Közeleg az 50 éves érettségi találkozónk időpontja. Visszagondolva az 50 évvel ezelőtti eseményre két emlék az, ami emlékezetessé tette számomra ezt az alkalmat.
Az egyik, amely miatt még ma is szégyenkeznem kell, az a magyar nyelv és irodalom érettségi vizsgámmal kapcsolatos. Ugyanis annak idején a Pató Pálos taktikázásom egyik következménye volt, hogy a szerintem a legkönnyebben megtanulhatónak minősített magyar nyelvi tételek maradtak a felkészülésem végére. Ennek következtében az ötven irodalmi tételből a tizenharmadik volt az utolsó, amire még futotta az elszabotált felkészülési időmből.
Már akkor is valamiért a felsőbb szerv kedveltje lehettem, mert pontosan ezt a bizonyos tizenharmadik tételt sikerült kihúznom vizsgatételként. Természetesen erre az utolsó tételre még jól emlékeztem és talán ennek is köszönhető, hogy az érettségi bizonyítványomra magyar nyelvből a kitűnő érdemjegyet kanyarították oda, szerintem teljesen érdemtelenül. Persze a vizsgáztatási mód hiányosságai miatt a bizottságnak tűnhetett úgy, hogy ezt a minősítést érdemeltem.
A másik emlékem az a választható tantárgyakhoz fűződik. A kötelező magyar és szlovák nyelv valamint a matematika mellé egy további tantárgyat választhattunk. Természetesen számomra a korábbi természettudományi versenyeken már kedvencemmé vált fizika volt ez a tantárgy. Csakhogy egy bolondosnak tűnő ötletünk támadt egyik osztálytársammal, mert mindketten jártunk Miklósi tanár úr ábrázoló mértan – nem kötelező tantárgyának óráira, s úgy döntöttünk, hogy mégis tarthatatlan állapot, hogy egy ilyen tantárgyból soha senki sem tesz érettségi vizsgát.
Így aztán mindketten egy további választható tantárgy iránti igényünket jeleztük és kérelmünket elfogadták, így mi öt tantárgyból érettségiztünk. Ennek következtében az én érettségi bizonyítványomon öt érdemjegy támasztotta alá, hogy a bizonyítvány tulajdonosa megérett, tehát további feldolgozásra alkalmas állapotban van.
Ha már itt a bizonyítványoknál tartok, akkor nem hallgathatom el a bizonyítványaim jelentőségének két végletben mutatkozó mértékét. Míg a megszerzése egy ilyen dokumentumnak abban az időben, tehát a vizsga idején óriási felelősséget és terhet is jelentett, aminek következtében a frissen megszerzett okmány óriási jelentőségűnek tűnt, később az idő múlásával ez az érték erősen devalválódott, olyannyira, hogy pl. a főiskolai diplomám szinte már senkit sem érdekelt, pedig a főiskolát követő valamennyi munkahelyemen feltétel volt a főiskolai végzettség. Ehhez egy érdekes történet tartozik.
A főiskolai diplomámat több más fontosnak ítélt okirat társaságában az első konyhánkban elhelyezett álló tükör alsó részében a három kihúzható fiók közül a legfelsőben és mint a legfrissebb okiratot az összes többi irat tetején tartottuk. Húsvét hétfőn az egyik keresztfiam a locsolás hevében kidöntötte a fiókok fölötti polcon álló tintásüveg tartalmát. Mire észbe kaptunk, a diplomámon már csak annyi maradt olvasható, hogy azt a nyitrai pedagógiai tanszék adta ki, de szinte semmi több, csak a fejléc maradt olvasható, tehát a tartalom lehetett bármi, akár egy mulasztással kapcsolatban kiadott figyelmeztetés is. Így aztán okiratom nem volt főiskolai végzettségemről.
A korabeli járási tanügyi hivatalban – első munkaadóm hivatalában – akkora bizalommal voltak irántam, hogy okirat nélkül is elfogadták kérelmemet, és alkalmaztak mint pedagógust Ógyallán az ottani alapiskolában. Később, nem sokkal a rendszerváltás előtt egy bizalmatlan minisztériumi hivatalnok indítványára elrendelték az alkalmazottak okiratainak ellenőrzését. Ekkor derült ki, hogy az én irattartómban a járási hivatalban nincs ilyen okirat és felszólítottak a hiány pótlására.
Amikor előadtam a hiány okát, vagyis a kiborult tintásüveget, akkor az érintett titkárnő jót derült a történet hallatán és azt tanácsolta, hogy kérjek Nyitráról hivatalos másolatot. Ezt meg is tettem és a kirótt illeték befizetését igazoló okmánybélyeg ellenében kaptam egy szép fehér ívpapírra írógéppel odapötyögtetett másolatot arról, hogy mikor és hol, milyen tantárgyak tanításához szerzett képesítést az okiraton megnevezett állampolgár.
Azt már nem is tudom, hogy volt-e valaki, aki meg is nézte ezt a másolatot, vagy csak az irattartóm térfogathiányát kellett kijavítani. Szerintem a kutyát sem érdekelte sem a diplomám sem az érettségi bizonyítványom, mert soha senki sem tette szóvá, hogy: Ugyan, Varga Lajos, mi a fészkes fenéért kellett magának annak idején öt tantárgyból érettségi vizsgát tenni? Vagy: Varga úr, miért nincs rendes főiskolai diplomája?
Mindezek ismeretében elfogadok bármilyen papírt, amire olyasmit írtak, ami igaz, ám az ilyen papírdarabok értékét említeni sem szabad egy napon azzal az értékkel, amit azok az emberek testesítettek meg, akiknek köszönhetően elfogadható az ilyen papírdarabok léte és tartalma.
