Z. Urbán Aladár tanító, népművelő, író és közösségszervező egész életét a felvidéki magyarság szolgálatának szentelte. Temetésére március 14-én került sor Ipolybalogon.
A gyászmise a Szent Miklós római katolikus templomban kezdődött, amelyet György Ferenc ipolybalogi plébános celebrált, majd a szertartást a szomszédos halottasházban, a temetőben folytatta. Z. Urbán Aladártól megható szavakkal mindannyiunk nevében Hrubík Béla búcsúzott.
Z. Urbán Aladár fáradhatatlan munkájával évtizedeken át formálta Palócország kulturális és közéleti életét. Alapítója és hosszú időn át vezetője volt a Palóc Társaságnak, mely szervezet tagja a Szövetség a Közös Célokért társulásnak. Szervezője volt számos népfőiskolai tábornak, honismereti programnak, valamint irodalmi és történelmi vetélkedőnek. Tanítóként és közéleti emberként nemzedékeknek adta tovább a hazaszeretet, az anyanyelv és a szülőföld iránti hűség példáját.
Szentmise a Szent Miklós római katolikus templomban (Fotó: Pósa Homoly Erzsó/Felvidék.ma)
Munkásságát számos kitüntetéssel ismerték el, köztük a Magyar Arany Érdemkereszttel és a Magyar Kultúra Lovagja címmel, legutóbb pedig a Rákóczi Szövetségtől Kun Ferencz-díjjal. Élete és szolgálata maradandó nyomot hagyott közösségünkben, emléke és öröksége tovább él mindazokban, akiket tanított, vezetett és inspirált.
Hrubík Béla számára Z. Urbán Aladár nemcsak közéleti munkatárs és szellemi társ volt, hanem egykori tanítója és később közeli barátja is. Kapcsolatuk az alapiskolai években kezdődött, amikor Z. Urbán Aladár osztályfőnökként indította útjára tanítványát.
Az évtizedek során a tanár–diák viszony barátsággá és sorsközösséggé mélyült. Később számos közösségi kezdeményezésben dolgoztak együtt: részt vettek a Rákóczi Szövetség által támogatott Nagykürtös és Vidéke Célalap létrehozásában, együtt tevékenykedtek a Csemadok járási munkájában, valamint társalapítói voltak a Palóc Társaságnak is 1989 nyarán a szklabonyai Mikszáth Ház udvarán. Közös munkájukat a felvidéki magyarság szolgálata, a szülőföld és az anyanyelv iránti elkötelezettség határozta meg.
Temetési szertartás az ipolybalogi halottas házban (Fotó: Pósa Homoly Erzsó/Felvidék.ma)
Hrubík Béla így nemcsak tisztelőként, hanem egykori tanítványként, harcostársként és barátként búcsúzott tőle a temetésen elmondott nekrológjában. Ennek szerkesztett változatát tettük közzé alább:
Az elmúlás rendje
Temetni jöttünk, mert a legdrágább halottaink sem maradhatnak temetetlenül. Így rendezte a Teremtő – ez a sorsunk. Mindnyájunké.
„Látjátok feleim, mik vogymuk?” Porból vagyunk, s hamuvá leszünk. S bár mindenki, aki megszületett, egyszer belép a halál kapuján, nem mindegy, milyen életet, életutat, milyen követendő példát hagy maga mögött.
Egy szolgáló élet
Z., Nagyzellői Urbán Aladár – a tanító, népművelő, kultúrember, író, szervező, a fáradhatatlan, örök magyar – életében nem spórolt a munkával. Annak is jutott belőle bőven, aki csak mellette állt. Nemcsak rendületlenül volt alázatos, hitében és szellemiségében erős, kiemelkedő hazafia nemzetének, hanem megingathatatlan, rendíthetetlen tartópillére, kősziklaoszlopa is volt szülőföldjének, Palócországnak.
Annak a tájnak, melynek poros, görbe útjait oly sokszor bejártuk együtt – a remény, az emberi küzdelmek, az apró csodák és a szeretett tájhaza képzeletbeli hintajának álomfogatán. Hittünk, bíztunk, reméltünk és tettünk. Ahogyan ő vallotta: ezernyi könnynél többet ér egy cseppnyi tett.
És ő valóban: utolsó leheletéig tett, alkotott, maradandót.
Közös utak és közös küzdelmek
Több mint félszáz esztendős az ismeretségünk. Alapiskolai osztályfőnökömként indult, majd felnőtté válásommal barátsággá szelídült – egy olyan sorsközösségben, amelyben palóc magyarként éltük meg mindennapjainkat: küzdelmekben, örömökben, sikerekben és kudarcokban egyaránt.
Ott voltunk együtt a Rákóczi Szövetség által támogatott Nagykürtös és Vidéke Célalap megalakulásánál. Ő vezetett be a Csemadok járási elnökségének munkájába. Együtt harcoltunk a rendszerváltás utáni eufóriában a kisebbségi magyar jogokért az Együttélés Politikai Mozgalomban.
1989 nyarán, még a rendszerváltás előtt, a szklabonyai Mikszáth Ház udvarán – ahol nyári szabadságai idején évekig önkéntes tárlatvezetőként szolgált – többedmagunkkal együtt alapítottuk meg a Palóc Társaságot. Ezt a szervezetet 35 éven át vezette töretlen lelkesedéssel, megismertetve értékőrző és értékteremtő tevékenységét az egész Kárpát-hazában.
Az általa szervezett Örökség népfőiskolai táborok, a honismereti kirándulások, az országos rovásírásversenyek, a Kárpát-medencei szavalóversenyek, az irodalmi és történelmi pályázatok, valamint a Palóc Társaság évkönyvei és kiadványai mind egy olyan ember fáradhatatlan munkáját tükrözik, aki hazájáért, nemzetéért és szülőföldjéért mindent feláldozott.
Elismerések és megbecsülés
Nem véletlenül részesült számos kitüntetésben: többek között Balassi-emlékéremben, Szent Korona Emlékéremben, a Nógrád Vármegyei Közgyűlés Madách-díjában, a Magyar Arany Érdemkeresztben, a Magyar Kultúra Lovagja címben, valamint legutóbb – tavaly novemberben – a Rákóczi Szövetség által adományozott Kun Ferenc-díjban.
Ha létezne olyan kitüntetés, hogy a nemzetért végzett munkáért Nobel-díj, ő bizonyosan azt is megérdemelte volna.
A személyes búcsú
Nemcsak tanítóm és példaképem volt, hanem barátom is. Mindnyájunk példaképe.
Így most sokkal nehezebb megköszönnöm mindazt, amit magából, a lelkéből, végtelen tudásából adott nekem – amit megosztott velem, mint egy karéj kenyeret: a hazaszeretetet, a nemzet iránti elkötelezettséget, a magyarság és az anyanyelv szeretetét, tiszteletét és az iránta való alázatot.
Számtalan emléktábla, szobor, jel, emlékoszlop és általa alapított rendezvény szegélyezi azt az utat, amelyet bejárt a szűkebb és tágabb tájhazában. Az út most véget ért. Amit itt hagyott, arra mostantól nekünk kell vigyáznunk, megőriznünk – az emlékével együtt.
Az örök haza felé
Temetni jöttünk. Mert a legdrágább halottakat is el kell temetnünk. Fájdalmas kötelessége ez az élőknek.
Most már valahol a Csillagösvényen, a Hadak útján fut versenyt Csaba királyfival, a csodaszarvast keresve – az egykor volt és a végtelen létben pihenő örök hazában.
Elengedjük. Mit is tehetnénk. Maradnak az együtt, hasznos munkával eltöltött órák és napok emlékei; a küzdelmek; a hajózható Ipoly csendes kanyarulata; a víz, mely szalad, s csak a kő marad. Maradnak a fejünk felett rángatott határok, az édes anyanyelv egyre halkuló magánya és mégis ölelő szeretete; az iskoláink kiüresedő árvasága; az ipolyvarbói és nagyzellői akácosok sóhaja; s a nemzet örök hálája: az emlékezés.
Köszönjük, hogy itt voltál velünk ebben az egyre szűkülő, fogyó hazában, amelyet oly sokszor bejártunk együtt, keresve emberséget, igazságot és tisztességet. Hogy végül mennyit találtunk belőle, azt majd az utókor dönti el – ha még lesz –, vagy végleg betemeti az idő csillagpora.
Végső búcsú
Búcsúzunk tőled. A család, a barátok, az ismerősök – azzal a reménnyel, hogy még találkozunk valahol, valamikor az örök hazában.
Mindent köszönünk.
Isten veled, tanítóm, sorstársam, örök barátom.
Legyen neked könnyű a föld, és magas a mennyek országa.
Nyugodj békességben.
Utolsó útjára kísértük Z. Urbán Aladárt (Fotó: Pósa Homoly Erzsó/Felvidék.ma)
Z. Urbán Aladár földi maradványait az ipolybalogi Szent Koronás-templom közelében helyezték végső nyugalomra. Utolsó útjára többek közt elkísérte a Rákóczi Szövetség elnöke, Csáky Csongor Budapestről; Ipolyság polgármester, Zachar Pál; a Besztercebányai Megyei Önkormányzat képviselője, Jámbor László; a Szövetség a Közös Célokért-, a Csemadok-, a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége-, a Magyar Szövetség regionális képviselői és számos tisztelője, bartája, harcos társa.
Pósa Homoly Erzsó/Felvidék.ma
