A legegyénibb hangú magyar költő volt, akinek a nyelvét sokan mondták modorosnak, de abban szinte mindenki egyetértett, ha van magyar költő, akinek járna az irodalmi Nobel-díj, akkor neki.
Talán csak Weöres Sándor és Kányádi Sándor lett hozzá hasonlóan már életében klasszikus, s rajta kívül csak Szentkuthy Miklós és Határ Győző volt az, aki minden nyelvi szabályt könnyedén felrúgott, s teremtett egy bonyolult, mégis varázslatos és komplex nyelvet. Juhász Ferenc ma ünnepelné a 90. születésnapját. Két éve, 88 éves korában távozott közülünk.
Tíz évvel ezelőtt áprilisi szeszélyes időjárás fogadta az Ünnepi Könyvhétre kilátogatókat. Hol kibírhatatlan hőség volt, hol az eső szakadt. Vasárnap délelőtt, mielőtt indult volna a vonatom hazafelé, még megálltam a Vörösmarty téren, ugyanis Juhász Ferencet is ígérték a dedikálók között. Egy pillanat elég volt, hogy a napos idő átváltson mindent elsöprő nyári viharrá. Mindenki menekült, amerre látott, az akkor 80 éves Juhász Ferenc is a sok-sok dedikálásra váróval együtt. De én maradtam, hisz több lehetőségem már nem volt, kezemben A hazatérő halott című egyedi kiadvánnyal. A kötet 1988-ban jelent meg Bartók Béla hamvai hazahozatalának tiszteletére, benne Juhász Ferenc poémájával. „Nézi a zenész a költőt,//mint emberszemet nagyító-szerkezetével a szemész,// Hogy a költő-szívnyomásról valamit megtudjon.”
„Magának ez megvan?” – szólt ki meglepetten az esernyőül szolgáló napernyő védelme alól. „Ha megtartja felettem az esernyőjét, akkor dedikálom magának” – mondta, s miután megtudta a nevem, s hogy honnan jöttem, elégedetten nyugtázta, hogy egy palóccal akadt dolga. Amíg a kötet az első találkozásom volt 1988-ban Juhász Ferenccel, a kötet dedikálása a személyes élmény húsz évvel később. Juhász Ferenc alig húsz kilométerre Budapesttől, Bián született. Korán elhalt öccse, Gyula történész, a második világháború és az ezt közvetlenül megelőző korszak magyarországi politika-, diplomácia- és eszmetörténetének kutatója volt, az Országos Széchenyi Könyvtár főigazgatójaként halt meg. A biai és bicskei tanulmányévek után 1946-ban a Pázmány Péter Tudományegyetem hallgatója lett, majd a budapesti József Attila Népi Kollégiumban folytatta egyetemi tanulmányait magyar–filozófia szakon. Itt találkozott leendő feleségével, Szeverényi Erzsébettel, akit 1948. december 14-én feleségül vett. Felesége később tanárként és irodalomtörténészként tevékenykedett 1972. december 14-ei öngyilkosságáig.
Házasságukból egy lányuk született, Katalin, 1951-ben. Juhász az egyetemet az első félévi vizsgák után abbahagyta. Számára nagyon gyors tempóban teltek ezek az évek, 1950-ben jelenik meg A Sántha család és az Apám című eposza, s még abban az évben József Attila-díjat kap, majd egy évvel később megkapja az első Kossuth-díját (1973-ban másodszor is megítélik neki) is. 1950-től a Magyar Írószövetség választmányi és elnökségi tagja volt. A költő életében szinte periodikus rendszerességgel következtek a felívelő és alámerülő korszakok, amilyen gyorsan felkapta az úgynevezett szocialista realista kultúrpolitika, ugyanolyan gyorsan ejtette is. Magánéletében is mélypont következik, felesége súlyos depressziója és későbbi öngyilkossága is keményen megviseli. 1971-től a kor egyik legjobb irodalmi folyóiratának, az Új Írásnak főmunkatársa, majd 1974 és 1991 között főszerkesztője. A hatvanas-nyolcvanas években igen sokat utazott, költőtársaival megjárja Franciaországot (itt ismét találkozhatott legkedvesebb biai barátjával, Hantai Simon festőművésszel, akinek párizsi sírján később egy zacskónyi biai anyaföldet szórt szét), Angliát, Svédországot, Németországot, Kubát, Izraelt, Spanyolországot, az Egyesült Államokat. Hantai alakját több írásában is megidézi: „Ki segített? Ki volt jó hozzám? Testvér és mester, szellemi útjelző és makacs biztató, a szorongást-elűzni-segítő? Egy főiskolás festőnövendék, egy piros-szakállú fiatal zseni, azóta is feledhetetlen barátom és egyetlen mesterem, Hantai Simon. Szívemben kiöntöttem én már az ő aranyszobrát, de hadd mondjam meg újra: ő az, akinek édes szüleim után mindent köszönhetek.” 1978-ban megtalálja a személyes boldogság is, megismerkedik Kilián Katalin orvossal, akibe első látásra beleszeret, feleségül veszi, s két lányuk születik, Eszter és Anna.
Az ötvenes években alakítja ki sajátos, összetéveszthetetlen, egyedi alkotói világát, amely mind a neoavantgárd kereteit, mind a posztmodern irodalmi poétikáját leveti magáról. Az új poétika első látványos eredménye a Templom Bulgáriában című hosszúvers, amely gyászbeszéd egy, a törökök által a 19. század végén lemészárolt bolgár falu lakóiért. Ezt követi az ugyancsak 1954-ben megjelent A tékozló ország című eposz, amely a Dózsa-féle parasztlázadásnak állít emléket. Az 1956-os forradalom után hosszú időre elhallgatott, s csak 1965-ben jelenik meg a Harc a fehér báránnyal című verseskötete, „amely a nyelvi magatartássá lett belső drámaisággal hozta meg az 1945 utáni magyar líra egyik legjelentékenyebb fordulatát” (Kulcsár Szabó Ernő). Itt olvasható a Bartók Béla halálának tizedik évfordulójára írt, A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából, amelyet Latinovits Zoltán is felfedez magának, évtizedekkel később pedig lírai látomássá álmodja Vidnyánszky Attila a beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház legendás előadásában, Trill Zsolttal és Törőcsik Marival a fiú és az anya szerepében. Az előadást Kisvárdán láthattam, s bizony velem együtt nagyon sokaknak lett meghatározó élményük. Az előadásból tavaly film is készült.
Bár a hetvenes évek végén több kritikusa is modorossággal vádolja, Juhász képes a változtatásra: a nyolcvanas és kilencvenes években megjelent kötetei (Halott feketerigó, Fekete saskirály, A tízmilliárd éves szív, Pipacsok a pokol fölött) sokkal személyesebb és bensőségesebb hangot ütnek meg – ahogy ezt A modern magyar irodalom című összefoglaló munkájában Grendel Lajos is megállapítja.
A napokban mutatta be a Duna World A mindenség szerelmese című dokumentumfilmet, amelyben lánya, Juhász Anna és Surányi András idézik meg Juhász Ferenc személyiségét olyan barátok, (társ)alkotók és tanítványok közreműködésével, mint Kányádi Sándor, Dragomán György, Kántor Péter, Lator László, Szabó T. Anna, Grecsó Krisztián, Harcsa Viktória, Rúzsa Magdi, Trill Zsolt, Törőcsik Mari, ifj. Vidnyánszky Attila vagy Vecsei H. Miklós, aki nem titkolja, az egykori beregszászi előadás nagyban befolyásolta pályaválasztását.
Bedecs László irodalomkritikus szerint Juhász Ferenc azon kevesek közé tartozik a magyar irodalomban, „aki egyetlen mondaton belül képes átszelni a világegyetemet, avagy felforgatni a magyar nyelv szótárait”.
„Nézi a költő a zenészt: aki önmagára vár, mint világteremtésre az ős-csend,//létté-robbanni készül vele a nyomás-tér!// S úgy várja azt, aki most hazatér,//mint gyermek az apját, hogy hazajön-e az utolsó vonattal…”
