„Hiszem, hogy ez korunk békéje.” Ezekkel a szavakkal üdvözölte a Münchenből visszatérő Neville Chamberlain brit miniszterelnök az őt fogadó tömeget, miután 1938. szeptember 30-án megkötötték az egyezményt Hitlerrel, hogy Csehszlovákia határ menti részeit, az úgynevezett Szudéta-vidéket a Német Birodalomhoz csatolják.
És csakugyan, egész Európa úgy ünnepelte a müncheni egyezményt, mintha a négy államférfi (a brit miniszterelnökön kívül még Daladier francia miniszterelnök, Hitler német kancellár, valamint Mussolini volt ott Münchenben) legalábbis az örök békét biztosította volna. Pedig, ha tudták volna, hogy a háborút mindössze nem egész egy évvel sikerült elodázni, a lelkesedésük biztosan visszafogottabb lett volna. Csak kevesen voltak, akik ezt sejtették. Köztük volt Winston Churchill későbbi miniszterelnök is, aki úgy vélte, hogy Nagy-Britannia csak a becsületét dobta oda Hitlernek.
Mert aki figyelte az eseményeket és elemezte a hitleri külpolitikát a Rajna-vidék 1936-os remilitarizálása óta, nem is juthatott egyéb következtetésre. Habár Hitler már az Anschluss után kijelentette, hogy a maga részéről befejezettnek tekinti a német nép egy országban való egyesítését. Igaz, a náci párt más vezetői viszont ezzel ellentétesen nyilatkoztak. Mint kiderült, ez csak taktika volt, hogy összezavarja az európai közvéleményt, és Hitler nem adta fel agresszív külpolitikáját. Kereste a casus bellit, az ürügyet, hogy kirobbantsa a háborút.
Csehszlovákia az első pillanattól idegesen reagált az Anschlussra. Lezárta határait a menekültek elől, és különböző óvintézkedéseket tett, hogy ne provokálja Hitlert.
A Führernek azonban éppen kellő ürügyet szolgáltatott a Csehszlovákiában élő három és félmilliónyi szudétanémet, akiknek a nevében Konrad Henlein egyre képtelenebb követelésekkel állt elő. Végül már a náci ideológia szabad terjesztése is a követelések közt szerepelt.
Természetesen Csehszlovákia sem volt csupán ártatlan áldozat. Most ütött vissza az a 20 éves, elhibázott politika, hogy ignorálta a nemzetiségeket, és még a Trianonban vállaltakat sem teljesítette. Azt még Csehszlovákia európai szövetségeseinek, Franciaországnak és Nagy-Britanniának a képviselői is kénytelenek voltak elismerni, hogy a szudétanémet követelések egy része jogos. A szlovákok már régóta autonómiáért küzdöttek a „csehszlovák” dominancia ellen, ami az állam hivatalos ideológiája volt.
A helyzet odáig fokozódott, hogy Hitler szeptemberben ultimátumot adott Prágának, erőt fog alkalmazni, ha a határkérdés október 1-ig nem rendeződik. Csehszlovákia válasza erre a mozgósítás volt.
Ilyen előzmények után került sor a müncheni békekonferenciára szeptember 29-én, ahol a négy hatalom Csehszlovákia sorsáról döntött. 30-án, a hajnali órákban született meg az egyezmény, amelyben Franciaország és Nagy-Britannia Hitler minden követelését teljesítette, a remélt béke érdekében, és a Szudéta-vidéket a Birodalomhoz csatolták.
A szerződés egyik pontja azt is kimondta, hogy Csehszlovákia köteles a szomszédaival tárgyalásos úton rendezni területi vitáit. Ez tette lehetővé az első bécsi döntést, ahol Magyarország visszakapta a Felvidék magyarlakta részeit.