, az enyémhez hasonló helyzetükben, elnyomott honuk szószólóiként működnek, s honfitársaik szívében a jobb jövő reményét ápolván, lángra szítani törekszenek ama szent tüzet, amely nélkül nincs feltámadás.”
„az igaz ügy örökre veszve nem lehet”
A hadbíróságok aztán még közel hatszáz esetben hoztak halálos ítéletet, melyeket az általános európai felháborodás miatt nem hajtottak végre, így azokat Haynau „kegyelméből” több évig terjedő várfogságra vagy sáncmunkára módosították, a polgári lakosságot botozással és börtönnel büntették a honvédek pártolása miatt, és ellenszolgáltatás nélkül voltak kénytelenek megválni Kossuth-bankóiktól. A megtorlás idején száznegyven főt végeztek ki: katonai vezetőket, politikusokat, papokat és lelkészeket, gerillákat, fegyverrejtegetőket és a császári hadseregből megszökött magyar katonákat. A fentiek mellett közel ezerkétszáz egykori császári-királyi tiszt esetében indult hadbírósági eljárás, negyven-ötvenezer lefokozott honvédtisztet és honvédet soroztak be a császári-királyi hadseregbe, hogy külhoni helyőrségekben neveljék át a korábbi rebelliseket és igazoló eljárás alá vonták az összes állami hivatalnokot.
Magyar földön megfagyott minden, és az akkori hangulatot Vörösmarty Mihály verssorai adják vissza leginkább: „Most tél van és csend és hó és halál./A föld megőszült; /Nem hajszálanként mint a boldog ember, / Egyszerre őszült meg, mint az Isten (…)”
Ne feledkezzünk meg a Rimaszombatban kétszáz éve született Tompa Mihály református lelkészről sem, aki A gólyához című költeményében a letargiába süllyedt és reményét vesztett nemzet érzéseiről vallott: „Neked két hazát adott végzeted;/ Nekünk csak egy volt! az is elveszett!/ Repülj, repülj! és délen valahol/ A bujdosókkal ha találkozol:/ Mondd meg nekik, hogy pusztulunk, veszünk,/ Mint oldott kéve, széthull nemzetünk…!”
„Egy évszázadig nem lesz több forradalom Magyarországon, ha kell, a fejemmel szavatolok érte, mert gyökerestől irtom ki a gazt” – kérkedett egy tábornoktársának írott levelében Haynau. A történelem azonban nem őt igazolta, hanem azokat, akiket a halálba küldött, s akik tiszta lelkiismerettel álltak hóhéraik elé, Istenbe vetett hittel bízván abban, hogy „az igaz ügy örökre veszve nem lehet.”
