Isten ugyanis feltámasztotta az Urat, és hatalmával minket is fel fog támasztani. (1KOR 6:14). Pál apostol szavainak kellene most vigasztalást nyújtaniuk számomra, de csak tátongó ürességet érzek. S szégyent vallok most őelőtte, akinek köszönhetem, hogy tollforgatóvá lehettem, mert elakadnak a szavak. Emlékképek örvénylenek csupán – egy évtized s még egy év emlékei, közös munka, nagy beszélgetések, nehéz viták emlékei. Egyetlen közös célért, melyre pontosan 11 évvel ezelőtt szövetséget kötöttünk…
A Szövetség a Közös Célokért pozsonyi irodájában találkoztunk először. Hatalmas mosollyal és öleléssel fogadott. Majd hellyel s üdítővel kínált, hogy aztán alig fél óra leforgása alatt két oldalnyi feladatot diktáljon le, amit a nem sokkal korábban általa alapított Felvidék.ma hírportálon induló tollforgatói munkásságom kiindulópontjaként várt tőlem.
Így kezdődött ismeretségünk a Felvidék.ma-nál, egy hosszú, hosszú út, oly sok emelkedővel és lejtővel, felemelő pillanatokkal és napi gondokkal. Harcokkal, amelyeket ő vívott meg helyettünk is. Amikor a legkilátástalanabb volt a helyzet, akkor sem engedte feladni a nagy álmát, amely immáron halhatatlanná tette őt és örökre beírta a nevét a felvidéki magyarság történetébe: a Felvidék.ma hírportált. Most csak hálás szívvel tudunk köszönetet mondani mindezért – én magam személyesen is a lehetőségért, bizalomért, amit tőle megkaptam s akkor is élveztem, midőn arra érdemeim szerint nem szolgáltam volna rá.
De ennél is fontosabb számomra az, amit Emberként kaptam tőle. Az érdeklődését, szeretetét, amit irántunk, családunk iránt tanúsított. Soha nem felejtette el megkérdezni, mikor már nagyon beteg volt, utolsó beszélgetéseink alkalmával sem, hogy van várandós feleségem, akiről mindig nagy szeretettel beszélt. Gyengülő hangján is érezni lehetett az örömöt, szeretetet, amit egy új élet érkezése jelentett számára. És ott volt velem, kérés nélkül és önzetlenül segítve fogta a kezem akkor is, amikor úgy tűnt, komoly pácban vagyok az egészségemmel.
Nem ismertem soha senkit, aki nála nagyobb „harcos” lett volna: küzdött rendületlenül a közös célokért, a szent ügyért és az életért, egészen az utolsó pillanatig. Adja Isten, hogy példáját követni tudjuk.
Egy időre most búcsúznunk kell, fájó szívvel, de a feltámadásba vetett hit vigaszával.
Köszönünk mindent, Isten veled…
