1918. október 31-én délután 5 órakor a Hermina úti Róheim-villában meggyilkolták gróf Tisza Istvánt. A gróf halála a történelmi Magyarország végét is hűen szimbolizálja.
E szomorú centenárium jó alkalmat kínál arra, hogy számvetést tartsunk az ország egyik legjelentősebb miniszterelnökének sorsáról és eredményeiről.
A gyilkosok pontos kiléte annak ellenére sem bizonyos, hogy az 1920-as években komoly nyomozás indult, majd egy katonai és egy polgári pert is lefolytattak az ügyben. A merénylet két szemtanúja, Tisza István felesége, valamint unokahúga a gyanúsítottakat nem tudta azonosítani, így csak közvetett bizonyítékok alapján ítéltek el néhány embert. A végzetes merénylet már a negyedik volt, amelyet a politikus ellen elkövettek.
Annak ellenére, hogy IV. Károly 1917. május 23-án lemondásra kényszerítette, így a merénylet idején már nem viselte a magyar királyi miniszterelnök hivatalát, Tisza 1918 őszén is az ország egyik legjelentősebb politikusa volt. Mindezt tehetsége és szorgalma mellett alapvetően az tette lehetővé, hogy édesapja, Tisza Kálmán a dualista időszak legprosperálóbb szakaszában tizenöt éven keresztül volt miniszterelnök.
Tisza István politikai pályája 1886-ban kezdődött, amikor országgyűlési képviselő lett a kormánypárt, a Szabadelvű Párt színeiben. Első miniszterelnöki ciklusa mintegy másfél évig, 1903 és 1905 között tartott; működését azonban beárnyékolta a Monarchia súlyos belpolitikai válsága. A képviselőházi obstrukciót Tisza eréllyel letörte, de ezzel számos ellenséget szerzett nemcsak az ellenzék, hanem a kormánypárt soraiban is.
Az I. világháború volt Tisza életének legnagyobb és legfontosabb próbatétele
Tisza széles látókörű politikáját jól bizonyította az a magatartása, amelyet két és fél évvel később, a németek korlátlan tengeralattjáró-háborúja idején tanúsított. Akkor még miniszterelnökként figyelmeztetett arra, hogy az Egyesült Államok hadba lépése a központi hatalmak vereségét eredményezheti, ennek az álláspontnak a helyessége pedig másfél évvel később teljes mértékben bebizonyosodott.
Mindennek fényében érthető, hogy a dualizmus idején is már heves reakciókat kiváltó, elveihez következetesen ragaszkodó kormányfő az I. világháború magyar jelképévé vált.
Tisza István (Fotó: mult-kor.hu)
Mindazon intézkedései, amelyek kiváltották politikai ellenfeleinek kritikáját, mi több, gyűlöletét, azon cél érdekében történtek, hogy az ország stabilitását növeljék. Tisza szerepe és jelentősége azonban túlmutatott a Magyar Királyság vertikumán. Jól illusztrálja ezt például Franz Conrad von Hötzendorf tábornoknak, a Monarchia vezérkari főnökének véleménye, aki az I. világháború idején úgy fogalmazott, hogy az egész birodalmat a magyar miniszterelnök irányítja.
1945 után – természetesen – igen negatív lett a miniszterelnök megítélése. Az „imperialista rablóháború” kirobbantásában, majd lefolytatásában döntő szerepet tulajdonítottak a kormányfőnek. Valójában Tisza csak elfogadta a háború lehetőségét, de nem kívánta azt. Erről tanúskodik egyik levele is, amelyben így fogalmazott:
„Azért borzasztó a győztes háború is. Az én lelkemben nyomást, szenvedést, pusztulást jelent minden háború, ártatlan vér kiöntését, ártatlan asszonyok és gyermekek szenvedését. Elkeserít, hogy egy ilyen nagy háború intézésében van részem.”
Ebbéli tapasztalatait tovább erősítette 1917, amikor a magyar királyi 2. honvéd huszárezred parancsnokaként megjárta a keleti frontot.
Miután IV. Károly osztrák császárként 1918. október 16-án manifesztumot adott ki birodalma ciszlajtán felének átalakítására, újabb, ezúttal a dualista rendszer bukását jelentő belpolitikai válság robbant ki hazánkban is. Október 17-én hangzott el a képviselőházban – Károlyi Mihály gróffal folytatott vitája során – Tisza hírhedt kijelentése, miszerint:
„Ezt a háborút elvesztettük!”
Az utókornak mindez már evidenciának tűnik, ám a kortársakból, különösen a fronton harcolókból ez a kijelentés valóságos sokkot váltott ki. Ne feledjük: a Monarchia csapatai ekkor még mindig a birodalom határain kívül védekeztek, és a délnyugati front háborúját eldöntő olasz offenzíva is csak egy héttel később indult meg.
Az I. világháború elválaszthatatlanul egybeforrt Tisza István személyével, és gyilkosai is a háború szenvedéseit hozták fel tettük indokaként, így a gróf halála a történelmi Magyarország végét is hűen szimbolizálta. (A Magyar Idők teljes cikke ITT érhető el.)
Tisza István e történelmi mondata tette világossá a magyar közvélemény és nem utolsósorban a katonák számára, hogy a világháború megnyerésére nem maradt reményünk. Bár az igazságot mondta ki, mégis sokan támadták kijelentése demoralizáló volta miatt. Védekeznie nem sok ideje maradt: kevesebb mint két héttel később, az őszirózsás forradalom alatt merénylet áldozata lett.
Október 4-én világossá vált Woodrow Wilson amerikai elnök viszontválaszából, amelyet Wekerle miniszterelnöknek küldött, hogy a szövetséges hatalmak nem a Monarchiával, hanem annak utódaival tervezik a békerendezést.
Tisza ekkor még hitte, hogy lehetséges Magyarország integritásának fenntartása a status quo alapján, míg az antantbarát Károlyiék ezt csak a demokratikus átalakulással látták lehetségesnek.
Drámai beszéde, amit a Képviselőházban mondott október 17-én, bevonult a történelem lapjaira:
„Én nem akarok semmiféle szemfényvesztő játékot űzni a szavakkal. Én elismerem azt, amit gróf Károlyi Mihály tisztelt képviselő úr tegnap mondott, hogy ezt a háborút elvesztettük. Elvesztettük nem abban az értelemben, hogy ne tudnánk még tovább is szívós és hősies védekezést kifejteni, de igenis elvesztettük abban az értelemben, hogy (…) a háború megnyerésére többé reményünk nem lehet.”
Sokan bírálták Tiszát ezért a kijelentésért, mert vezető politikus szájából elsőként hangzottak el nyilvánosan ezek a szavak.
Csehszlovákia esetleges születéséről így szólt október 17-i beszédében: „Mielőtt a tulajdonképpeni nemzetiségi kérdésről beszélek, egy ezzel kapcsolatos kérdéssel kell számolnom, és ez az ú. n. cseh-tót probléma. Vakmerőbb hamisítását a tényeknek a történelem nem tudja felmutatni, mint ezt a cseh-tót nemzeti vagy állami gondolatot.”
Tisza tehát úgy vélte, hogy a hazai szlováksággal meg lehet – és meg is kell – egyezni. Ezen egyezségnek nyilván előfeltétele volt, hogy a cseh haderő ne szállja meg a Felvidéket, hanem a megegyezésre ezt megelőzően sor kerüljön. Tisza nem ismerte fel, hogy a helyzet a cseh-szlovák kérdés területén mennyire súlyos, vagy ha mégis, nem hitte azt el, és úgy vélte, hogy a magyar kormánynak még van itt mozgástere.
Október 22-én Tisza a király engedélyével dokumentumokkal is igyekezett bizonyítani, hogy ő eleinte ellenezte a háborút és hogy neki köszönhetően nem lett hadicél Szerbia bekebelezése.
A királyi levéltár titkos dokumentumai egyébként csak 1919-re lettek kutathatóak, így a közvéleményre ez ekkor nem lehetett hatással. Az ellene zúduló propagandalavinát már nem tudta megállítani. 1918. október 31-én pesti villájában szervezett merénylet áldozata lett, a vértelen őszirózsás forradalom egyetlen áldozata. „Én éppúgy sajnálom, mint önök ezt a borzasztó katasztrófát, ami az országra szakadt, de ha jobban volnának informálva, nem vádolnának engem” – mondta a berontó katonáknak. (A Múlt-kor teljes cikke ITT érhető el.)
Tisza ugyanakkor a magyar belpolitikai helyzetet már nem látta át ennyire jól, ugyanis jelentősen alulértékelte az október 28-án kirobbanó őszirózsás forradalmat előkészítő társadalmi és politikai erőket, és kemény fellépést sürgetett velük szemben. Amellett, hogy az egykori miniszterelnök 1918 őszére az összeomló dualista rendszer és a rengeteg szenvedést okozó háború legfőbb jelképévé – és ezzel együtt bűnbakjává – vált, ellenséges megnyilatkozásaival még inkább maga ellen hangolta a tömeget, mely az október 28-án kezdődő tüntetéseken gyakorta már halálát követelte.
Tisza minden fenyegetés és jószándékú tanács ellenére a forradalom napjaiban is Budapesten maradt, bátor viselkedéséért azonban később az életével fizetett. Az uralkodó közhangulat nyomán október 31-én fegyveresek – valószínűleg hazatért frontkatonák – egy csoportja végül elszánta magát a gyilkosság végrehajtására, és a délután során Tisza Hermina úti villájához hajtott. A politikust, aki ellen korábban háromszor is sikertelen merényletet hajtottak végre, 5 óra tájban, egy máig azonosítatlan férfi fegyveréből – felesége és unokahúga előtt – érték a végzetes lövések.
(Ligeti Dávid, Veritas Történetkutató Intézet/Magyar Idők és Csernus Szilveszter, Múlt-Kor)
