„Kérve a jó Istent, hogy mi is hasznos, munkás polgára lehessünk visszanyert hazánknak, megköszönve segedelmét kérjük: Isten áldd meg a magyart!” E sorokkal zárul – 1938. november 14-én – özv. Hornyák Gézáné Irma, a losonci Református Nőegylet aktív tagjának naplója. E napló részletekben való közlésével egy páratlan történelmi utazásra invitáljuk a kedves olvasót, mely során betekinthetünk a harmincas évek végének felvidéki mindennapjaiba – és átélhetjük a várakozás majd a Hazatérés szavakba is nehezen önthető pillanatait…
A napló korábbi részei ITT olvashatók.
Okt.21. Szinte biztosak voltunk benne, hogy mint eddig minden péntek, ez a nap is valami eseményt hoz. A rádió ugyan nem mond semmit, de annál többet beszélnek és meg látszik az ucca képén is. Még egy nap sem volt ennyi privát hurcolkodás mint ma. De a katonák is még egyre szállítanak. A városba menve láttuk, hogy a sinek mellől valami drótot szednek fel és hengerítik egy favázra. Majd jöttek mondani, hogy a villanykörtéket is kiszedik az uccai lámpákból. Rengeteg katona jön-megy-futkos a városban és az utakon, nem tudjuk határról, vagy határra.
Az apátfalusi katonák már napokkal ezelőtt egészen elmentek innen, elhurcolva az utolsó szöget is. Úgyszintén a gyárból a csendőrség is. A katonák és egy teológus között csaknem összetűzés volt. Zavart izgatott a hangulat megint. D.u. aztán vigasztaló híreket hallottunk. A katonaságnak holnap, szombat délután 6 óráig el kell hagyni a várost. Hogy higyjünk-e vagy ez is csak fantázia? bizalmas értesítés folytán azt hallottuk, hogy Tisó (Jozef Tiso, katolikus pap, utóbb a Szlovák Köztársaság elnöke) B.pesten van és ott akarja hagyni a cseheket és a magyar-szlovák únió létrehozásán tárgyalnak B.pesten. Vegyes érzelmeket váltott ez ki bennünk, egy csöppet sem örülnénk a szlovákokkal való közösködésnek, hiszen gyűlölet minden szavuk. Reméljük, hogy ez csak mende-monda. A statáriumot egyre jobban szigorítják.
Okt. 22. A városban izgalmas a hangulat. A katonák őrülten futkosnak még mindig rengeteg holmit hurcolnak, kaszárnyákból, iskolákból. Mondják, hogy a kórházból is elcipelnek minden lehetőt. A betegeket is lehetőleg elszállítják Zólyomba, vagy hazaküldik. Nincs már operáló orvos sem. Egyre tart a lázas hurcolkodás. A tüzérkaszárnyát már át is adták a városnak, ezek már teljesen elmentek, de gyalogosok még mindig nagyon sokan vannak.
Okt. 23. Vasárnap. Olyan bizakodó reménységgel ébredtünk erre a napra. Marcsa templomból hazajövet örömtől sugárzó arccal mondja, hogy mise után elénekelték a Hymnust. Nálunk is nagyon sokan voltak a templomban. Sörös f.t. beszéde nagyon szép lelkesítő volt, különösen mikor az iskolás gyermekekhez beszélt, boldog örömmel mondta nekik, hogy: előttük most kitárul a meseország kapuja a drága szép Magyarország most már közös hazánk lesz. Istentisztelet közben három zsidó kisgyermeket keresztelt meg. (Heksch József sz.1929, Heksch János sz.1934, Kún Mária Éva sz.1934 .)
Éneklés után felálltunk, hogy a szokott kis egyházi hymnusunkat (Mindig velem Uram, mindig velem) elénekeljük. Egyszerre csak a teológusok ajkán előbb csak bátortalanul, de mindjárt erősödve felhangzik: „Isten áldd meg a magyart!” Sörös előbb meglepődve felnézett rájok aztán boldog öröm ömlött el az arcán s ő is és a hívek lelkesen énekelték. A nők az első sorokat nem bírták énekelni a zokogástól a boldog örömtől, de aztán reszkető hangon ők is énekeltek. Megható volt látni, hogy a cseh mundurba kényszerített magyar tartalékos idősebb katonáknak is könny gördült a szemükből.
Istentisztelet után felmentünk a temetőbe azzal a reménységgel, hogy ez az utolsó látogatás a még rabföldben pihenő kedvesünknél s jövő alkalommal már az édes magyar anyaföldben pihennek és úgy jöhetünk a sírjukhoz. A kokárdák és jelvények parancsszóra eltüntek, de annál több a Bocskay nyakkendő fiúknak és lányoknak a nyakán. A szlovákok majd átfúrják tekintetükkel viselőiket. Egyre jobban forr a gyűlölet bennük, csak azt nem értjük, hogy odaát erről nem tudnak? v. nem akarnak tudni? vagy ez valami magasabb politika, hogy még mindig olyan dédelgető hangon beszélnek róluk pedig itt még a legjámborabb sem beszél szeretettel a magyarokról, ha nem is szidja, de nem is szereti őket. Isten őrizz velük valami közös viszonyba kerülni! Érthetetlen, hogy csak a cseheket szidják, pedig ezek sokkal finomabb emberek mint a tótok. D.u. nem volt semmi fontosabb esemény. Csak este már kezdett a nyakkendők miatt kötekedni nehány elfogult katona.
(Folytatjuk)
